Állóháború Belaruszban

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

Egyik fél sem enged, aminek egyenes következményeként egyre kevesebb az esély arra, hogy Belaruszban – hiába szeretné ezt mindkét fél – gyors megoldás szülessen az augusztus 9-én elcsalt elnökválasztás után kialakult helyzetre. Az országot 26 éve irányító diktátor, Aljakszandr Lukasenka foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz, az ő távozását, vagy legalábbis egy valóban szabad választás lebonyolítását követelő tüntetők viszont a fenyegetések és a hatalom brutális fellépésének ellenére is továbbra is bátran és békésen tüntetnek.

Minszki tömegtüntetésFotó: SERGEI GAPON/AFP

Az így kialakult patthelyzetet, vagy ha úgy tetszik állóháborút szépen illusztrálta a vasárnap délutáni minszki tömegtüntetés. A rossz idő ellenére a belarusz fővárosban ismét sok tízezer ember ment ki az utcára tiltakozni az a Lukasenka-rezsim ellen, amelynek üzenete hangszórókból szólt a fejük felett: a tüntetés illegális és oszoljanak fel. Ez azonban senkit nem érdekelt, a tömeg vidáman vette semmibe a diktatúra szavát, és fehér-piros-fehér zászlókkal, gondosan megkomponált transzparensek alatt vonult fel és követelt szabadságot.

Egy rendesen működő diktatúrában ilyen szabadsággócok nemhogy több tízezres tömegben, de néhány tucatos csoportosulásokban sem alakulhatnak ki. Különösen nem nyilvánosan, az egész világ és a nemzetközi média szeme láttára. Hogy ez Minszkben mégis megtörténhetett, világos jele annak, hogy a Lukasenka-rezsim nemcsak a legitimációját vesztette el a belarusz nép jó részének a szemében a két héttel ezelőtti választások óta, hanem hogy megszűnt olyan hatalomként létezni, amitől félni kell, ami kész és képes rákényszeríteni akaratát alattvalóira.

Ez komoly győzelem a belarusz ellenzék számára, és semmiképpen sem lebecsülendő, ugyanakkor az is világosan látszik, hogy ez csak egy kisebb csata volt, az igazán nagy háborús diadal pedig még a láthatáron sem látszik. A vasárnapi tüntetés, akárcsak az egy héttel korábbi, hatalmas, békés és méltóságteljes volt, de nem tudta megroppantani Lukasenka hatalmát.

Az egy héttel ezelőtti tüntetés után hétfőn Lukasenkát saját hátországa, a gyári munkások fütyülték ki egy olyan beszéde után, amit sokan a román kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu híres utolsó nyilvános szerepléséhez hasonlítottak. Ceausescu az a beszéd után négy nappal halott volt, Lukasenka viszont az ő beszéde után négy nappal is ugyanott tartott, ahol hónapok óta, mióta a félrekezelt koronavírus-járvány utáni belarusz választási kampányban megremegett a hatalma: fenyegetőzött, zsarolt, nemzetközi összeesküvést emlegetett, és maradt a helyén.

Lukasenka és a hozzá hű vezetés az utóbbi néhány napban minden rendelkezésére álló eszközt bevetett, egyetlen kivétellel: a választást követő napok brutálisan erőszakos fellépéséből visszavettek, talán mert maguk is érzékelték, hogy ez csak az apolitikus vagy bizonytalan belaruszokat is a makacsul békés ellenzék mellé állíthatja. De a nyílt erőszakon kívül tényleg volt minden. A hatalom cinikusan bejelentette, hogy a választások óta eltűnt belaruszok talán csak külföldön nyaralnak. A hadügyminiszter konkrét polgárháborút vizionált, és egyúttal felhívta a hadsereg tagjainak figyelmét, hogy a parancsokat teljesíteni kell. Lukasenka azzal fenyegette meg a sztrájkoló munkásokat, hogy egyszerűen megszünteti a munkahelyüket. És továbbra is folyamatosak a letartóztatások, hétfői hírek szerint letartóztatták az ellenzéki koordinációs tanács két tagját, köztük azt a Szjarhej Dilevszkit, aki a minszki traktorgyárban dolgozott, és ő szervezte meg az üzemben a sztrájkot.

A felfegyverkezett Lukasenka augusztus 23-án MinszkbenFotó: -/AFP

Lukasenka vasárnap helikopterével alacsonyan szállva elhúzott a minszki tüntetők feje felett, és megállapította, hogy „menekülnek mint a patkányok”. Hamarosan megjelent egy felvétel, amin Lukasenka már ki is szállt a helikopterből, kezében fegyverrel. Az elnök fia, az őt mindenhova elkísérő Nyikolaj „Kolja” Lukasenka pedig golyóálló mellényben, az asztalra tett Kalasnyikov mellett tanácskozott apjával. A Lukasenka-család nyilván nem ezt akarja üzenni ezekkel a képekkel, de az ilyen felvételeknek olyan a hangulata, mintha annyira sarokba lennének szorítva, hogy félelmükben fegyvert kell fogniuk.

A fenyegetettség látszatára, a külső ellenséggel riogatásra Lukasenka is igyekszik rájátszani. A NATO kénytelen volt a hétvégén cáfolni, hogy Belarusz lerohanására készülnének, miután Lukasenka ezt sugalmazta, és országa nyugati határánál készenlétbe helyezte a hadsereget. Talán a diktátor sem gondolja komolyan a lehetséges nyugati inváziót, és azzal is tisztában kell lennie, hogy Oroszországban sem számolnak ezzel. Az viszont biztos, hogy Moszkvában most jobban hisznek Lukasenkában, mint egy héttel ezelőtt. 

A hétvégén a Reuters Kreml-közeli forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Putyin azzal számol, Lukasenka egyelőre marad a helyén. Erre utal az is, hogy a moszkvai propagandaadók, amelyek az elcsalt választás után nyíltan gúnyolódtak Lukasenkán, most visszavettek. A Reuters egy forrása egyenesen arról beszélt, hogy a Kreml érdekeinek kifejezetten jól jön egy meggyengült Lukasenka. A belarusz diktátor azért is tudott 26 évig hatalmon maradni, mert ügyesen lavírozott a nyugati és a moszkvai érdekek közt, most viszont, amikor a nyugati hatalmak – szinte – egyöntetűen elcsalt választásról beszélnek, kénytelen lesz besorolni Moszkva mögé. És ehhez Putyinnak tulajdonképpen az ujját sem kell megmozdítania, nemhogy aktívan segíteni Lukasenkát, ahogy azt ő a választás óta többször is szinte könyörögve kérte.

Szemben az ukrán Janukoviccsal, aki 2014-ben gyorsan Moszkvába menekült Kijevből, Lukasenka vagy azért, mert nem akar, vagy azért, mert nincs hova, nem hagyta el Minszket. Komoly moszkvai segítség nélkül, magának kell kikaparnia a forró gesztenyét, ha továbbra is hatalmon akar mondani. És sok szempontból hasonló helyzetben vannak az ellene tüntetők is, akik szép szavakon és néhány látványos gesztuson kívül eddig sem kaptak, és valószínűleg nem is fognak kapni külföldről. Ők is csak magukra számíthatnak. 

Ez az a patthelyzet, az uralkodni képtelen hatalom és a hatalom megdöntéséhez nem elég erős ellenzék közötti állóháború, ami a vasárnapi minszki tüntetésen is manifesztálódott. Az ellenzék feladata különösen nehéz, mert 26 év diktatúra után egyszerűen nincsenek meg azok a civil intézmények, pártok, amikre építeni lehetne. Az ellenzéknek még vezetője sincs, hiszen a az elcsalt választáson alulmaradt Szvjatlana Cihanouszkaja is Litvániába menekült. A nagy minszki tüntetéseken, ahogy a Spiegel kiváló cikke megállapítja, nincs is, aki felszólaljon. Ez persze látványos és bázisdemokratikus, csak nem biztos, hogy elősegít egy olyan rendszerválást, amit a tüntetők szeretnének. „Egy diktatúra megdöntéséhez nem elég autókból dudálni. A hatalmat lépésről lépésre el kell venni az autokratikus rezsimtől” – írja a Spiegel szerzője.

A golyóálló Kolja Lukasenka és Kalasnyikovja (takarásban), szemben apjával.Fotó: -/AFP

A közvetlenül a választás utáni brutális akciók során voltak jelei annak, hogy Lukasenka már nem számíthat a fegyveres testületek feltétel nélküli lojalitására. Az elitalakulatok, akikkel vasárnap is az utcán ünnepeltette magát, mellette állnak, de ők csak az elnöki palota védelméhez elegendőek, egy több tízezres tüntetés szétveréséhez kevésbé. A tömegbe lövetni persze lehet, de az már végképp egy olyan utolsó csepp, amit talán Lukasenka sem mer beleönteni a pohárba.

Egy állóháborúban valószínűleg az nyer, aki türelmesebb és kitartóbb. Ha a tüntetőkben van elég lendület újra és újra tízezres tömegdemonstrációkra, bármit harsognak a fejük felett a hatalom hangszórói, az akár Lukasenka végső vereségét is elhozhatja. De ha ez a lendület megbicsaklik, ahogy a világ figyelme fokozatosan elfordul, a Minszkből már el-elszivárgó külföldi tudósítók mind hazamennek, Lukasenka pedig felbátorodva újabb letartóztatásokkal, valamelyik sötét börtöne mélyén elrendelt verésekkel végleg megtörheti az ellenzéket, és még hosszú időre konszolidálhatja a hatalmát.