A magyar külpolitikai semmi

444 Hírlevelek
Hírleveleink házhoz visznek mindent, amit tudni kell.

Rendszereken, ideológiákon, lassan már évszázadokon átnyúlóan egy fix pont van a magyar külpolitikában: ha lehetséges, álljunk a rossz ÉS vesztes oldalra. Ez nem kis mutatvány, hiszen a rosszak néha nyernek, a jók pedig igazán nagyokat tudnak bukni, de a magyar külpolitika irányítóinak sikerülni szokott. Ha nincs nagy világégés, csak egy kis belarusz rendszerváltás, akkor ott.

Orbán Viktor és belarusz partnere 2020 júniusában, MinszkbenFotó: Viktor Tolochko/Sputnik via AFP

Hogy Belaruszban ma melyik a jó és melyik a rossz oldal, viszonylag könnyű eldönteni. Az egyik oldalon vidám, békés tüntetők százazrei állnak, akiknek elcsalták a szavazatait. A másikon egy, az országot 26 éve irányító diktátor, aki eddig sem riadt vissza vélt vagy valós ellenfelei megölésétől, az utóbbi napokban pedig verőlegényeit és mészárosait uszította a saját népére. 

A helyzet annyira egyértelmű, hogy Belarusz közvetlen szomszédai, valamint Kelet- és a szélesebb Európa országainak vezetői is egészen világosan elkötelezték magukat a szabadság, a demokrácia és a belarusz nép mellett, és egyúttal az elnyomás és Lukasenka diktátor ellen. Még olyan, egyébként Orbán Viktorral és kormányával szimpatizáló, a liberális demokráciaideáltól egyre inkább eltántorodó kormányok is, mint a lengyel, a cseh és a szlovén is világosan kimondták, hogy mi a véleményük Lukasenkáról. Mások, mint a litván külügyminiszter egészen odáig mentek, hogy nem ismerik el a diktátort az ország vezetőjének, Pozsonyban pedig az elnöki palotát világították ki a belarusz tüntetéseken lobogtatott fehér-piros-fehér zászló színeivel.

Budapesten, ahol a politikai vezetés előszeretettel kérkedik azzal, hogy mindenkinél bátrabban mer mindent kimondani, se gesztusok, se nyilatkozatok nem voltak a szabadságért küzdő belaruszok mellett. Orbán Viktor még júniusban látogatott Minszkbe, hogy egy 165 milliós templomfelújítással ajándékozza meg a gyilkos rezsimet, majd kijelentette, hogy „sokkal közelebb vagyunk a belaruszokhoz, mint gondolni szoktuk”, mire az Európa utolsó diktátora eposzi jelzővel ellátott Lukasenka azt válaszolta, hogy hazájának Magyarország a legközelebbi partnere az EU-ban, és „mindenki másnál jobban megért bennünket”.

Az augusztus 9-én elcsalt belarusz választás után a magyar politkusoktól csak a semmitmondásra futotta, illetve Orbán Viktortól személyesen még ennyire sem. Szijjártó Péter külügyminiszter 13-án, amikor a nemzetközi média már tele volt a tüntetők elleni brutális fellépésről szóló hírekkel, arról beszélt, hogy „párbeszéden alapuló EU-s döntések szülessenek, amelyek nem lehetetlenítik el Belarusz és az Európai Unió jövőbeli kapcsolatépítését, valamint nem vetik vissza a Keleti Partnerség programot sem". Egy nappal később a Reuters diplomáciai forrásokra hivatkozva arról írt, hogy csak Magyarország nem támogatta a Fehéroroszország elleni szankciókat az uniós külügyminiszterek renkívüli ülésén. 16-án Szijjártó kiadott egy egészen megdöbbentően semmitmondó nyilatkozatot, 17-én pedig arról írt a Facebokon, hogy égnek a külügyi telefonvonalak, és „mi is a lengyel álláspontot támogatjuk, különös tekintettel a Belaruszban élő jelentős nagyságú lengyel nemzeti közösségre”. 

Mikor ez a szöveg kikerült a Facebookra, már az egész világot bejárták azok a felvételek, amelyeken belarusz gyári munkások elképesztő bátorsággal, hangosan tüntettek a nekik beszédet tartó Lukasenka ellen. Még most sem biztos, hogy Lukasenka nemcsak rossz, hanem vesztes is lesz, de ami még egy hete is elképzelhetetlennek tűnt, az ma kézzelfogható közelségben van: teljesen reális, hogy napokon belül már ne ő legyen Európa utolsó diktátora. Eközben a magyar külügytől annyira futja, hogy „kérdezzétek a lengyeleket”.

Magyarországnak azonban nem Lukasenka sorsának függvényében kellene kiállnia a belarusz nép mellett. A pozsonyi díszkivilágítás csupán gesztus, de ezek a gesztusok azok, amik a szabadságukért küzdő belaruszokkal éreztetik, hogy a világ figyel rájuk és velük van. Ha van nép, ami megérdemli ezt, az mindenképpen az, amelynek páratlanul mostoha sors jutott. A mai Belarusz területét a történelem során gyakorlatilag egymásnak passzolgatták a nagyhatalmak, még a csernobili katasztrófa is őket sújtotta legjobban, és, ami a belarusz nemzettudatot leginkább meghatározta, a lakosság nagyjából egynegyede lett a II. világháború, elsősorban a német kegyetlenkedések áldozata.

Különösen érzéketlennek kell lennie annak, aki egy ilyen történelmi csapásokkal szembenéző, de a szabadságáért éppen bátran, a saját testi épségét is kockáztatva kiálló népet egy kanyi gesztussal nem hajlandó támogatni. Nincsenek is sokan ilyenek a világban. A Lukasenka-rezsimhez hasonló diktatúrák, Kína, Szíria, Venezuela büszkén gratuláltak a kolléga fényes győzelméhez, a gyáva sunyulásssal viszont Magyarország gyakorlatilag magára maradt.

Azért csak gyakorlatilag, mert hasonló állásponton, illetve hát nem-állásponton van Vlagyimir Putyin Oroszországa is. Szemben a közhiedelemmel Putyin nem valami nagy barátja Lukasenkának, inkább csak megtűrte őt, amiért stabilitást garantált az orosz érdekszféra nyugati szélén. Most, hogy már képtelen ezt garantálni, Moszkva kivár. Bár Lukasenka szinte már könyörög neki, egyelőre Putyin semmilyen jelét nem adta annak, hogy szeretne beavatkozni a belarusz belügyekbe mellette. Vagy ellene.

A néhány évtizedes intermezzo után fokozatosan ismét Moszkvából irányított magyar politikai vezetés nem tud és nem mer ilyen ügyekben eltérni Putyinék iránymutatásától. Ezt a „csak a magyar érdekek számítanak” hazugság hivatott elfedni, de egyrészt ez ma már teljesen átlátszó, másrészt pedig az utóbbi egy hét minszki eseményei után túl is van a szimpla kissingeriánus, amorális külpolitikai machinációkon. Nem arról van szó, hogy „Magyarországnak nincsenek barátai és ellenségei, csak érdekei”, hogy majdnem idézzük a 20. század egyik legnagyobb és legerkölcstelenebb külpolitikusát, hanem arról, hogy a magyar politikai vezetés már ehhez a Moszkva-Minszk-tengelyhez tartozik. Lásd még a 165 milliós ajándékot, vagy azt a szép epizódot 2017-ben, amikor Szijjártó Péter a magyarnál is súlyosabb belarusz közmédiában gyalázta kedélyesen Brüsszelt.

Most viszont már nem a belarusz közmédia a súlyosabb, hiszen míg ott sztrájkolnak és ezért nincs adás, a mi 50 perces tévéhíradónkban augusztus 16-án 35 másodperc jutott a belarusz helyzetnek, és valahogy abban sem volt egy kép sem az aznapi, minden korábbinál nagyobb ellenzéki tüntetésről. A Lukasenka-pártiról természetesen igen. A magyar propagandagépezet egyébként is heroikus küzdelmet folytat a témával, egy Gulyás Gergely által is megosztott gondolatmenet szerint például Gyurcsány Ferenc a magyar Lukasenka.

Orbán Viktor előszeretettel beszél arról, hogy szemben a „nihilistákkal”, ő és kormánya valami mellett, mély hittel és meggyőződéssel, elvek és eszmék mentén politizálnak. Talán egy kicsit ennek felülve sokan szeretnek arról vitatkozni, hogy Orbán és rendszere valójában mi, szélsőjobboldali hibrid rezsim, vagy autoriter jobboldali populizmus. A helyzet azonban az, hogy így 2020-ban leginkább a nagy semmi, csak egy szimpla pénzszivattyú, aminek semmiféle erkölcsi kérdés nem állhat az útjába. A belarusz helyzet azt mutatja most meg, hogy ugyanez igaz a magyar külpolitikára is, amit az alakítóinak zsebe mellett legfeljebb az aktuális moszkvai ukáz befolyásol.

Szerencsére az is kiderült most, hogy egy olyan kelet-európai elnyomó rezsimet is nehéz 26 évnél tovább fenntartani, amely készen áll az ellenzék meggyilkolására és megverésére, tűzzel-vassal irtja a szabad médiát, és az internetet is simán lekapcsolja, ha ennek érzi szükségét. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a belarusz nép történelme során soha sem volt szabad – és most tessék.