1 film, amit nem kell látnod, mielőtt meghalsz

Reggel 4 hírlevél
Amit tudni kell, minden reggel.

„Bolond világban élünk.” (Orbán Viktor)
„Az élettől elmegy a kedvem.” (Borbás Marcsi)
„Mit javasolok? Semmit se javasolok.” (Tamás Gáspár Miklós)

Mégis miféle tébolyult év ez? Odakint világjárvány tombol, Amerika lángokban áll, Libanont óriási robbanás dönti be, stb. Senkit sem lehet hibáztatni, ha úgy érzi, a világ kifordult magából. Nekem augusztus 30-án jött el a mélypont, 

aznap este lett elegem az évből, amikor megnéztem Christopher Nolan új filmjét, a Tenetet.

Csak azért nem mondom, hogy minden idők legszarabb filmjéről van szó, mert ahhoz nem láttam eleget, de az biztos, hogy mozifilmtől még megközelítőleg sem szenvedtem ennyire, pedig az 1001 film között, amit látnom kellett, mielőtt meghalok, voltak kifejezetten embert próbáló művek is.

Már sosem leszek az az ember, aki vasárnap estig voltam, és csak az idő dönti el, meddig mardos még a szégyen, amiért két barátomat is elrángattam a filmre, amit az egyikük úgy jellemzett, hogy olyan volt, mintha egy zombival együtt ásná a saját sírját.

Christopher Nolan rendező és John David Washington, a Tenet főhőse, akit a filmben A Főhősként emlegetnekFotó: Melinda Sue Gordon/Collection Christophel via AFP

Christopher Nolan egy kb. 20 éves ötletéből maga írta és rendezte a „filmet” – aminek már a címe mögött is egy agyzsibbasztó elmélet áll –, és 6-7 éven át csiszolta a sztorit. A megfeszített munka végeredménye egy 2,5 órás, teljesen nézhetetlen, értelmetlen, követhetetlen, idegesítő, stílustalan mindfuck, aminek az egyedüli érdeme, hogy valahogy sikerült összegyűjteni rá 300 millió dollárt és több ezer közreműködőt, majd a tesztvetítéseken is át tudták valahogy verni a vélhetően teljesen tanácstalan nézőkön.

Elspoilerezni sem tudok semmit, mert a történet tökéletesen érthetetlen, követhetetlen, és emiatt súlytalan is. Eleve úgy indul a film, hogy egy lövöldözés után kihozzák a főhőst Ukrajnából, és nagyjából ezt mondják neki: 

„Figyelj, van ez a Tenet, nem fogod érteni. Benne vagy?”

Már fél óra után világos, hogy ebben a Londontól Olaszországon és Észtországon át Indiáig mindenféle egzotikus helyeken játszódó, James Bond-paródiának is gyenge rettenetből (ez nem szóvicc volt) soha semmit sem fogunk megérteni, a végére pedig már a kutyát sem érdekli, hogy győznek-e a jók, hiszen azt se tudjuk, kik a jók, és egyáltalán mit csinálnak. Elvileg oda-vissza járkálnak emberek az időben, hogy megmentsék a világot a teljes megsemmisüléstől, így mindenki folyton visszafelé verekszik (olykor saját magával), és tolató autók borulnak fel a semmitől.

Ezt látványosnak szánták, de többnyire egyszerűen csak nevetséges, Monty Python-féle abszurd jelenetek sora. (Egy jelenetben egy ember majdnem halálra fagy, mert az időben visszafelé halad, és felrobban alatta egy autó!) Nem csak az a probléma, hogy a történet fő szála alig érthető, még nagyobb baj, hogy legtöbbször az sem világos, ki gyalogol hátrafelé, miközben sokszor az elvileg tudatlan szereplők sem akadnak fent a fizikai törvényeknek ellentmondó furcsaságokon körülöttük. A végtelenül hosszúra nyújtott filmnek semmivel sincs több értelme, mint a 3 perces előzetesének.

De még az sem lenne baj, ha nem lenne értelme, elvégre vannak nagy filmek, amik totálisan értelmetlenek. Csakhogy a Tenet nem olyan akar lenni, mint mondjuk egy David Lynch-film, amiben a hangulat a lényeg, hanem itt igenis lenne egy sztori, amit el akarnak mesélni, csak vagy nem sikerül, vagy direkt adják át rosszul. (Azzal azért sem vádolható a film, hogy a hangulata lenne a lényeg, mert az nincsen neki.) A lehető legrosszabb elemekből sikerült összegyúrni az akciófilmet, az ügynökthrillert és a sci-fit.

Ez az egész katasztrófa főleg annak fényében gyalázatos, hogy a csavaros történetvezetése és a technikai trükkjei miatt elismert Nolan korábbi filmjei minden esetleges giccsességükkel és logikai bukfenceikkel együtt is teljesen követhetők lettek, és emlékezetesek maradtak. Most pedig – olyan lövöldözések között, amiket mintha csak az Eredetből vágták volna ki, és játszottak volna le visszafelé – olyan csúcspontok vannak, mint amikor egy Boeing öttel belegurul egy hangárba, vagy egy fegyverkereskedő indiai asszony a Főhőssel kb. olyan beszélgetéseket folytat, mintha hirtelen a Mátrix 3-ba csöppentünk volna.

A Tenetben nincs semmi, ami dicséretet érdemelne, most még a Nolan-filmekre jellemző, monumentális harsonákkal teli filmzenék is bármiféle funkció nélkül, véletlenszerűen követik egymást.

Ezúttal a más filmekben már bizonyított színészek is borzalmasan játszanak. A furcsán beszélő Michael Caine rövid felbukkanásakor szinte kilépünk a filmből, és csak két színész viccelődését látjuk egy asztalnál, Kenneth Branagh pedig úgy adja a zseniálisan gonosz, orosz oligarchát, hogy közben újra és újra azt mutatják, hogy a nyálát folyatva veri a feleségét (olykor visszafelé). Ráadásul kivétel nélkül ilyen szövegek követik egymást:

– Nukleáris világháború?
– Annál is rosszabb!

– Mindenki meghal, aki valaha élt, és élni fog.
– A fiam is!

Alapból az az ember érzése, hogy Nolan úgy tesz, mintha nagyon okosnak kellene lenni ahhoz, hogy a néző mindent felfogjon, de a rendező közben direkt úgy kavarja a szálakat, hogy éreztesse, mivel túl hülye vagy hozzá, úgysem fogod felfogni soha, mi történik, úgyhogy inkább csak nézd az oda-vissza felrobbanó házakat.

A film elején egy CIA-s tesztküldetésben valamiért felrobbantanak egy operaházat tele emberekkel. Már itt lehetett sejteni, hogy egyre nagyobb borzalmak fognak következni.Fotó: Melinda Sue Gordon/Collection Christophel via AFP

A grandiózusnak szánt fináléban, amikor az időben két irányba haladva harcolnak a homokban teljesen egyformán kinéző katonák, a gyors vágások miatt már azt sem lehet kivenni, hogy valamelyik random karaktert éppen fejbe lőtték-e, vagy pont ő ölt meg valaki mást, ezzel megmentve a világot.

A tizennyolcadik kétségbeesett fújtatásom és a hetedik hisztérikus nevetésem után már azon gondolkodtam, hogy megbolondultam-e, vagy ez tényleg ugyanannak a Nolannek a filmje, aki három éve még egy teljesen korrekt háborús filmet készített, mert a Tenet szinte a tökéletes ellentéte a Dunkirknek. A Mementó és az A tökéletes trükk rendezőjének a neve volt az egyetlen, ami az ülésben tartott a stáblistáig, hátha a végén egy zseniális csavarral megjelenik, és egy tortát elnyomva a saját arcán beismeri, hogy az egész egy nagyon drága vicc volt.

A tragédia végén hiába menekültem ki elsőként a moziból, még hosszú ideig nem fogok tudni szabadulni attól, amit látni véltem. Hogy esetleg másodjára érthetőbb-e a film, azt sosem fogom megtudni. Nem tudom, mi a tanulság. Semmi. Tenet.