Véget érhet Benjamin Netanjahu 12 éves uralma Izraelben, miután alig egy órával a végső határidő előtt nyolc párt aláírta azt a megállapodást, amivel ők tudnak kormányt alakítani.

Netanjahu utódja nem a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, Jair Lapid lesz, hanem az a Naftali Bennett, akinek szélsőjobboldali pártja nélkül sehogy sem jött volna össze a koalíció, amely az izraeli parlament, a Knesszet 120 képviselője közül 61-nek a támogatásával bír.

A 61 képviselő az izraeli politikai élet szinte teljes spektrumát átöleli, csak Netanjahu jobboldali pártja, a Likud, és annak ortodox zsidó szövetségesei nem képviseltetik magukat benne.

Az izraeli politikát nemcsak a társadalom sokféle törésvonala (vallásos-szekuláris, jobbos-centrista-balos, európai származású askenázi-közel keleti származású mizrahi) teszi ingataggá, hanem a parlamentbe jutáshoz szükséges alacsony küszöb is, aminek köszönhetően ezeknek a széthúzó érdekcsoportoknak rendre van is képviselete a Knesszetben.

Netanjahu és jobbos-vallásos blokkjával szemben most egy olyan koalíció áll fel, amelynek részei, vagy legalábbis külső támogatói között van szélsőjobboldali, centrista, balos, a zsidó telepesek pártját fogó és azokat elítélő, valamint az izraeli arabokat képviselő iszlamista politikai erő is. Nem véletlen, hogy ezt a sokszínű szövetséget Lapid és Bennett csak az erre kapott 28 nap legutolsóján tudták összehozni. Eddig folytak az egyeztetések olyan, egymással sok mindenben összebékíthetetlenül szemben álló politikusok közt, akik csak egyetlen dologban értenek egyet: elegük van Netanjahuból.

2019 március óta négy parlamenti választást tartottak Izraelben, amelyeken hiába szerezte meg mindig Netanjahu pártja, a Likud a legtöbb képviselői helyet, a miniszterelnök egyszer sem tudott stabil kormányt alakítani.

2020 áprilisában, a harmadik választás után Netanjahu színes politikai karrierje egyik legnagyobb húzásával meggyőzte az ellenzék akkori vezetőjét, Benny Gantzot, hogy támogassa a kormányát. Azzal érvelt, hogy a járvány miatt a nemzet egységére van szükség, és megígérte Gantznak, hogy majd átadja neki a miniszterelnöki széket. Ez azonban nem történt meg, miután a kormány összeomlott egy költségvetési vita miatt.

A 2021 márciusában rendezett negyedik választás után viszont elfogyott Netanjahu szerencséje és tudománya. Hiába a világ legsikeresebb, érezhetően a kampányra felpörgetett oltási programja, az előírt 28 nap alatt nem tudott 61 támogatót összegereblyézni, így a megbízatás átszállt az ellenzék legerősebb pártjának vezetőjére, Jair Lapidra.

Az apai ágon magyar származású Lapid centrista-liberális pártjának, a Jes Atidnak mindössze 17 képviselője van a Knesszetben, így nem hogy egyedül, de még az ideológiailag valamennyire rokon pártokkal együtt sem volt elég ereje a kormányalakításhoz. Ezért kénytelen volt megpróbálni összekovácsolni egy olyan koalíciót, amit ha más nem, legalább a Netanjahu-ellenesség összetarthat.

A koalíció legfontosabb eleme a szélsőjobboldali Jamina párt lett, amelynek vezetője, Naftali Bennett a szövetségért cserébe még a miniszterelnöki pozíciót is megkapta Lapidtól – legalábbis két évre, ami után elvileg át kellene adnia a széket Lapidnak. Május 10-én már egyszer majdnem sikerült is aláírni a Netanjahu-buktató koalíciós megállapodást, ám ekkor ismét fellángolt a háború Izrael és a Gázai övezetet uraló Hamász palesztin terrorszervezet között, és Izraelben is súlyos utcai összecsapások alakultak ki zsidók és arabok közt. A koalíciós tárgyalásokat ekkor felfüggesztették.

A konfliktus gyanúsan jókor jött Netanjahunak, de amikor 21-én az izraeli miniszterelnök trükkjeibe egyre jobban belefáradó amerikai kormányzat nyomására palesztinok és izraeliek megállapodtak a tűzszünetben, újrakezdődhettek az egyezkedések. Számtalan vitás kérdést kellett még megoldani a miniszteri posztok szétosztásától a járvány utáni gazdaságélénkítő csomagig, de végül június elejére ezeket a szálakat is sikerült elvarrni. A koalíció résztvevői közötti, áthidalhatatlannak tűnő ideológiai konfliktusokat nem, de ezekkel Bennett és Lapid meg sem próbálkoztak.

Valószínűleg azért is sikerült összehozni a koalíciót, mert e kérdések helyett inkább a közös kormány által megoldandó konkrét belpolitikai és gazdasági célokra koncentráltak, nem az általános közel-keleti konfliktusokra.

A koalíciós megállapodás értelmében most karrierje csúcsára jutott Bennett viszonylag régi motoros az izraeli politikában. Az amerikai származású, sok izraeli politikushoz hasonlóan a hadsereg különleges alakulatainál szolgáló, szoftvercégeinek köszönhetően dollármilliomos Bennett 2006-ban Netanjahu kabinetfőnökeként kezdte közéleti karrierjét.

A most összeállt koalícióban egyébként nem Bennett az egyetlen, aki korábban Netanjahu harcostársa volt, a szövetség gyakorlatilag valamennyi jobboldali szereplője így vagy úgy, de a 21. századi Izraelt meghatározó politikus köpönyegéből bújt ki. Bennett egészen 2020-ig evezett egy hajóban Netanjahuval, akinek kormányaiban több különböző pozíciót is betöltött. Saját önéletrajzában is rajongva írt egykori főnökéről, a könyvben még egy „Mit tanultam Benjamin Netanjahutól” című fejezet is van.

Bennett végül nem ideológiai különbségek miatt hagyta ott Netanjahut, hanem mert szerinte az nem tartotta be ígéreteit. Amit persze lehet úgy is értelmezni, hogy Netanjahu rendszeresen túljárt az ő eszén. Szemben a centrumból inkább politikai érdekei miatt jobbra tolódó Netanjahuval, Bennett egész politikai karrierje során következetesen szélsőjobboldali nacionalista volt, aki gyakran arab- és palesztinellenes, nyíltan rasszista kijelentéseket is tett.

2018-ban például arról beszélt, hogy az izraeli katonáknak mindenkit le kellene lőniük, aki megsérti a gázai határt, még a gyerekeket is, mert azok „nem gyerekek, hanem terroristák”.

A közös értékek ellenére vasárnapra nyilvánvalóvá vált, hogy Bennett nem teszi meg azt a szívességet Netanjahunak, hogy nem támogatja Lapid koalíciós kezdeményezését. A római hódítók elől inkább az öngyilkosságot választó zsidó várvédőkre utalva arról beszélt, hogy Netanjahu a „személyes Masszádájába” vezetné Izraelt. Innentől már csak a koalíciós részletek kidolgozása volt hátra, amit most szerdára, az utolsó lehetséges pillanatban sikerült is összehozni.

Ezzel azonban még egyáltalán nem sikerült minden szálat elvarrni. A kormányt még meg kell szavaznia a Knesszetnek is. Erre néhány napon belül kerülhet sor, addig Netanjahu mindent el fog követni, hogy a 61 fős többség 1-2 parlamenti képviselőjét elbizonytalanítsa. Az izraeli sajtó már most azon spekulál, hogy kik lehetnek azok a gyenge pontok, akik kihátrálhatnak a formálódó kormánykoalícióból.

Netanjahu, aki az utóbbi években számtalanszor bizonyította, hogy bármilyen eszközt kész felhasználni a hatalom megtartásának érdekében, nem csak politikusokat győzködhet. A Hárec véleménycikke szerint az sem elképzelhetetlen, hogy Trumphoz hasonlóan olyan lázadást szítson, mint a vele jó viszonyt ápoló volt amerikai elnök januárban Washingtonban.

Ha Bennett és Lapid minden akadályt elhárítva tényleg kormányt tudnak alakítani, akkor sem dőlhetnek hátra. Az izraeli belpolitikában a kormányválság annyira gyakori az utóbbi években, hogy még a tapasztalt Netanjahunak is rendszeresen meggyűlt ezzel a baja. Egy csak az ő eltávolításáért összeálló, minimális parlamenti többséggel rendelkező koalíció bármikor összeomolhat, még csak el sem jutva olyan komolyabb akadályokhoz, mint például egy költségvetés elfogadása. És akkor jöhet rövid időn belül az ötödik választás Izraelben.

Azzal kapcsolatban senkinek nincs kétsége, hogy a 71 éves Netanjahu nem fog visszavonulni, hanem az ellenzék vezetőjeként próbál majd visszajutni a hatalomba, hogy egyúttal bizonyíthassa, csak ő képes kormányozni Izraelt. Ahogy Anshel Pfeffer, a leköszönő miniszterelnök életrajzírója fogalmazott,

„sok izraeli számára Netanjahu még évekig a száműzetésbe vonult király lesz. És ha nem is szerzi vissza soha a miniszterelnöki széket, hatása még évtizedekig fog érződni az országon”.

Ezen az sem változtathat, ha Netanjahut elítélik az évek óta húzódó, és még minden bizonnyal évekig tartó, több szálon futó korrupciós perében.