Az elmúlt húsz évben voltak biztató pillanatai az afgán sajtószabadságnak. A tálibok bukása után, nem kevés amerikai adományból, pillanatok alatt színes és élénk médiaélet alakult ki az országban, a tévékben török szappanoperák váltottak zenés videókat, kalandsport-közvetítések szépségipari talk show-kat, a bemondókat pedig bemondónők váltották.

Az afgán médiamunkások java már ebben a szabadságban vált felnőtté, ami talán magyarázza is azt a kedvesen naiv idealizmust, ami Száád Mohszeniből, a legnagyobb afgán tévécsatorna, a TOLO TV tulajdonosának ügyvezetőjéből is sugárzik. "Majd meglátjuk, mi lesz. [A táliboknak] Alkalmuk volna elfogadni a szabad sajtót. Nekik se lenne rossz, ha volna nyitott és szabad média, amely képes elszámoltatni az egyéneket és az intézményeket" - mondta a veterán afganisztáni tudósítónak, Hollie McKaynek, aki nemrég az amerikai csapatok kivonását közvetíteni tért vissza Afganisztánba, és a Deadline-nak számolt be a médiahelyzetről.

Mohszeni később ezt azért azzal toldotta meg, hogy ha megismétlődik az, ami a tálibok első uralma idején, a kilencvenes években történt, akkor az ország nem lesz biztonságos az újságíróknak, így azok aligha maradnak az országban.

A TOLO TV mindössze 33 éves hírigazgatója, Loftullah Nadzsafizada a tálibok bukása után serdült felnőtté, diákként azért választotta az újságírást hivatásnak, mert úgy gondolta, az könnyű és ellentmondásmentes munka. Az élet még a tálibok visszatérése előtt rácáfolt erre, most azt mondja, unalmas volna arról beszélni, hány kollégája halt már meg, annyira gyakori volt az ilyesmi már azokban az években is, amikor létezett még afgán kormányhadsereg, mellettük pedig nemzetközi alakulatok is felügyelték a rendet. Hollie McKay saját tapasztalatai alapján ezt azzal egészítette ki, hogy az országban töltött évei alatt egyetlen afgán újságíróval se találkozott, aki ne kapott volna már életveszélyes fenyegetést.

A tálibok hatalomra kerülésével a helyzet aligha javulhat, első uralmuk idején véres kézzel ellenőrizték a sajtót. Az Afgán Újságírók Biztonsági Bizottsága nevű helyi jogvédő csoport összesítése szerint az amerikai csapatkivonások tavaszi kezdete óta már 135 esetben ért erőszakos támadás újságírókat. Az aktuális helyzetről már aligha ők fognak beszámolni. A tálib hatalomátvétel előtt négy nappal még nyüzsgő irodájuk McKay beszámolója szerint mára kihalt, a munkatársak felszámolták minden kommunikációs csatornájukat, és felszívódtak, sorsuk még közeli barátaik előtt sem ismert.

Eltűntek a tévébemondónők is. A tévétársaságok a tálibok kérésére nem engedik őket képernyőre. A fanatikus iszlamisták most azt mondják, ez csak "ideiglenes intézkedés" addig, amíg fel nem áll az új kulturális és tájékoztatási minisztériumuk, ami aztán előáll a nőkre vonatkozó szabályokkal. Olyan sok jót ettől se lehet várni: Kabultól és a világsajtó szemétől távol már arról érkeztek hírek, hogy még mielőtt a tévétársaságok maguk le nem vették a bemondónőket a képernyőről, többüket megverték már az ügybuzgó tálibok.

Az afgán sajtó egyik legsajátosabb sikersztorija, az 8 am Daily életstílusújság is úgy döntött, hogy női munkatársaik inkább ne járjanak be irodáikba. "Az nem volna biztonságos nekik" - magyarázta a lap főszerkesztője, Madzsib Merdad McKaynek. Arról is beszámolt, hogy a lap, ami négy éve még azzal keltett feltűnést szerte az iszlám világban, hogy egy fedetlen fejű nőt rakott a címlapjára, a tálib hatalomátvétel óta nem közöl publicisztikákat, hírmagyarázó cikkeket, és úgy általában semmit, ami véleményt tükröz vagy bírálatot fogalmaz meg.

McKay végül maga is arra jut, hogy az afgán sajtóra sötét jövő vár, az afgán újságírók nem csupán megélhetésüket, hanem hangjukat is elveszíthetik. Már ha egyáltalán maradnak, ami kevesek választása lehet. A többség menekülne, McKayt is folyamatosan bombázták üzeneteikkel, hogy írjon nekik ajánlólevelet a vízumkérelmükhöz, vagy legalább adjon kontaktot embercsempészekhez. "Félek, és letört vagyok. Minden megsemmisült, amiben csak hittem" - írta egy barátja, Zaki.