1942. január 20-án a Berlinhez közel eső üdülőhelyen összegyűltek a legfontosabb náci vezetők, és megállapodtak a „zsidókérdés végleges megoldásáról”, ami de facto az összes európai zsidó kiirtását jelentette. Az Am Grossen Wannsee 56–58. címen található kétemeletes, nagypolgári villa ma múzeum, a helybeliek szívesen útba igazítanak, ha a történelmi emlékhelyet keressük. A Wannsee-konferencia jegyzőkönyve a holokauszt fontos dokumentuma, egyik példánya már az 1946-os nürnbergi perben is szerepelt, amikor a népirtás fő szervezője, Adolf Eichmann még Nyugat-Németországban bujkált álnéven, ahonnan csak 1950 távozott Argentínába.

Ehhez képest a Bács-Kiskun megyei Petőfiszállás külterületén található Szentkút, ahol Endre László, a belügyminisztérium „zsidóügyi államtitkára” és Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer, német és magyar katonai és rendészeti vezetők társaságában 1944. április 22-én megállapodtak a magyarországi zsidók deportálásáról Auschwitzba, többé-kevésbé ismeretlen. Az Endre család egykor kastélyként emlegetett, de vályogból épült kúriája, ahol a megbeszéléseket tartották, évtizedek óta romhalmaz. A helybeliek nemcsak azt nem tudják, miről nevezetes az épület, de Endre Lászlóról, a „magyar Eichmannról” sem tudnak semmit. Azt, hogy Szentkút nevezetességéről nem hallottak, nem meglepő, hiszen az Endre-kúriáról és az ott folytatott tárgyalásokról először csak Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek 2013-ban megjelent könyvéből értesült a magyar közvélemény. (A végső döntés – Berlin, Budapest, Birkenau 1944). Viszont Endre Lászlót az amerikaiak már 1945 nyarán elfogták Németországban, és a magyar „Quisling-kormány” tagjaival együtt kiadták a magyar hatóságoknak. Hazaszállítása után Endrét a bűntársaival, Jaross Andor belügyminiszterrel és Baky László államtitkárral népbíróság elé állították, nyilvános perben halálra ítélték, a per szerkesztett anyaga pedig 1994-ben könyv alakban is megjelent.

Az, tehát, hogy Szentkút neve nem ment át a köztudatba, nem meglepő. De az, hogy Endre Lászlóról, akit közvetlen felelősség terhel több mint félmillió magyar állampolgárságú zsidó meggyilkolásáért, nemhogy az egyszerű emberek, de még maguknak nyaralót kereső értelmiségiek, így a 444 újságírója, az 1988-ban Kecskeméten született Sarkadi Zsolt sem hallott 2021 nyaráig, sokat elárul a hazai holokausztoktatás hatékonyságáról. Sarkadi dicséretére legyen mondva, hogy a romos Endre-kúrián tett látogatástól inspirálva, a rendelkezésére álló történeti szakirodalom alapján két részletes, gazdagon illusztrált cikket írt Endre Lászlóról (első rész, második rész). Írása azonban több kérdést is felvet, és található benne néhány alapjában véve jó szándékú spekulációra visszavezethető hiba is, melyekre kitérek majd.

Már a november 20-án megjelent első cikk címén érdemes eltöprengeni. Maga Endre fogalmazott úgy 1946 januárjában a bíróság előtt, hogy „ebben az országban mindenki bűnrészes vagy áldozat volt”, Újhelyi Szilárd népügyész erre reagált úgy, hogy Endre „az egész országot maga mellé ültette a vádlottak padjára”, vagyis a biztosítótársaságok nyelvén fogalmazva „porlasztotta a felelősséget”. Azt, hogy 1944 tavaszán, a második világháború utolsó szakaszában a korabeli honfitársaink miként reagáltak a német megszállásra, és támogatták-e a kormányzat zsidóellenes intézkedéseit, a gettósítást és a deportálást, vagy sem, valóban kulcskérdés. A bevonuló németek, akik Magyarország megszállásával az utolsó sikeres „villámháborújukat” hajtották végre, azokat az általuk is jól ismert radikális antiszemita politikusokat juttatták hatalomra, akik készek voltak közreműködni velük a „zsidókérdés végső megoldásában”. Ez ténylegesen Európa utolsó, viszonylag épen maradt, nagy létszámú zsidóságának kiirtását jelentette. Endre bűneit semmivel sem csökkenti, hogy számíthatott a magyar közvélemény jelentős részének támogatására, ami ugyanakkor megmagyarázza, miért sikerült a hatóságoknak alig három hónap leforgása alatt, példátlan gyorsasággal több mint 430 ezer embert halálba küldeni.