A megafilmesek elmondták előzetesen, azt szerették volna, hogy ismét legyen magyar gyerekfilm a magyar mozikban, valamint a karácsony esti családi tévézésnek is új hagyományt óhajtanak teremteni hazai alapon. Ettől én az érdeklődés jeleit kezdtem észrevenni magamon, annál inkább, hogy a még sokkal-sokkal karácsonyibb másik művet nemcsak láttam nemrégiben, hanem írtam is róla. Ezzel együtt közbejövések jöttek közbe az elmúlt hetekben, mibenlétüket nem feszegetném, így mire eljutottam a moziba az ünnepek kellős közepén, addigra mintha elfogyott volna a közönség lendülete, már ha volt ilyenje egyáltalán.

Ahogy olvasom, a Nagykarácsonnyal szemben eleve nem indult jól az El a kezekkel a papámtól!, esetemben mindenesetre hatan ültünk a teremben összesen, és meglepő módon ennek a szerény publikumnak is csupán a hatoda volt gyermek. Holott milyen okosan elterveztem, hogy nem csupán a saját benyomásaimra fogok hagyatkozni, amikor ítéletet mondok az alkotásról, hanem figyelem a jelen lévő gyermekek reakcióit is, ami hozzájárulhat véleményem objektivitáshoz közelítő karakterének kikristályosításához. Elképzelésem sajnos kútba esett.

Dobó Kata második rendezése történetileg egy mesebeli Magyarországon játszódik, ahol hatalmas múlt századi autókkal közlekednek az emberek, emellett szépséges házakban laknak és igen színes ruhákban járnak. Mindazonáltal itt is történhetnek tragédiák: már a kiindulópont drámai. A Dorka nevű kislánynak nincs anyukája, mert nem részletezett körülmények közt elhunyt, az apukája, András pedig az idő múlásának következtében úgy dönt, új asszonyt hoz a házhoz Viola személyében. Aki közel sem rokonszenves, mi több, valóságos áspiskígyó, tőrőlmetszett gonosz mostoha – egyelőre csak jelölt –, így az első komolyabb konfliktusok után Dorkát eltávolítják egy vidéki gyermektáborba. Ott lép színre Eszter, a táborvezető, neki személyes varázsa van, ez összezavarja szegény Andrást, jöhetnek a bonyodalmak.