„Hajnalban hirtelen egy tucat katona rontott be: »Hol vannak az újságírók, a fenébe is?«

Megnéztem a karszalagjaikat, az ukrán nemzeti zászló kékje volt rajtuk, és azt találgattam, mekkora az esély arra, hogy ezek álruhás oroszok. Előre léptem, hogy azonosítsam magam. »Azért vagyunk itt, hogy kivigyünk benneteket« – mondták.”

Így emlékezett vissza Msztyiszlav Csernov, az AP hírügynökségnek Mariupolból tudósító videós a stábja kimentéséről. Ők voltak az utolsó nemzetközi újságírócsapat a hetek óta hevesen ágyúzott, ostrom alatt álló Mariupolban, az utóbbi napokban több elhíresült anyagot is készítettek a mariupoli kórház pincéjéből. Napokig az orvosok rejtegették őket, még fehér köpenyt is kaptak álcázásképp.

Amikor az ukrán katonák értük jöttek, a szétbombázott városon keresztül, heves aknatűz közepette egy sötét alagsorba kísérték őket, és csak ott magyarázták el nekik, miért kockáztatták ukrán katonák az életüket azért, hogy kihozzák őket az ostromlott városból.

„»Ha elkapnak, kamera elé állítanak, hogy bemondd, minden, amit leforgattál, hazugság volt” – mondta az egyik katona. »Minden erőfeszítésetek, minden, amit Mariupolban tettetek, hiábavaló lesz.«"

"A tiszt, aki korábban azért könyörgött, hogy mutassuk meg a világnak haldokló városát, most azért könyörgött, hogy menjünk el. A Mariupol elhagyására készülő több ezer ütött-kopott autó felé vezettek minket.”

Ez március 15-én történt, amikor több civil is útnak indult, hogy az aznap nyíló humanitárius folyosón keresztül elhagyja az ostromlott ukrán kikötővárost.

Csernov az AP-n közölt friss cikkében magáról is vallott, azt írta, Harkivban született, és bár az iskolai tananyag részeként tanultak fegyvereket kezelni is, soha nem merült fel bennük, hogy ilyesmire Ukrajnában szükség lehet, hiszen az országot „barátok veszik körül”. Csernov videósként több háborúból is tudósított, forgatott Hegyi-Karabahban és Afganisztánban is, aztán amikor az amerikai és európai nagykövetségeket kiürítették Ukrajnában, egy ukrán fotós kollégájával úgy döntött, Mariupolba mennek. Tudták, hogy ha tényleg háború lesz, Mariupol fontos lesz az oroszoknak, ugyanis az Azovi-tenger partján lévő kikötőváros elfoglalása elengedhetetlen ahhoz, hogy a Krímet a szárazföldön is összekössék az oroszbarát, szakadár kelet-ukrajnai megyékkel.

A háború kitörésének reggelén, egy órával az első lövések eldördülése előtt érkeztek meg Mariupolba.

A város lakosságának negyede, kb. 430 ezer ember már a harcok kitörése utáni napokban elhagyta a várost, amíg még el tudta. Utána Csernov szerint villámgyorsan összeomlott Mariupol.

Az orosz bombák először a vízvezetékeket tették tönkre, majd az áramszolgáltatás és a fűtés is leállt, végül pedig a kommunikációs kábeleket és telefon- és tévéadó-tornyokat tették tönkre. Csernov szerint ennek két oka volt. Az első a káosz, kommunikáció nélkül ugyanis nagyon hamar elvesztik a fejüket az emberek. A másik pedig az, hogy ne jussanak ki információk Mariupolból, így az orosz megszállók lényegében büntetlenül megtehessenek bármit a várossal és a lakosságával.

Ezért is vált egyre fontosabbá Csernovék munkája, hiszen miután minden külföldi stáb elhagyta a várost, kizárólag ők maradtak Mariupolban. Ezért volt annyira fontos az oroszoknak, hogy megtalálják őket. Csernov szerint a megszállók listákkal járták a város általuk elfoglalt részeit, olyan listákkal, amiken az ő és a társa neve is szerepelt.

A tudósítók szerint már február végére annyira szétlőtték az oroszok a várost, hogy a kórház már nem küldött mentőt a sebesültekért, mert az autók nem tudtak a kráterek és a becsapódó bombák közt navigálni az utcákon. Helyette arra kérték a lakosokat, hozzák ők maguk a sebesültjeiket a kórházba, hogy elláthassák őket.

Nem sokkal később magát a kórházat is bombatalálat érte, ami megrongálta Csernovék kisbuszát is, kilyukasztotta az egyik kerekét, és óriási lyukat ütött az oldalába. Ebben az időben még volt egy hely a városban, ahonnan stabil internetkapcsolathoz lehetett jutni, egy kifosztott kisbolt a Budivelnyikiv sugárúton, ide jártak az AP tudósítói, és egy romos lépcső alól töltötték fel képeiket és videóikat, hogy az emberek megtudják, mi történik Mariupolban.

Március elejére itt sem volt többé internet, innentől kezdve a kórház hetedik emeletéről tudtak csak kapcsolatba lépni a külvilággal. Csernov itt nézte végig, ahogy néhány fiatal épp kifosztja a kikötői pláza boltjait, miközben több bomba is becsapódik az épületbe és környékére. A kórházat, ahogy minden ilyen támadás után, akkor is elözönlötték a sebesültek.

Ezután már csak egy műholdas telefonnal tudtak tudósítani, aminek csak nyílt területen, egy bombakráter mellett volt térereje. Csernov ide járt telefonálni minden nap, „és próbálta minél kisebbre összehúzni magát”.

Március 15-én a katonák egy mariupoli család autójába zsúfolták be őket, és végül 15 orosz ellenőrzőponton átjutva kijutottak a városból, kb. 30 ezer emberrel együtt.

„Mi voltunk az utolsó újságírók Mariupolban. Már nincs senki más.

Még mindig rengeteg üzenetet kapunk olyan emberektől, akik a szeretteik sorsáról érdeklődnek, akiket lefotóztunk és filmeztünk. Kétségbeesetten és bensőségesen írnak, mintha nem lennénk idegenek, mintha segíthetnénk nekik.

Amikor a múlt hét végén orosz légicsapás érte a színházat, ahol több száz ember keresett menedéket, pontosan meg tudtam mondani, hová kellene mennünk, hogy találkozzunk a túlélőkkel, hogy hallhassuk, milyen érzés végtelen órákig csapdába esni a romhalmazok alatt. Ismerem azt az épületet és a körülötte lévő lerombolt házakat. Ismerem az embereket, akik alájuk szorultak.

Vasárnap pedig az ukrán hatóságok közölték, hogy Oroszország lebombázott egy körülbelül 400 fős művészeti iskolát Mariupolban.

De oda már nem juthattunk el.”