A sarki vietnami boltból szappanvizes játékot kihozó négyéves kis barátai nem mondják annyiszor, hogy buborék, mint a magyar ellenzéki szavazók 2022 áprilisában. A poszt-választási traumafeldolgozásnak mintha ez lenne a kulcsszava. „Hát én nem gondoltam, hogy ennyire buborék buborék a buborékom” – mondja a budapesti szavazó. „Ha más értelme nem is volt ennek a szavazatszámlálásnak, legalább ráébredtem, hogy tiszta buborék vagyok” – teszi hozzá/kommentálja alá ismerőse, aki annak ellenére is elment szavazatot számlálni Kelet-Magyarországra, hogy a lelke mélyén azért pontosan tudta, a csalás nem az urnák közvetlen közelében történik.

Ebben a kontextusban a buborék emlegetése arra utal, hogy az abban élő mennyire meglepődött azon, hogy személyes mikrokörnyezetén túl milyen Magyarország. Milyenek a pártpreferenciák és egyéb létkérdések, milyen szubszaharaiak az egészségügyi állapotok, a nyomorúság, a sötétség. A választások már csak ilyenek, ez az a négyévenkénti pillanatfelvétel, amikor egy demokrácia, de még egy autokrácia lakói is megmutathatják egymásnak az arcukat és a lelküket.

Azon el lehet vitatkozgatni, hogy ki él buborékban, aki az év több külföldi nyaralása közé bezsúfolt egy vidéki kirándulást is április 3-ra, vagy azok az emberek, akik a megyeszékhelyre sem nagyon jutnak be egy egész életen át. A helyes megfejtés azonban nem az, hogy az utóbbiak, hanem hogy mindenki. És ez nem valami rossz, szégyellnivaló dolog, hanem nagyjából az élet értelme, és az emberi fejlődés egyik legfontosabb mozgatórugója.