„Kedves Éva! Régóta ismerjük egymást, talán még a becenevemen is szólítottál régen, amikor a kerületi kémia munkaközösség vezetőjeként állandó kapcsolatban voltunk” - kezdi a Facebookon megosztott levelét Vásárhelyi Ágnes egy kémiatanár. A címzett Hajnissné Anda Éva, tankerületi igazgató.

Közös tanári múltjukat felidézve azt írja a tankerületi vezetőnek, hogy zöldfülű pályakezdőként óriási élmény volt vele dolgozni, „mindig azon gondolkoztam az értekezleteken, hogy hogy lehet egy embernek ennyi energiája, ereje, mint Neked. Fáradhatatlanul vetetted bele magad a versenyek és programok szervezésébe, folyamatosan mosolyogtál, és segítettél mindig, ha szükségünk volt erre”.

Aztán borongósabbra vált a levél: „Egy ideje azonban úgy érzem, hogy nem értékeli a munkámat és a lelkesedésemet a hatalom. Apróságoknak tűnő dolgok is rettenetesen fájnak egy magamfajta »lelkis« lelkes tanárnőnek. Például a »gyermekvédelmi népszavazás«, amit igazán abban a kontextusban senki nem vizsgált, hogy mennyire bántó az, ha biológiatanárként, óvópedagógusként, osztályfőnökként fentről utasításba kapod, hogy a szexuális nevelést hogyan valósítsd meg, feltételezve azt, hogy rosszat akarsz a rád bízott gyermekeknek”.

A kémiatanár maradva a tanítási problémáknál azzal folytatja: „Nem választhatom meg az adott osztálynak legmegfelelőbb tankönyvet, hanem gyakran még el nem készült, silány alkotások raktári számát írhatom be a rendelési lapra. Azt, hogy nincs pénz vegyszerekre, eszközökre, programokra, már megszoktuk, viszünk be, vagy kérünk a szülőktől, de igazából ez utóbbi is tiltva van, mert ugye ingyenes az oktatás. Megalázó, hogy ha kiállításra viszem az osztályomat, és szükségem van egy vonaljegyre, akkor az érvényesített vonaljeggyel is el kell számolnom…és még sorolhatnám”.

Majd újra személyesebbre vált:

„Éva, nekem négy diplomám van, abból három tanári. Mindenem a tanítás, ehhez értek a legjobban, és talán nem is csinálom rosszul. Ma mégis engedetlenkedtem. Ahogy álltunk a Széll Kálmán téren a többi kerületi tanárral, azon gondolkoztam, hogy Te is ott énekeltél volna velünk, ha még tanár lennél. Szerintem fő szervezője is lennél a megmozdulásnak, erőn felül dolgoznál, és énekelnéd a »Felszállott a páva«, vagy a »Mi vagyunk a Grund« dalokat”.

Aztán pedagógusként kérdez az egykori pedagógus tankerületi vezetőtől, felidézve pedagógia módszereket:

„Azt kérdezte az egyik tanártársam, hogy ha a tanórán egy diák elkezd furán viselkedni (feláll a helyéről, rendetlenkedik), akkor mit csinálunk? Beírunk neki egy intőt és kizavarjuk, vagy megkérdezzük tőle, hogy mi a baj? Én az utóbbit tenném. Azt hiszem, hogy a legtöbben az utóbbit választanánk, szerintem Te is. Éva, mi ma rendetlenkedtünk, mert fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy nem jó az irány. A ránk bízott gyerekek veszélyben vannak, de nem azért, mert ma engedetlenkedünk, hanem azért, mert nincs tanár az óráik egy részén, és ez az arány emelkedni fog, ha becsukjátok a szemeteket. Te meg fogsz bennünket büntetni, vagy megkérdezed, hogy mi a baj? Fenyegetni fogsz bennünket, vagy megpróbálsz segíteni?

Végül arra biztatja, hogy csatlakozzon hozzájuk: „Sokan azt mondják, hogy nincs választásotok, sem Nektek, sem az iskola igazgatóinak. Mi azonban azt gondoljuk, hogy van választásotok. Ti a gyerekekért vagytok, ahogy mi is. A gyerekek kiálltak értünk, és az áldatlan helyzetek ellen. A tanárok összefogtak. Most Rajtatok a sor, vezetőkön, hogy emeljétek fel a szavatokat azokért, akikért felelősek vagytok. Igen, benne van a pakliban, hogy Benneteket is kiküldenek, vagy kaptok egy intőt, de legalább megpróbáltátok, és nem tagadtátok meg azokat a tanárokat, akik valaha voltatok. Éva, mi nagy szeretettel várunk Téged, ha szeretnéd megkérdezni tőlünk, hogy mi a baj, és hogyan segíthetnél. Ugye szeretnél nekünk segíteni? Ugye ugyanaz a mosolygós kémiatanár vagy, aki annak idején óriási hatással volt rám?”