A narrátor a mikrofonhoz lépett a Kossuth téren felállított színpadon. „Most Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke mond ünnepi beszédet” – mondta, mire a közönség hangos pfujolásba, tapsolásba kezdett, valaki bekiabálta, hogy „Le vele!”, kisebb kórus pedig a lemondását követelte. Göncz tanácstalan volt, egyszer hosszan balra nézett, meg nem szólalt, és 47 másodperc múlva elhagyta a színpadot. Ez volt a harmadik magyar köztársaság első éveinek egyik legnagyobb politikai botránya, amit a két egymásnak feszülő nagy politikai tömb homlokegyenest másképp magyaráz – egyébként mind a mai napig.

Harminc évvel ezelőtt, 1992. október 23-án történt mindez, két évvel voltunk a rendszerváltás után, az ország élén az MDF vezette koalíció állt, a köztársasági elnök az SZDSZ jelöltje volt. Ez a kettős hatalom állandó konfliktusok forrása volt. Göncz a taxisblokád idején szembehelyezkedett a kormánnyal, a kibontakozó médiaháborúban nem volt hajlandó leváltani a tévé- és a rádió ellenzékinek kikiáltott elnökeit, az igazságtételről szóló törvény aláírásának megtagadása miatt pedig az egykori ötvenhatos forradalmárok egy részével is szembekerült, miközben 1958-ban őt magát is életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.

Az MDF az 1990-es hatalomra jutását követő hetektől ellenszélben kormányzott, népszerűsége 10 százalék körülire apadt, és ez így volt végig a ciklusban. Csurka István, az MDF alelnöke egy antiszemita kiszólásokkal teli írásban követelte a kormányzást lehetővé tevő, a két legerősebb párt, a népies MDF és az urbánus SZDSZ által megkötött paktum felmondását. A paktumban korlátozták a kétharmados törvények körét, megteremtették az erős miniszterelnöki pozíciót, valamint biztosították annak lehetőségét, hogy az SZDSZ-es Göncz Árpád legyen a köztársaság elnöke. A szélsőséges hangokra válaszul született meg a Demokratikus Charta, az ellenzéki pártok mozgalma, aminek részese volt az addig karanténba zárt MSZP is.

Árpádsávos karszalagok kontra 1956 örökösei