Napra pontosan egy év telt el azóta, hogy Oroszország újra nagy léptékű támadást indított Ukrajna ellen. Azért újra, mert az első támadás majdnem pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2014 februárjában történt, amely akkor a Krím elfoglalásával és gyors, bár teljesen törvénytelen annexiójával kezdődött. Arról, hogy mindez hogyan zajlott, itt írtunk.

Előzmények

A Krím megszerzésén felbuzdulva az orosz vezetés úgy értékelte, lehetőség nyílhat ugyanennek a forgatókönyvnek a megismétlésére Ukrajna más, szintén jórészt oroszajkú régióiban. Moszkva ennek érdekében oroszbarát felkeléseket robbantott ki Ukrajna keleti és déli régióban, Odeszától Harkivig. Ezek a megmozdulások tömegtámogatottság hiányában sok helyen gyorsan elhaltak (ez történt Harkivban), máshol az ukrán kormányzat, illetve az azt támogató oligarchák törték le őket (például Mariupolban és Dnyipróban). A 2014 eleji oroszbarát tüntetések közül a legvéresebb az odeszai volt. Itt május 2-án a Moszkva-párti tüntetőket az ukránbarát ellentüntetők beszorították a szakszervezeti székházba, amely tisztázatlan körülmények között kigyulladt, és a tűznek több tucatnyi halálos áldozata volt.

Közös elem, hogy a helyi lakosság, bár sok szempontból elégedetlen volt az új kijevi vezetéssel, mégis inkább az Ukrajnához tartozást preferálta; ha nem is feltétlenül teljes odaadással, de legalább kisebbik rosszként. Az, hogy Oroszországhoz tartozni sokkal rosszabb volna, ekkorra a többség számára egyértelművé vált, részben az oroszbarát szakadárok példátlan erőszakossága, részben a megszállt Krímben végrehajtott „stabilizációs intézkedésekről” szóló hírek ismeretében.

A Moszkva által szított szeparatista akciók csak Kelet-Ukrajnában, Doneck és Luhanszk megyékben találtak érdemi támogatottságra. Többségük valószínűleg ott sem volt (a szeparatizmusról szóló legutóbbi közvélemény-kutatás szerint Doneckben is csak alig több mint 30% volt a Kijevtől való elszakadást támogatók aránya), de mivel a helyi lakosság legnagyobb része a szovjet múlt miatt a végletekig passzív volt, az aktív, agresszív, Moszkva által igen erősen támogatott kisebbség át tudta venni a hatalmat.

Az ukrán vezetés Petro Porosenko 2014. május 25-ei elnökké választása után ellentámadást indított, amely eleinte gyorsan teret nyert. Augusztus elejére már reális lehetőségnek tűnt, hogy Ukrajna képes lehet visszafoglalni mindkét megyét, és véget vetni a szeparatizmusnak. Ezt Moszkva nem hagyhatta, így 2014 augusztusában reguláris haderővel is beavatkozott a konfliktusba. A Janukovics-rendszer évei alatt a végletekig leépült ukrán hadsereg két súlyos vereséget is elszenvedett, egyet augusztusban-szeptemberben Ilovajszknál, a másodikat 2015 februárjában Debalcevénél.