Amikor önjáró és önállóan gondolkodó csúcstechnológiás harci robotokra gondolunk, a legtöbbeknek valami terminátorszerű, koponyákon lépkedő gépszörny jut eszükbe, és nem egy szörfdeszkára emlékeztető valami, aminek az a legnagyobb trükkje, hogy ha veszélyt észlel, lebukik a víz alá. Vagy egy program, ami gyorsan meg tudja mondani az embereknek, hova és hány rakétát kell kilőniük, hogy megöljék az ellenséget. Pedig ezek azok az eszközök, amelyeket a világ hadseregei tesztelnek az Egyesült Államoktól Izraelen át Kínáig, hogy a mesterséges intelligencia és robotika eredményeit a harctéren is bevethessék.

Ezek az AI-k még nem hoznak önállóan döntést emberéletekről. De hamarosan eljöhet az autonóm robotok kora is, amelyek emberi beavatkozás nélkül dönthetnek arról, hogy kit, hol és mikor gyilkolnak meg. Ehhez annyi kell, hogy a világ országai azt higgyék egymásról, hogy a másik már megadta mesterséges intelligenciájának a döntési szabadságot. Mert ahogy az egyre pusztítóbb nukleáris fegyverek kifejlesztésénél, úgy a harcászati mesterséges intelligencia fejlesztésénél is mindent visz az az érv, hogy „ha nem csináljuk meg mi, megcsinálja más, és az mindenkinek sokkal rosszabb lesz.”

A vitát fejben már sokan lejátszották, és az sem technikai kérdés, hogy képesek lennének-e a világ hadseregei önálló robotseregeket uszítani egymásra és a köztük ragadt lakosságra. Így lassan azon is el kell gondolkodnia az emberiségnek, hogy van-e felelőse a mesterséges intelligencia által elkövetett háborús bűnöknek.

Mit csinál az MI a háborúban?