• Hogyan hajthatott végre a Hamász egy ekkora támadást az izraeli hírszerzési és elhárítási szervek orra előtt?
• Miben hasonlít ez az 1973-as jom kippuri háború előtti helyzethez, amikor az előrejelzési kudarcba még a miniszterelnök is belebukott?
• Buda Péter, volt nemzetbiztonsági főtiszt írása.

„A jom kippuri háborút a modern történelem egyik legjelentősebb hírszerzési kudarcának tartják, és ennek megfelelően a hírszerzési tanulmányok egyik legjobban kutatott témája”, fogalmazott Itai Shapira, az izraeli hadsereg hírszerzésének (Aman) nyugalmazott ezredese, még idén májusban megjelent tanulmányában, az 1973-ban Izrael ellen indított háborúval kapcsolatban.

„A ma reggel váratlanul ért bennünket. A kudarcokról most inkább nem szeretnék beszélni. Háborúban vagyunk. Harcolunk. Biztos vagyok benne, hogy ez egy nagy kérdés lesz, amint ez az esemény véget ér" - nyilatkozta Richard Hecht alezredes, az Izraeli hadsereg (IDF) nemzetközi szóvivője a 2023. október 7-én Izrael ellen indított támadás előrejelzési kudarca kapcsán. Úgy tűnik tehát, a jom kippuri háború 1973-ban hiába volt „a hírszerzési tanulmányok egyik legjobban kutatott témája,” Izrael nem volt képes elkerülni egy újabb, 50 évvel későbbi jom kippuri háborút. (Az analógia nem pusztán az időpontbeli egybeesésből adódik: az izraeli áldozatok száma már most mintegy a fele az 1973-as háborúénak - és vajon hol van még a vége.)

A Hamász és az Iszlám Dzsihád támadásának céljai és következményei mérlegeléséhez hasonlóan súlyos kérdés annak megválaszolása, miként kerülhetett minderre sor, a világ méltán legjobbjai között számon tartott izraeli - polgári és katonai - hírszerzési és elhárítási szervek orra előtt? Továbbá, amennyiben ez megtörténhetett Izraelben, sor kerülhet-e a konfliktus továbbterjedésére, a Hamásszal együttműködő Hezbollah és Iráni Forradalmi Gárda nemzetközi hálózatának segítségével, akár Európában is? A lehetséges rendszer- és módszerbeli problémák tisztázása tehát korántsem csupán Izraelre tartozó kérdés és nem is várhat a háború befejezéséig: a konfliktus potenciálisan globális eszkalációs természete miatt most azonnal van erre szükség.

Az egyik legjobban megfigyelt terület a világon

A Gázai-övezet a világ egyik legjobban megfigyelt, fényképezett és más módokon dokumentált területe, ahol az elektronikus és rádió-kommunikációt folyamatos megfigyelés alatt tartják az izraeli hatóságok, melyek nem mellesleg a legfejlettebb, titkosított kommunikációt feltörni képes eszközökkel rendelkeznek. Amerikai szakértők figyelmeztettek ennek kapcsán, miszerint nem kizárható, hogy a Hamász valamilyen zárt láncú kommunikációs rendszert is kiépíthetett, amely képes lehet - legalábbis egy ideig - elkerülni az izraeli „lehallgató” rendszereket. E képesség esetleges megléte komoly gondot jelenthet a terrorműveletek elhárítása szempontjából.

Ugyanakkor ez sem magyarázza azt, miként kerülhette el az izraeli kémműholdak, felderítő drónok és egyéb eszközök figyelmét az a logisztikai tevékenység, amely egy ilyen művelet elindítását mindenképpen meg kell, hogy előzze. Figyelemreméltó – ne felejtsük el, hogy a konfliktusra az Ukrajnával szembeni orosz agresszió kontextusában kerül sor -, hogy az egyébként az Ukrajnával és az USA-val szemben nagyon is ellentmondásosan nyilatkozó (értsd: az oroszpárti narratívát hangoztató), egyébként korábbi szakmai előéletét tekintve avatottnak tekintett, az izraeli védelmi hírszerzéssel sok évig szoros munkakapcsolatban álló egyik elemző, Scott Ritter is megszólal a kérdésben, és a tényekre koncentrálva ezúttal képes félretenni ideológiai szemellenzőjét, és nem izraeli (vagy amerikai) összeesküvést látni az események mögött, hanem „egyszerű” hírszerzési kudarcot. Ő arra hívja fel a figyelmet, hogy a szinte teljes mértékben automatizált izraeli megfigyelő rendszerek algoritmusait egyszerűen „átverték” azzal, hogy tudták, milyen változásokra figyel fel a mesterséges intelligencia, és ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy a szervezési munkálatokat a megszokott mozgásokhoz igazítsák, azokkal álcázzák. (Tehát például nem rendeltek el kommunikációs tilalmat sem, mert egy ilyen tilalom a kommunikációs mennyiség feltűnő - negatív - változását jelentette volna, amit azonnal kiszúrtak volna az izraeli algoritmusok, mint támadási előkészületi indikátort.) Vagyis az izraeli hírszerzés tulajdonképpen a saját mesterséges intelligenciájának lett az áldozata, azáltal, hogy emberileg kezelhetetlen mennyiségű, automatizált módon beérkező és értékelt információkra támaszkodott a felderítés során.

Igen ám, az izraeli szolgálatok azonban nem csupán elektronikus, rádiós és képi felderítéssel dolgoznak, hanem humán hírszerzés segítségével is, vagyis az ellenség köreibe beépült informátorokra támaszkodva. Márpedig ők nem algoritmusok alapján működnek. Mégis, a Moszad izraeli hírszerző szervezet volt vezetője, Danny Jatom szavai szerint „senkinek fogalma sem volt arról” mi történik, amikor szombaton a Hamász megtámadta Izraelt. Jatom felhívja a figyelmet arra, hogy „a hírszerzés kudarca miatt” nem állt rendelkezésre a megtámadott helyszíneken megfelelő létszámú izraeli katonai erő, mivel annak ellenére, hogy tanúi voltak a Hamász korábbi napokban zajló gyakorlatozásának, arra a következtetésre jutottak, hogy „nem áll szándékukban” megtámadni Izraelt.

Az emberi tényező

A már említett, 1973-as jóm kippuri háborút hasonló elemzési kudarc előzte meg. Számtalan, az izraeli hírszerző szervek által érzékelt jele volt a háborús készülődésnek egyiptomi és szíriai oldalról egyaránt, sőt, humán hírszerzési forrástól származó információk is rendelkezésre álltak. Vajon miért érte meglepetésként őket mégis akkor a támadás?

A válasz az emberi tényezőben, az elemzői és döntéshozói oldal mentális elfogultságában - prekoncepcióknak alárendelt szemléletmódjában - rejlik. 1973-ban mindez azt jelentette, hogy az izraeli koncepció szerint az arab országok addig nem fognak egy teljes háborúhoz vezető támadást indítani, amíg csupán korlátozott eszközökkel és forrásokkal rendelkeznek ennek sikeres megvívásához. (Ismerősen téves logika ez: ugyanilyen okokra hivatkozva utasította el számos elemző és hírszerző szervezet azt az amerikai figyelmeztetést, miszerint Oroszország támadásra készül Ukrajnával szemben.) Mindebből következően a háborús készülődésről beérkező információkat - a csapatmozgásokról vagy akár a szíriai orosz diplomaták hirtelen távozásáról - nem megfelelő koncepcionális szűrőn keresztül engedték át, így azok gyakorlatilag nem álltak össze értelmes mintává. Ahogyan a fentebb említett tanulmány is felhívja erre a figyelmet: az említett információk eljutottak egészen a döntéshozókig, azonban ott érdemben nem hasznosultak.Nagyon úgy tűnik, hogy az illetékes izraeli hatóságok ezúttal sem gondolták azt, hogy az ellenség, jelen esetben a Hamász, ilyen radikális lépésre ragadtatja magát, már csak azért sem, mert az általa uralt Gázai-övezet gyakorlatilag teljes mértékben ki van szolgáltatva Izraelnek, például energia és ivóvíz kérdésében. (Egy korábban az egyik izraeli szolgálatnál dolgozó, láthatóan és hallhatóan komolyan megrendült ismerősöm sem tudott a hírszerzés téves kalkulációjának okára a fentinél jobb magyarázattal előállni.) Valóban: racionálisan mérlegelve - és látva az izraeli válaszcsapások nagyságrendjét - nehéz logikát találni egy ilyen mértékű provokációban. És ne felejtsük: bármennyire is borzalmas és barbár támadás volt ez a Hamász részéről, mégiscsak egy paramilitáris - pl. nehézfegyverek és légierő nélküli - csoportosulásról van szó, amely a világ egyik legkorszerűbben felszerelt hadseregével áll szemben, még pontosabban ezen hadsereg által bekerített fél megyényi területen tevékenykedik.

A Shapira-tanulmány is emlékeztet rá: 1973-ban is óriási hiba volt a kulturális tényezőt figyelmen kívül hagyni az ellenfél szándékainak felbecsülésekor. Vagyis az izraeli hírszerzés nem vette tudomásul, hogy Egyiptom - minden lehetséges racionális érv dacára - “hajlandó volt komoly kockázatokat vállalni annak érdekében, hogy ‘eltörölje az 1967-es megaláztatást’, azaz, hogy helyreállítsa méltóságát és önbecsülését a hatnapos háborúban Izraeltől elszenvedett kolosszális veszteség után.” 2023 januárja óta 227 palesztin és 29 izraeli halt meg a két fél közötti konfliktusban. Ez a szám önmagában is a viszony elmérgesedését jelzi ebben az időszakban. A térség történései iránt érdeklődők emlékezhetnek rá, hogy hónapok óta élesedik a jeruzsálemi al-Aksza mecset körüli helyzet. Tavasszal egy ötnapos konfliktusban 33 palesztin halt meg, majd májusban került sor a dzsenini menekülttábor elleni, 1000 fős katonai egységgel végrehajtott izraeli behatolásra, azután, hogy négy izraelit lőttek agyon palesztin fegyveresek egy étterem előtt. Intő jel volt az is, hogy szeptemberben egy Gázából származó farmerszállítmányban találtak robbanószereket az izraeli hatóságok.

A helyzet mérséklődésének természetesen nem használt, hogy a legutóbbi izraeli kormányban szélsőségesen arabellenes vallási nacionalisták kaptak helyet, egyebek mellett még a védelmi minisztériumban is miniszteri széket szerezve. Idő kérdése volt tehát csupán a „sértett önbecsülés” helyreállítására irányuló nagyobb akció a Hamász részéről is, ahogy egykor Egyiptom esetében. Természetesen nem csupán a személyes egóról van itt szó, hanem a politikai legitimáció kérdéséről is: a megaláztatások egy idő után olyan mértékben kezdik ki a szervezet tekintélyét, hogy az már a Hamász palesztin belpolitikai hatalmi törekvéseit is aláássa.

Elfelejtett tanulságok

A prekoncepcióknak való megfelelést és a kulturális kérdések figyelmen kívül hagyását hivatottak kiszűrni az ún. alternatív strukturált elemzői módszerek. Shapira rávilágít arra, hogy az izraeli hírszerzés 1973-ban mellőzte ezen módszerek alkalmazását. E módszerek gyakorlatilag arra kényszerítik az elemzőt, hogy meghatározott, objektív szabályok szerint ellenőrizze a szigorúan tényekre alapuló következtetési folyamat minden lépcsőjét. Az izraeli hírszerzés által előnyben részesített induktív és intuitív szemlélet esetében pedig nagyobb tere van az elemző szubjektív értékítéletének és minta-, illetve trend-felismerésének.

A jom kippuri kudarc kivizsgálására létrehozott Agranat Bizottság tevékenységének eredményeképpen a hírszerzésnél gyökeret tudott verni a bevett koncepciókkal és elvárásokkal szembemenni tudó - és főképp merő -, kritikus gondolkodás. Azonban ahogyan arra a Shapira-tanulmányban is hivatkozott egyik izraeli szakértő állítja, sajnos egy ideje a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba, és például 2018-ban már a fentiekben kritizált induktív érvelés vált a domináns megközelítéssé. (Egykori személyes tapasztalatom, hogy míg a fentebb említett alternatív strukturált elemzői módszerek kiemelt figyelmet kapnak az izraelivel szoros kapcsolatban álló amerikai hírszerzői oktatásban, azonban a tárgyat oktató egyik volt CIA-elemző szerint is az a jellemző, hogy a tényleges elemzői tevékenység során sok esetben az egyszerűség kedvéért mellőzik ezeket a szisztematikus erőfeszítést igénylő, sziszifuszinak tűnő módszereket.)

Hiába persze a jó elemzői módszer és szemlélet, ha a hírszerzés vezetője vagy a politikai döntéshozó szűk keresztmetszetnek bizonyul. Így például 1973-ban a védelmi hírszerzés igazgatójának „tekintélyelvű és határozott stílusa volt a fő oka annak, hogy az IDI (Izraeli Védelmi hírszerzés) képtelen volt figyelembe venni az ellentétes véleményeket, és így felismerni azt, hogy a háború alacsony valószínűségére utaló elemzési paradigmájuk elavulttá vált.”

Az autoriter - politikai vagy szervezeti - rezsimek örök problémája, önmegsemmisítő automatizmusa ez. Az ellentmondást nem tűrő, határozott vezetői magatartás mindaddig akár vonzerővel is bírhat egy természeténél fogva bizonytalan szervezet számára (amilyen például egy hírszerző szervezet is, amely folyamatosan csupán valószínűségekkel tud dolgozni), amíg ki nem derül, hogy határozottan rossz irányba vezeti a szervezetet. És ez előbb-utóbb kiderül. A puding próbája az evés, a háborús előrejelzés próbája a háború: minden kontraszelekcióra épülő szervezetet és intézményt utolér a saját végzete, amint olyan fizikai kihívásokkal kell szembesülniük, amelyekből végül nem tudják kibeszélni magukat; vagyis amikor az (ön)becsapásokra épülő kommunikációs piramisjátékot végül leleplezi a kérlelhetetlen valóság. Lássuk be, a jelenlegi izraeli politikai vezetés tulajdonságjegyei alapján sajnos nem áll messze attól, hogy az idézett szakértők által kritizált szemlélet rabja legyen.

Legyünk azzal tisztában, hogy az efféle dolgok természetéből fakadóan egyelőre nagyon sok mindent nem látunk még ezzel a konfliktussal kapcsolatban. Ne is próbáljunk úgy tenni, mint birtokában lennénk vagy lehetnénk minden releváns információnak. Sok a találgatás, a felröppent és az érintettek által cáfolt állítás. Annyi mindenesetre minden találgatáson túl is leszögezhető, hogy a történelmi analógiák alapján sajnos komoly valószínűsége van annak, hogy ismét egy téves koncepció volt képes ezernyi helyes tényt semlegesíteni, hiába származtak azok a világ egyik legjobb hírszerzési szolgálatától. A legaktuálisabb tehát most azzal szembesülni, hogy az elmúlt napok fejleményei előreláthatóan ezernyi olyan új problémát fognak generálni, messze túl Izrael határain is, a Közel-Keleten és Európában, melyek a jelenlegihez képest is emelik annak a tétjét, valójában milyen is előrejelzési képességeink színvonala. A végén ugyanis csak a nyers valóság fog velünk szemben állni, politikai ideológiától, elfogultságtól és lojalitástól mentesen. És ez a nyers valóság egyre inkább és egyre nagyobb arányban emberi életek elvesztését fogja jelenteni. Ennek a felelősségnek a súlyát kellene mérlegelnie mindazoknak, akik ilyen pozíciókban ülnek. 1973-ban, a háborús előrejelzés kudarca miatt lemondott az akkori miniszterelnök, védelmi miniszter, vezérkari főnök és a védelmi hírszerzés vezetője is. Elkerülhetetlen, csak éppen megkésett felelősségvállalás volt ez, ami a mulasztások miatt meghaltakon már nem segített. Még szomorúbb, hogy a jelek szerint még most, ötven évvel később sem értek be vagy éppenséggel eddigre feledésbe merülhettek az eset tanulságai. Számunkra is szóló tanulságok ezek.