Múlt hét végén csodálkoztunk rá, hogy a Csalogány utcai Lidl egészen konkrétan 4 forinttal olcsóbban kínálja a sóspálcikát a kedves vásárlóknak – negyed kiló 469 helyett mindössze 465-ért –, és azonmód az évezred akciójának tituláltuk ezt. Ám rövidesen kiderült, hogy hatalmasat tévedtünk: olvasónk és a fényképe jóvoltából tudomást szereztünk a konkurens Aldi húzásáról, melynek jegyében alig kétszázhatvan üveg félliteres Unicumot kellett volna vásárolnunk ahhoz, hogy a kétszázhatvanegyedik ingyen az ölünkbe hulljon. Ebben az esetben 20 forintos leárazást érvényesített az ismert és népszerű diszkontlánc:

Ezen a ponton jutott eszembe, hogy megkérem a 444 olvasóit, küldjenek észrevételeket, fotókat hasonló jelenségekről, hátha összeáll valami ezekből. Mert oké, hogy rácsodálkoztunk előbb egy 4, majd egy 20 forintos, de végül is alig néhány ezrelékes mínuszra – mint borjú az új kapura –, ám felmerült a gyanú, hogy nem véletlen vagy egyedi hülyeségről, hanem tendenciákról van szó.

Hiszik vagy sem, nem most másztam le a falvédőről, nem most jöttem lengyelből, rendszeresen vásárolok, előfordulok a Lidlben és az Aldiban is, de hogy, hogy nem, az efféle csodaakciók számai eddig még nem szúrták ki a szememet. Magam sem tudom, ez hogyan lehetséges, holott kedvezményekkel is szoktam élni, kedvenc vajamat például, mióta erősen megdrágult, lehetőleg mindig ott veszem, kettesével-hármasával, ahol épp olcsóbban adják. Valahol mindig azt teszik.

Az is megfordult a fejemben, hogy új típusú fenoménről lehet szó, az üzletek így próbálják kicselezni a kormány árletörő-inflációcsökkentő törekvéseit, a kötelező akciózásra vonatkozó előírásokkal a középpontban, fityiszt mutatva a hatalomnak mintegy. Kiderült azonban, hogy nem így van. Gazdasági témákban otthonosan mozgó kollégám, Haász János pillanatok alatt felvilágosított, mondván: így nem lehet a kötelező akciózást kijátszani.

Az arról szóló rendelet ugyanis előírja, hogy a boltok egy részének (azoknak, amelyek 400 négyzetméteresnél nagyobbak, és minimum egymilliárdos az árbevételük, tehát a franchise-os CBA-k vagy Sparok meg tudják úszni) az akciózást megelőző 30 nap legalacsonyabb árához képest kell legalább még 15 százalékkal olcsóbban adni a kötelezően akciózandó élelmiszert. Emellett a korábbi nyolc árstopos termékfajtából heti rendszerességgel legalább kettőben kell az összes terméket a beszerzési árnál legalább 15 százalékkal olcsóbban adni, a többi hatot pedig legfeljebb a beszerzési áron értékesíthetik. Mellékszál, de az Unicum eleve nem tartozik ebbe a körbe.

Szóval, ha valakinek fityiszt mutatnak ezek az üzletek, az semmi esetre sem a kormány. Hanem valaki más.

Mindenesetre izgatottan figyeltem, hogy felhívásom nyomán keletkezhet-e annyi matéria, amiből értelmes gyűjtést lehet összeállítanom, de arra, ami következett, nem számíthattam. Szó szerint tucatszám érkeztek a mailek a fotókkal, jobbnál jobbak jöttek, kedves olvasóink szabályosan egymásra licitáltak, anélkül, hogy tudtak volna erről. (Nem is igen győztem mindenkinek válaszolni és megköszönni a közreműködést – itt és így teszem meg ezt –, amivel azoknak is tartozom, akik találatai nem fértek be ebbe a cikkbe.)

Hamarosan kiderült, a 20 vagy akár a 4 forintos ajánlatok szinte labdába sem rúghatnak. Magyarán: azok tényleg mindennaposak. De menjünk sorjában.

„Végigfotóztam a siófoki Aldit, de maradt ki pár 10 forintos akció fotózás árufeltöltés miatt – írta például Zoltán, aki négy menetben 32 (!) fényképet küldött. – A fotók mellett ugyanennyi 20 forintos akció is volt, de nem akartam ott tölteni a délutánt. Itt is volt egy 4 ft-os akció, sovány joghurt esetén. Természetesen ennek már mi sem tudtunk ellenállni, eldobtuk környezettudatos elveinket, és eszeveszett költekezésbe csapott át a bevásárlás. Piroslik az áruház az akciós címkéktől, ami inkább a fogyasztók szemtelen becsapása, semmint érdemi kedvezmény” – vonta le a szigorú következtetést.

Innentől kezdve a 4, a 10 vagy a 20 forintos mínuszokra már alig bírtam figyelni. Mondjuk arra azért mégis felkaptam a fejemet, amikor Károly jóvoltából visszajutottunk a verhetetlen sóspálcikához, igen, ahhoz, amelynek hála elkezdődött a sztori:

Meg arra is felkaptam, hogy Spar is tudhat ilyet, egy olyan, amely történetesen még ott tart, hogy darabonként kell újraragasztgatnia minden terméket:

Volt viszont olyan is, hogy az ennél több, vagyis az 5 forint is meghatott. Ezekért egészen biztosan megéri clubcardosnak lenni:

Az 5 forintnál is több a 6. És ezen a ponton máris itt vagyunk az összeállítás első csúcspontjánál. Ha százalékosítanánk – vagy százezrelékesítenénk, illő pontosabban fogalmazni –, akkor Balázs kiemelt ajánlatos találata már-már győztesnek érezhetné magát:

Hiszen lenyomná az olyan 2 forintosokat, mint Dany karfiolja:

Az 1 forintos tv-paprikáról,

Márta banánjáról,

Patrik coopos Sopronijáról (amiről sajnos mindannyian lemaradtunk, az akciónak vége),

vagy Zsolt fém növényfuttatójáról – három év jótállás mellett – már nem is beszélve.

Ilyenkor bosszankodhat Szijjártó Készpénzmindig Péter külügyminiszter – a hasonszőrűekkel karöltve –, hiszen ők a kerekítés miatt nem tudják érvényesíteni ezeket a kedvezményeket. Már megint a bankkártyások járnak jól, nyilván a finánctőke ármánykodásainak hála.

Előfordul azonban, hogy nekik sem sikerülhet semmi. Íme:

Sőt megesik, hogy a mínusz 0 százalékot sem vágják hozzánk csak úgy visszakézből, törzsvásárlói kártya nélkül:

Aki azt gondolná, a nullázás vadonatúj jelenség, az téved, ez a „croissant”-os fotó beküldője, Gábor szerint tízéves is elmúlt:

Van-e még ennél is feljebb? Ha nem valami dupla fenekű huncutságba szaladunk bele, akkor igen, az alábbi felvétel az esztergomi Müllerben készült, még valamikor tavaly:

Ez pedig mostanában, Nyíradonyban, a Privát-ábécében:

Innen nincs hova továbbmenni, de az Unicumhoz még vissza kell térni. Először is azért, mert Róbert ugyanazt az akciót, amit megírtam a minap, látta tavaly szeptemberben is, csak máshol, vagyis a Lidlben, és nem sima keserűvel, hanem szilvással. Hajszálra ezekkel a számokkal. Igazán szép, hogy a magyar emberek egyik kedvenc piája ezek szerint fittyet hány az inflációra:

Másodszor meg azért, mert Tamás fotózott egy nem is félliteres, hanem hétdecis Unicumot Ferrarában, Olaszországban, ahol ennyibe kerül ez az ital (kb. 380-nal kell szorozni az alábbi árat):

Végezetül, hogy senki se gondolja, hogy ilyenek csak Magyarországon fordulhatnak elő, zárom soraim Gergő portsmouthi fotójával, ami még 2020 őszén készült, de így legalább elmondhatjuk, hogy azóta utolértük a Nyugatot:

(Címlapkép: Kiss Bence)