Meghalt Ferdinandy György
január 08., 11:14
Ha szereted a magyar focit, könnyezve fogod olvasni a most meghalt Ferdinandy György csodálatos focinovelláját
- Kevesen ismerik a 88 évesen most meghalt nagy magyar írót, pedig az Egyfordulós bajnokság a talán legjobb magyar focinovella, amiben benne van egy regény egy széteső családról, a kommunizmusról, a foci lényegéről és arról, hogy még az ötvenes évek megfélemlített kiskatonái is tökösebbek voltak a mai magyar NERB1-es szurkolóknál.
MTK-szurkoló vagyok, vagyis utálom a Fradit.
Ez persze nem ennyire egyszerű, mert például előbb jártam Fradi-, mint MTK-meccsen. Kilencéves voltam, amikor Pálinkás bácsi, a József körúti bérház ősöreg véleményvezére egyszer csak megkérdezte, hogy jártam-e már focimeccsen, mert ha nem, szívesen kivinne a Fradi-pályára. A családunkban senki sem volt focis, amit annak a fényében tökéletesen megértettem, hogy az egyetlen élő szurkoló, akit Pálinkás bácsin kívül ismertem, nyilvánvaló sültbolond volt. István, a padláson lakó Istvánka apukája nálunk nézte a válogatott meccseket, mert az ötödik emeleten csak nekünk volt tévénk. Elképedve figyeltem, hogy amikor a szürke, pixeles, erősen vibráló magyar csapat bármelyik lassan tántorgó játékosa átlépi a felezővonalat,, a cingár, de vastag bajszot viselő István bácsi ökölbe szorítja a kezét, majd hevesen csapkodni kezd, mint a parasztasszonyok lábuknál spárgával összekötözött tyúkjai a Rákóczi téri piacon, aztán herélt hangon azt kiabálja, hogy „TŰZ! TŰZ!”
Milyen lehet ez élőben, tízezer István bácsival? - gondoltam és igent mondtam Pálinkás bácsinak. Amúgy tök béna voltam a labdával és nem ismertem egyetlen focista nevét sem, de nagyszünetben azért eléggé szerettem focizni és mivel mindez a Józsefvárosban történt, az összes osztálytársam Fradi-drukker volt és megállás nélkül valami Nyilasiról beszélt, így nyilvánvaló volt, hogy ha elmegyek, egy napra kivételesen én leszek a menő csávó.
Azt csak utólag kutattam ki hozzá, hogy a bajnokság utolsó fordulójánál jártunk, a házigazda Fradi már biztosan második, a vendég Csepel pedig garantált kieső volt. Az első félidőből csak annyira emlékszem, hogy Pálinkás bácsi irtó izgalmas, sosem hallott csúnya szavakat használ, miközben a pályán még annyi sem történik, mint a pixeles közvetítésekben, de én mégis baromi jól szórakozom, mert életemben nem láttam ennyi embert együtt. Még a mormolásuktól is a hideg szaladgált a hátamon, hát még akkor, amikor a második félidő elején felébredtek.
Az úgy történt, hogy rögtön a félidő legelején gólt lőtt a Csepel, bár ezt nem láttam, mert éppen a tömeget figyeltem, mire akkora csönd lett, hogy csak Pálinkás bácsi hallatszott meg az agyam kattogása, mert őszintén szólva nem tudtam pontosan, mit jelent az, hogy „picsa”. Aztán egy Magyar nevű fradista az addigiaknál svungosabban kezdett futni a másik kapu felé, mire az egész lelátó rezegni kezdett, mintha földrengés jönne, aztán mély, búgó hang hallatszott és valahonnan a gyomrom közepéből felhangzott a „Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi”-kórus. Tisztára megsüketültem, az FTC meg 12 perc alatt rúgott három gólt, az elsőt ráadásul maga Nyilasi. Negyedórát tartott a buli, aztán pont mikor levegőt tudtam volna venni, váratlanul a Csepel lőtt egyet, mire a bíró kiállította az egyik játékosukat, erre benyomtak még egyet és 3-3-mal vége is lett az eseménynek.
Ez se volt rossz, de szóba se jöhetett, hogy beálljak a sorba, pedig minden haverom fradista volt, sőt még a Horváth Mihály téri templom plébánosa is, ahol ministráltam, vagyis csak ő igazán, hiszen a B-középpel együtt járt vonattal a vidéki meccseikre. Pont emiatt nem jöhetett szóba, hogy nekik szurkoljak, hiszen annyit eddigre már én is leszűrtem az egészből, hogy a szurkolás lényege az, hogy leszarom a többség véleményét, így amikor két évvel később a véletlenek sorozata folytán eljutottam az MTK-pályára is, azonnali örök szerelembe estem. Pont akkoriban, amikor a vendég fradisták meccs utáni levezetésként rendszeresen terméskövekkel bombázták meg a mieinket. Innentől egyre ijesztőbb élmények következtek a kilencvenes évek neonáci kidobóembereivel, a Fradi pedig olyan lett az életemben, mint a Szenesember vagy a lépcsőház liftakna melletti sötét zugában lakó Rém.
Kivéve amikor Fedinandyt olvasok a Rákosi-korszak Fradijáról. Mert olyankor nekem is ökölbe szorul a kezem és - az irodalom igazi csodája - pár percre én is fradista leszek. Az egyik legkevésbé ismert jó magyar írónak egészen más volt a kapcsolata a Fradival, mint nekem, az Egyfordulós bajnokság című novellája pedig egyszerűen csodás. Pedig érzelmes, sőt nosztalgikus írásról van szó, ami akkora CSAPDA, hogy nem lehet elég nagy nagybetűkkel kiírni. De Ferdinandy nemhogy nem esett bele, hanem olyat írt, amiből rég filmet kellett volna forgatni. Olyat, amiben benne van egy családregény, egy nagyregény a mindent szétrohasztó kommuminzmusról, meg egy harmadik a foci lényegéről. Na és arról is, hogy még az ötvenes évek megfélemlített kiskatonái is tökösebbek voltak a mai magyar szurkolóknál, meg mellékesen arról is, hogy mitől rohadt szét a magyar foci korábban és mitől velejéig rohadt az Orbán-ball is, aminek pont szegény nyomorult Fradi lett a kirakatcsapata.
A jelenetet, amikor a Fradi és a Kispest szurkolói, meg a kivezényelt kiskatonák együtt tüntetnek a rettegett Farkas Mihály honvédelmi miniszter ellen, külön forrón ajánlom minden jelenlegi Kispest- és Fradi-szurkolónak. Hozzátéve, hogy arról persze senki sem tehet, hogy melyik undorító politikus erőszakolja meg a csapatát.
Szóval ha életében nem ismerted Ferdinandyt, akkor most, hogy meghalt, olvasd el az Egyfordulós bajnokságot. Nem kell félni, mert tényleg ennyi minden van benne, de közben úgy olvastatja magát, mint mondjuk Moldova!