„A diktatúrák nem örök életűek. A diktátorok sem.” Ezzel a címmel tette közzé friss bejegyzését Borisz Nagyezsgyin, a márciusi oroszországi választásokra készülő ellenzéki elnökjelölt azután, hogy határidőre leadta a központi választási bizottságnak az őt támogató aláírásokat.

„Oroszország és más, csak látszólag demokratikus államok polgárai hajlamosak elveszíteni a reményüket a változásokban. Ezt a hitet igyekszem nekik visszaadni” – írta posztjában a politikus. Nagyezsgyin meg sem említi a sokadik újraválasztatására készülő – jelöltként már regisztrált – Vlagyimir Putyint, ehelyett a klasszikus Fülöp-szigeteki példát elemzi, amely könnyen értelmezhető párhuzamokat kínál az aktuális oroszországi helyzettel.

Ferdinand Marcos választásokon szerezte meg a hatalmat 1965-ben, és négy évvel később ismét begyűjtötte a szavazatok többségét, akkor már kevésbé demokratikus körülmények között. Hivatalba lépésétől kezdve huszonegy éven át ült a székében – közben bevezette a rendkívüli állapotot, újraíratta az alkotmányt, üldözte az ellenzéki politikusokat és az ellenzéki érzelmű állampolgárokat –, mígnem az 1986-os választásokon legyőzte őt Corazon Aquino. Marcos hiába akarta meghamisítani az eredményeket, nem sikerült, ugyanis – mint Nagyezsgyin felidézi – a hadsereg és a katolikus egyház a kihívója mellett sorakozott fel.

Corazon Aquino lett a Fülöp-szigetek első női államfője, elkezdődött a demokratizálódás időszaka, létrejött a fékek és az ellensúlyok rendszere, szabadon engedték a politikai foglyokat, törvényhozási reformot hajtottak végre, teret nyitottak a női egyenjogúság előtt. „És mi most együtt folytatjuk a harcot” – zárta bejegyzését Nagyezsgyin.

Ezen a ponton legalább hat súlyos kérdés merül fel kapásból:

• ki ez az ember?
• kinek az embere ez az ember?
• mit akar ez az ember?
• tényleg elindulhat ez az ember az elnökválasztáson?
• tényleg lehet Oroszországban háborúellenes elnökválasztási kampányt folytatni?
• tényleg van értelme párhuzamot vonni az 1986-os Fülöp-szigetek és a 2024-es Oroszország között?