Soha nem értékelt évet ennyire zavaros helyzetben Orbán Viktor, akinek két héttel a kegyelmi ügy kirobbanása, és egy héttel Novák Katalin és Varga Judit lemondása után kellett iránymutatást adnia hívei előtt. Nem jött ki különösebben rosszul a lépés: egy hét hallgatás után kellő nyilvánosság előtt és hangzatos felvezetés után értelmezhette a történteket. Elsőszámú célja nem lehetett más, mint saját tábora előtt iránymutatást adni arról, mit is kell gondolni a történtekről. Vastaps fogadta.

Kezdetnek együtt érzett a hívekkel, akik támasztékra szorultak a szokatlan helyzetben. Egy rémálom volt az elmúlt két hét, kezdte Orbán, ami mindannyiukat megviselte, hiszen a „tisztelt és nagyrabecsült, hazájáért, a magyar emberekért és családjaikért dolgozó, sőt harcoló, Magyarországot a nagyvilágban méltó módon képviselő elnök asszony” távozott. Az az elnök, aki jó tulajdonságaikat testesítette meg:

„Családanya, aki kedves és felkészült, aki nem a férfiakkal szemben, és nem az ő mércéjük szerint akarta bizonyítani a rátermettségét, ez nekem mindig is imponált.”

Méltatta a népszerű köztársasági elnököt, mintegy azonosulva a Fidesz törzsközönségének érzésvilágával, de gondosan ügyelt rá, hogy egyetlen alkalommal se említse név szerint, és megteremtve egy együttérző alaphangulatot, szépen átsiklott a felelősség kérdésére: „Távozása bár helyes, de nagy veszteség Magyarország számára”.

A történetet nem engedte közel magához: mintha Orbán is csak a hivataltól értesült volna arról, mi is történt:

„A lemondás indoklásából tudjuk, hogy a nemzeti egységet éppen az ő döntése bontotta meg, így ő maga helyreállítani már nem tudhatta. (...) Be kell látnunk: az történt, aminek ebben a helyzetben történnie kellett.”