Ha összedobálnánk az elmúlt 14 év ellenzéki tüntetésein elhangzott beszédek szövegeit, és vonnánk belőlük egy átlagot, jó eséllyel valami nagyon hasonló lenne a végeredmény, mint amit végül Magyar Péter is elmondott zászlóbontása alkalmából.

Az Európai Ügyészséghez való csatlakozástól az önálló oktatási minisztérium felállításán át az egészségügy felfuttatásáig egy sor olyan ígéret, ami már számtalanszor elhangzott. A pocakos politikusok felemlegetésétől a luxusjachtozáson át a rogánantalozásig egy csomó olyan panel, ami hatalmas füttyögést vált ki a közönségből. Demokrácia. Szabadság. Magyarok vagyunk.

Március 15. olyan ünnep, aminek természetesen megvannak a maga hívószavai, amik mentén valamire való politikus beszédet mond. Magyar Péter pedig bejelentkezett, és a sok versidézet között bőséggel hintette azokat a szlogeneket, amelyekkel egy ilyen megmozduláson fel lehet lelkesíteni a közönséget.

Ami egyébként alapból is lelkes, bár várakozó állásponton volt.

Az Andrássy úton viszonylag jelentős tömeg gyűlt össze, ahhoz mérten meg pláne, hogy másfél hónappal ezelőtt jó eséllyel ezen emberek többségének fogalma sem volt arról, kicsoda Magyar Péter.

A klasszik ellenzéki tüntetésekhez képest elég vegyes volt az összetétel, öltönyös-kiskosztümös irodisták, nyugdíjaskülönítmény, diáktüntetők, családosok, kutyások, biciklisek, kokárdával és anélkül, különösebben izgalmas transzparensek mellőzésével, néhány magyar zászló, egy-két síp, a szokásos dilitüntetők viszont hiányoztak, ők valószínűleg még annyira szkeptikusak, hogy máshová tartogatják magukat (jó, egy kivételt láttam, egy pucér Orbános transzparenst, de bár el tudnám felejteni).

Szóval Magyar Pétert nagy várakozás előzte meg, amit persze ő maga is jól váltott tapsra azzal, hogy már előre felolvastatott pár olyan üzenetet, amelyet lelkes támogatóktól kapott, és amelyek alapján egyfajta Új Remény, Új Erő, Új Üstökös készül közénk.