A rendszerváltás és a magyar sajtószabadság Baló hangján szólalt meg
Öt éve halt meg Baló György. Családja és tisztelői felkértek öt szerzőt, hogy a szomorú évforduló alkalmából írjanak a televíziós legendáról. Az öt szerző – mindannyian újságírók, akikre hatással volt Baló György – között volnék én is.
0.
A magyar sajtószabadság, ha élne, erősen nazális, szinte szortyogó baritonon szólalna meg: Baló György vagyok.
(Ebből azért nem következik – sőt! –, hogy a Bagi–Nacsa trió lenne a magyar sajtószabadság.)
1.
1998, a „Last Dance” éve: Michael Jordan hatodik (és utolsó) bajnoki címéért kosárlabdáz. A TV3 élőben közvetíti az NBA fontosabb meccseit. (Magyar tévében addig ilyen nem volt.) A még pályakezdő, nemrég visszavonult NB I.-es kosaras, ifj. Knézy Jenő a kommentátor, én meg a kolor mellette. Baló hívott, talán még ‘97 nyarán, hogy megvette az NBA közvetítési jogait, és ha esetleg volna kedvem szakkomentálni, menjek már. Mentem. (Pocsék kolor voltam egyébként. Minden tévés műfajban pocsék vagyok. Nem könnyű kamerába okosnak látszani. Hallatszani.)
Úgyhogy hetente, illetve a playoff meg a döntő idején kicsit sűrűbben, éjjel fölskodáztam (105L!) a Budakeszi útra, az egykori filmgyári épületbe, a TV3 stúdióiba. Éjfél vagy éjjel egy körül érkeztem, csak a portás volt benn és egy-két technikai ember a közvetítéshez. Meg Baló.
Ült az irodájában, zakóban, nyakkendőben, cigarettafüstben, rendszerint beszéltünk néhány szót, várható eredmény, heti fejlemények, sérültek, kis belpol, külpol, de leginkább NBA, követte az amerikai kosárlabdát. Is. Ahogy általában mindent. Aztán mentem közvetíteni.
Iszonyú fáradtnak tűnt mindig. Persze, minek is tűnhetett volna éjjel egykor, a tizennyolc órás munkanap vége felé. Amire most is emlékszem: a riasztó légzésritmusa. Feltűnően gyorsan vette a levegőt, szinte zihált ültében is, közben szívta a piros Marlborót. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ennek így rossz vége lesz.
Egyébként nem lett. Legalábbis akkor még nem. Hihetetlen (korszerű szakkifejezéssel: döbbenetes) szellemi és fizikai állóképességgel nyomta még a TV3-at két évig: vezérigazgatott, műsorokat szerkesztett, képernyőn volt, pénzért rohangált, tárgyalt, saleselt, stratégiázott, hajnaltól hajnalig, minden nap. Pedig tudhatta jól, hogy nincs sok esélye. A TV3 csak utóvédharc volt. Nagy álma, az Írisz Tv elbukott, a politika – életében nem először és nem utoljára – átverte. Azért azt a két évet is végigküzdötte. Talán, ha még egy-két évet kibír, magára találhatott volna az addigra megerősödő kábeltévés piacon.
Innentől nem tudom nem utóvédharcnak látni Baló pályáját: utóvédharc a normális közmédiáért (ebben nagyon nem értettünk egyet egyébként, konferenciákon, ha összefutottunk, froclizgatni is próbáltam vele, pofátlan, arrogáns ifjútörökgábor, hogy el kéne engedni ezt a közszolgálati izét végre, mindannyian – újságírók, közönség, költségvetés – jobban jártunk volna, ha már 90-ben bezárjuk az összes közmédiákokat), utóvédharc a közéleti műsorokért a kereskedelmi médiában.
2.
Larry King óta minden komoly tévést Larry Kinghez muszáj mérni. A műfaj legikonikusabb ikonikusához. Kérdez-e úgy, mint Larry King? Rámenős-e, mint Larry King? De olyan korrekt is, mint Larry King? Áll-e neki úgy a hózentróger, mint Larry Kingnek?
Balót sem lehetetlen odaállítani a mércéhez. Hiányzott belőle az a showmanság, az a színpadiasság, ami az amerikai tévézésben, a hírtévézésben is kötelező. És egyébként hiányzott belőle az a nyájasság (nyálasság), érzelgősség, bratyizós közvetlenség, ami meg a magyar tévékben tűnt mindig kötelezőnek. Ehelyett Baló éles volt, éber és kemény (mint Larry King), de sosem provokatív vagy harcias, egyetlen pillanatig sem játszott érzelmekkel. Hanem, elsősorban, észnél volt. Elegánsabban: intelligens. Pontosabban nem lehet ezt megfogalmazni: ha ránézett valaki egy Baló-műsorra, biztosan ez volt az első benyomása. Hogy egy intelligens pali beszél vagy beszélget. (Mondom utóvédharcos volt: mit akarna ma bárki a kommunikációs térben pláne szakmában érzelmek helyett értelemmel?) A televízióban ő volt az intelligencia.
Ész a dobozban.
3.
A rendszerváltásozás (sic!) maga (vö: – Maga itt a rendszerváltás?) Baló hangján szólalt meg. Azóta is Baló hangján szól nekem. Azon az erősen (brutálisan) nazális, szortyogó baritonon.
A rendszerváltás pillanatában lettem újságíró, a magyar sajtó történetének talán legeuforikusabb korszakában. A sajtószabadság-eufória hangja: Baló. Baló a választási közvetítésben, az esti vitaműsorban, a hírműsorokban, taxisblokádban, miniszterelnökkel, miniszterelnök nélkül. (Visszatekintve: ahhoz képest, hogy szinte fogalmunk sem volt róla, milyen is, hogyan működik a többpárti demokrácia, a szabad sajtó, tulajdonképpen bravúros felkészültséggel és intelligenciával hoztuk le az első szabad választást.)
Ma már azt is tudjuk, hogy az igazi sajtószabadság, amely korábban szinte csak pillanatokra mutatta meg magát a magyar történelemben, nem bírt velünk maradni két évtizednél tovább. De még másfelet is alig bírt.
És persze, ha már imádjuk a kereteket (te tetted e keretes szerkezetet, te), ez a szép másfél-két évtized Baló hangján kezdett búcsúzkodni: a tévészékház előtt már lángolt az autója, amikor még élő adásban elemeztette a helyzetet 2006 őszén. (Baló Subarujának lángjai: jelzőtűz, kihunyó őrláng, máglya etc. – közhelyparádét rendezhetnénk.)
A magyar sajtószabadság hangja azóta halkul, ma már szinte elhalt.
Örüljünk, hogy emléke szívünkben él. (Jobb esetben: az agyunkban is.)
Itt jön a szánkra az első blikkre talán némileg nívótlannak tűnő, de az Ács–Plankó-film ismeretében mélyebb értelmet bőven hordozó szójáték (homázsban nem éppen komilfó): Balótlanul.
4.
Hanyas skálán hanyas micsodának (karakternek?) kellett lenni ahhoz, hogy még a Bagi–Nacsa trióból is kihozzon egy emlékezetes paródiát?
###
A többi szerző megemlékezése:
A Baló György Emlékoldalon pedig az összes szöveget megtalálják.