Putyinnak megéri néha úgy csinálni, mintha nyitott lenne a tárgyalásokra, ezzel is bomlasztja az Ukrajnát támogató nyugati koalíciót

Április 11-én Alekszandr Lukasenko belarusz vezető Moszkvába látogatott, hogy Vlagyimir Putyinnal egyeztessen. Bár a négyórás találkozót a kétoldalú kapcsolatok megvitatásával indokolták, az azt megelőző rövid sajtótájékoztató nem sok kétséget hagyott afelől, hogy Lukasenko Moszkvába rendelésének valódi célja csupán az volt, hogy ennek apropóján Putyin kevésbé mesterkélt módon mondhassa fel a közvélemény befolyásolását célzó kommunikációs paneleket.

A belarusz vezető biodíszletként asszisztált ehhez, egyetértő megjegyzéseivel pedig a dialógus látszatát keltette. Tökéletesen megkoreografált alkalom volt Putyin számára, hogy kifejthesse véleményét a svájci békekonferenciáról, amelyre Oroszországot meg sem hívták, és azt is megtudhattuk, hogy Moszkva valójában mindig is a béke pártján állt (ha netán Ukrajna lerohanása és két év háború miatt ez eddig elkerülte volna a figyelmünket).

Lukasenko megerősítette, hogy minden adott a béketárgyalásokhoz, ha Kijev (és persze nyugati támogatói) nyitottak a megegyezésre. Sőt, mint azt Putyin elmondta, 2022 tavaszán már lényegében meg is egyeztek a felek, csakhogy nyugati nyomásra az ukránok végül kitáncoltak. Mivel az üzenet láthatóan kritika nélkül betüremkedett a magyar információs térbe is, nem árt tisztázni a dolgokat. Le kell szögezni, hogy míg a háború elején az elvi lehetőség adott lehetett a tárgyalási hajlandóságra Moszkva részéről – bár a megállapodás lehetősége már ekkor sem tűnt életszerűnek –, addig most aligha lehet racionális érveket felsorakoztatni amögött, miért állna érdekében a Kremlnek tárgyalni. A „béketábor” hangjának felerősítése ellenben nagyon is érdeke, hiszen a háború megnyerését célzó stratégiának része Ukrajna nyugati támogatástól való elvágása. De mi volt ez a megállapodás, amihez az orosz elnök szerint annyira közel voltak? És mennyire lehet őszinte az orosz vezetés hajlandósága a tárgyalásra most?

Tárgyalások 2022 tavaszán

A 2022 tavaszán zajlott tárgyalásokba az eddigi legátfogóbb betekintést Samuel Charap politológus és Szergej Radcsenko történész múlt héten publikált tanulmánya adja, amely a megállapodástervezetek elemzése, valamint a tárgyalásokon részt vett szereplőkkel és nyugati tisztviselőkkel készült interjúk alapján próbálja meg rekonstruálni azt a diplomáciai folyamatot, amely először Belaruszban, majd pedig Isztambulban zajlott az orosz és ukrán fél között. Charap és Radcsenko az állítja, hogy bár a felek korántsem álltak közel egy megállapodáshoz, jóval közelebb jártak ahhoz, mint azt eddig gondoltuk. A szövegtervezetek alapján Kijev hajlandó lett volna lemondani a NATO-tagság perspektívájáról, és vállalni az állandó semleges státuszt olyan nemzetközi biztonsági garanciák mellett, amelyek jóval konkrétabb cselekvési forgatókönyveket írtak volna elő a garantáló országok számára Ukrajna megtámadása esetén, mint a NATO 5. cikkelyéből eredő védelmi kötelezettség. Úgy tűnik, hogy Moszkva ebbe beleegyezett volna, és nem ellenezte volna Ukrajna EU-csatlakozását sem, sőt, a Krím hovatartozásának kérdését is hajlandó lett volna megnyitni, melyet a felek 15 éven belül békés úton rendeztek volna.

Ugyanakkor az ukrán haderő jövőbeli létszáma és képességei kapcsán nagyon messze állt egymástól a felek álláspontja, ami nem túl meglepő annak fényében, hogy az ukrán katonai képességek korlátozása az oroszok egyik deklarált célja volt a „demilitarizálás” jegyében. A területi jellegű kérdések – a Krím rendezésének elodázása kivételével – pedig napirendre sem kerültek. A tanulmány hangsúlyozza azt is, hogy a megegyezés azért sem lehetett elérhető távolságban, mert a nagyhatalmak, amelyektől Kijev biztonsági garanciákat remélt, nem voltak részesei a tárgyalásoknak, és valószerűtlennek tűnt, hogy ilyesfajta védelmi kötelezettséget vállaljanak magukra Ukrajnáért. Enélkül pedig az ukrán vezetés aligha bízhatott meg bármilyen megállapodásban, amire a biztosítékot csupán Moszkva ígérete jelentette volna. Másrészről pedig – bár Charap és Radcsenko erre nem térnek ki – a Kreml nézőpontjából éppúgy nem volt semmi garancia arra, hogy ha kivonja erőit Ukrajnából, akkor Kijev hosszútávon tartja magát a megállapodásban foglaltakhoz, hajlandó vállalni a semlegességet és nem fogja tovább keresni a védelmi együttműködés lehetőségét a Nyugattal. Mégis figyelmet érdemlő, hogy Putyin és Zelenszkij milyen messzire hajlandó volt elmenni a háború lezárása érdekében.

Túl szép, hogy igaz legyen, mondhatnánk, és mondják is mindazok, akik szerint aligha hihető, hogy Putyin hajlandó lett volna egy ilyen kompromisszumra. A tárgyalási folyamatba mély betekintéssel rendelkező lengyel szakértők éppen azt róják fel a fent leírtak kritikájaként, hogy valósnak fogadják el az orosz tárgyalási hajlandóságot. Bár jóhiszemű tárgyalásokat aligha feltételezhetünk attól a szereplőtől, aki a tárgyalások előtt megpróbálta likvidálni a tárgyalópartnereit, mégis, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Moszkva részéről ne lett volna komoly a szándék a megegyezésre az adott pillanatban.

A kényszerítés 50 árnyalata