• 1974-ben jelent meg Végh Antal bestsellere, a Miért beteg a magyar futball? A könyv rögtön hiánycikk lett, volt, aki ötösével vitte.
• A könyv megírását az ihlette, hogy zsinórban kétszer nem jutott ki a magyar válogatott a vb-re, az európai ranglistán a sehol sem jegyzett Svájc, Törökország és Románia is megelőzött minket.
• A könyvet végigkísérő kulcskérdés: mennyit keresnek a focisták.
• Az akkori MLSZ-elnök az írónak adott interjúban megígérte: lehet majd tudni, milyen juttatásban részesül egy futballista. Természetesen a mai napig nincs így, miközben Nyugaton ez az egyik legfontosabb értékmérő.
• A Népsport 1974-ben a párt vagy a kormány lapja akart lenni az országos sporthivatal helyett. Mára megvalósult.

A Vasas játékosai útban egy franciaországi túráról hazafelé azzal szórakoztak, hogy tíz frankot raktak egy kalapba. Aki úgy tudta kihajítani az ajándékba kapott vázát, hogy nem tört össze a híd korlátján, megkapta a pénzt. Egy játékos hozta haza a vázát, Raduly József, amit a száműzetésben élő kommunista művésztől, Pablo Picassótól kapott a magyar munkáscsapat. (A sztoriról azóta kiderült, hogy ebben a formában nem igaz, sőt, szinte semmi sem igaz belőle.)

Albert Flórián egyszer kiszámolta, hogy amíg ő a válogatottal játszott az NDK ellen, addig a dél-amerikai túrán résztvevő klubtársai egy halom pénzt kerestek. A később a Fradi tiszteletbeli elnökévé választott Albert addig járt a vezetők nyakára, míg akadt közülük egy, aki kifizette neki a különbözetet.

Ilyen és ehhez hasonló történetek tették a kor bestsellerévé Végh Antal könyvét, az éppen 50 éve megjelent Miért beteg a magyar futballt. Magvető, 176 oldal, fűzve, 11 forint.

„Két kötetre ráakadok – írta a Délmagyarországban Bagaméri László, aki később az első főnököm volt Szegeden. – Mindjárt megveszem mindkettőt, címlapon a beteg, oválisalakú futball-labdával. Hogy miért vettem két kötetet? Egyik barátom újságolta, Pesten ötösével hordják.”

Tény, a magyar futball 1974-ben nem a legszebb napjait élte. (Volt-e olyan valaha, hogy úgy éreztük, most éli a legszebb napjait?) A magyar futballválogatott az 1970-es után az 1974-es világbajnokságra sem jutott ki. Igazi botrány volt, hogy az európai ranglistán a 23. helyre süllyedtünk, Törökország, Románia és Svájc is megelőzött minket (ma mindhárom válogatott Eb-nyolcaddöntős), és már csak Luxemburg, Albánia, Málta, Ciprus és Izland volt mögöttünk.

A válogatott ugyanakkor alig két évvel korábban az Európa-bajnokságon negyedik lett, ez pedig mai fejjel felfoghatatlan teljesítmény. (Igaz, akkor még négyes döntőt játszottak.) A szintén 1972-ben rendezett müncheni olimpián csak a döntőben szenvedtünk vereséget, de ide a nem szocialista országok tényleg az amatőrjeiket küldték, a brazilok például egy ponttal zárták a csoportot. Nem véletlen nézett ki így a dobogó: 1. Lengyelország, 2. Magyarország, 3-4. Szovjetunió, Német Demokratikus Köztársaság. Nem is vette komolyan senki ezt a második helyet, legalábbis nem emlegették egy lapon a női tőrcsapat vagy a súlyemelő Szűcs Lajos ezüstérmével.

Mai szemmel nézve a klubcsapataink nemzetközi szereplése sem indokolt volna egy ilyen könyvet, de akkor még máshol volt a léc. Rég nincs már felzúdulás abból, ha nevesincs külföldiekkel telepakolt magyar csapatokat üt ki július elején örmény, lett vagy belarusz csapat. Az 1973-74-es a BEK-ben (ez volt a BL elődje) a Benficát is kiverő Újpestet a Bayern München állította meg az elődöntőben. A Kupagyőztesek Európa Kupájában a Vasas már az első körben kizúgott a Sunderland, a Ferencváros pedig a Gwardia Varsó ellen. A Honvéd a Kassát és a Lokomotiv Plovdivot is búcsúztatta, végül a lengyel Ruch Chorzów állította meg. Ez volt az a meccs egyébként, amikor a Honvéd szurkolói leköpdösték a játékosokat. Valami változóban volt a futball megítélését illetően.

Az NB I.-et ekkoriban zsinórban hétszer az Újpest nyerte, a bajnokság átlagnézőszáma 8 ezer volt (most 4 ezer körül van, és ez nagy szó, mert pár éve 3 ezer alá is bezuhant), a legtöbb néző, 90 ezer, pedig a Fradi–Honvéd és az Újpest–Vasas kettős rangadón volt a Népstadionban.

Ontotta magából a könyveket

Végh Antal a Miért beteg a magyar futball? megjelenése előtt jó tíz évvel robbant be Korai szivárvány című elbeszéléskötetével. Az Alföld lelkendezve írt róla: „Más írók hosszú évek kínos-keserves erőfeszítéseivel jutnak el az első kötet startvonaláig, s onnét csak kevesen jutnak tovább. Végh Antal pedig? - Nekiered Jánkmajtisnál, megpihen Nyíregyházán, bekukkant Debrecenbe (az Alföld indította el írói útján), s mire észreveszi magát, már a Kortárs nagyrabecsült munkatársa. Nyitva előtte a Magvető, az Új írás, a Rádió, az Élet és Irodalom kapuja is. Tegnap még járási szintű dilettánsok döntöttek művei sorsa felett, ma országos nevű író.”

Legfőbb témája a falu és annak változása volt. Sok írót megihletett, a kádári szocializmusban ugyanis annyit változott a paraszti életforma, mint talán az azt megelőző ezer évben sem.

A hetvenes évek elejére a kor egyik legnevesebb írója volt. Nem az az elmélyülős típusú író volt (ez a Miért beteg a magyar futballon is látszik), inkább a gyorsan író, sok mindenbe belekapó, évente akár több könyvet is író, és nyilván jól kereső. A valóság érdekelte, riportokat, szociográfiákat írt, de emellett jelentek meg színdarabjai, novelláskötetei, filmforgatókönyvei, és volt egy sorozata a falurádióban is a legfrissebb élményeiről.

Nem véletlen, hogy a friss vb-selejtezős kudarcunk után éppen ő az az író, aki rátalál a futballra, mint témára. Végh éppen a Miért beteg a magyar futballban kárhoztatja az írókat, hogy mennyire távol tartják magukat a sporttól. Zelk Zoltán, Karinthy Ferenc, Kormos István vagy Csurka István ott vannak minden jelentős sporteseményen, mégsem írnak róla. „Pedig a sport, az izzó versenyek hangulata, a sportolók élete, dicsősége szinte kínálja magát a művészi ábrázolásra” – írta. (Azaz 1968-ban megjelent egy irodalmi igényességű írás Varga Zoltánról, talán a Puskás utáni legnagyobb magyar tehetségről, de ebből is balhé lett: Varga pár hónap múlva disszidált.)