• Nagy-Britannia csütörtökön választ.
• Az eredménnyel kapcsolatban régóta semmi kétség: a Munkáspárt nagyon nyerni fog.
• A 14 éve uralkodó Konzervatívok a Brexittel kezdték megásni a sírjukat, majd gyakorlatilag összeomlottak.
• Ma már attól kell tartaniuk, hogy Nigel Farage szélsőjobboldali populizmusa teljesen felzabálja a szebb napokat látott pártot.
• És az sem érdektelen, hogy Keir Starmer miniszterelnökként merre viszi tovább az évek óta botladozó országot.

Minden közvéleménykutató egyetért: a július 4-i brit parlamenti választáson a Munkáspárt nagyon meg fogja verni a Konzervatív Pártot. A brit választási rendszerben csak egyéni választókerületek vannak, csütörtökön az Egyesült Királyság lakosai 650 képviselőt választanak így. Ennek a lebonyolításnak egyik jellegzetessége, hogy könnyen nagyot lehet benne nyerni, és a közvéleménykutatásokban kis előnyre szert tevő párt hatalmas fölénybe kerülhet a Képviselőházban. Ezúttal azonban nem erről van szó: a Munkáspárt egyébként is messze a legnépszerűbb párt az országban.

Az utolsó közvéleménykutatások szerint a baloldali ellenzéki párt a 650 képviselői helyből 430-460-ra számíthat, míg az országot 2010 óta irányító Konzervatívoknak 80-120 képviselője lehet. A maradékon regionális észak-ír, walesi és skót pártok, valamint a szélsőjobboldali Reform és az a szociálliberális Liberális Demokrata párt osztozhat, amely hagyományosan a harmadik erő az országban, de most egyes felmérések szerint egészen közel kerülhetnek a Konzervatívokhoz.

Az évtizedek óta kétosztatú brit politikában, ahol a két nagy párt váltogatta egymást kormányon a II. világháború óta, a Munkáspárt győzelme tulajdonképpen nem meglepetés. A mértéke viszont az, a nyugati világban pedig aztán végképp, hogy miközben mindenhol előretörőben, sok helyen kormányközelben vannak a szélsőjobboldali pártok, a brit baloldal ekkora sikert tud elérni. Ez persze részben az ő érdemük, de ha a Konzervatívok, angol becenevük a toryk nem teszik meg nekik azt a szívességet, hogy lerombolják magukat, lehetne a 2024-es választás izgalmasabb és szorosabb is.

A párt, ami felfalta magát

Amikor Tony Blair és utódja, Gordon Brown 13 éves Munkáspárt-uralma és a 2008-as világgazdasági válság után David Cameron vezetésével a Konzervatív Párt 2010-ben megnyerte a brit parlamenti választásokat, úgy tűnt, a 20. században megismert, és sokszor nagyon sikeres brit jobboldal tér vissza. Az, amelyik Margaret Thatcher vezetésével piacpárti-liberális elvekre építve ha nem is az egykori Brit Világbirodalom fényét hozta vissza néhány évtizeddel korábban, de Európa és a nyugati világ egyik vezető erejeként stabilizálta a szigetország helyzetét.

A 2010-es évek világpolitikai trendjei azonban nem kedveztek ennek a fontolva haladásnak, és a szélsőjobb felől fújó, egyre erősebb populista szelek hamar elkezdték rázni az évtizedeken át stabilnak gondolt Konzervatív Pártot. Nagy-Britannia 1973-ban csatlakozott az Európai Unióhoz, és bár az országban mindig voltak az európai integrációt elutasító hangok, ezek a 2015-ös választási kampányban erősödtek meg annyira, hogy David Cameron megígérte, újraválasztása esetén népszavazást írnak ki az EU-ból kilépésről, azaz a Brexitről.

A 2016 júniusában megrendezett népszavazáson a Brexitre 52 százalék, a maradásra 48 százalék szavazott, amivel megkezdődött nem csak a Konzervatív Párt, hanem az ország máig tartó vesszőfutása is. Cameron lemondott, így utódjára Theresa Mayre maradt a romok eltakarítása és az Európával szakítás részleteinek kidolgozása. Az utóbbi feladat minden várakozást felülmúlóan bonyolultan és lassan csordogált, a kilépés végül csak 2020 január 31-én lett teljes, addigra viszont a Konzervatívok egyszerűen felzabálták magukat.