A Huszártelep Magyarország egyik legnagyobb roma szegregátuma, Nyíregyháza belső részeitől egy vasútvonal választja el. Ahogy megérkezünk, szeméthalmok között kószáló kóbor kutyák és szúrós tekintetek fogadnak. Hiába lakik a telepen nagyjából kétezer ember, rögtön kiszúrják az idegeneket. Nehéz most elképzelni, hogy néhány éve több millió eurónyi uniós támogatást költöttek a telep romos épületeinek felújítására.

Láda Józsefné lakása egy sötét, piszkos lépcsőház legvégén van, a lakás rendezett, de a falakat penészfoltok borítják. A lánya vezet körbe minket, a fürdőszoba előtt felmutat a plafonon végigfutó, megfeketedett csövekre. „A múlt héten súroltam le ezeket. Minden héten le kell takarítanom, vastagon áll rajtuk a penész.” Időnként patkányok és csótányok is felbukkannak a lakásban, de a penész az igazi gond: a családfő tüdőbeteg, oxigénpalackra lenne szüksége, de tűzvédelmi okokból nem adhatnak neki. A lakásba ugyanis nincs bevezetve a gáz, a fatüzelésű kályhával pedig nem kompatibilis az oxigénpalack.

Láda Józsefné öt évvel ezelőtt még a Keleti lakótelepen élt – ez volt Nyíregyháza másik roma szegregátuma, amit egy 1,7 milliárd forintos (4,4 millió eurós) uniós projekt keretében lebontottak, így az ott élőknek új otthont kellett találni. A tízfős családnak volt elég megtakarítása ahhoz, hogy kivegyen egy albérletet és letegye a kauciót, de ahogy elmondták: „Ennyi gyerekkel nem ad ki nekünk lakást senki. Egyébként is, ha meglátják, hogy romák vagyunk, bezárják előttünk az ajtót.” Az önkormányzat felajánlotta nekik azt a lakást, amiben ma is élnek a Huszártelepen, azt mondták nekik, vagy elfogadják, vagy mehetnek, ahová akarnak. „Azt mondták, ha nem fogadjuk el a lakást, jön a gyámügy és elviszi a gyerekeinket.” Más, a Keleti lakótelepről elköltöztetett roma család is hasonló ultimátumról számolt be.

Az uniós projekt célja az volt, hogy segítsék a hátrányos helyzetű családokat, elősegítsék a társadalmi integrációt, biztosítsák a romák oktatáshoz, szociális és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférését. A helyi civil szervezetek szerint ezek a célok nem valósultak meg. Több mint 60 családot költöztettek a Keleti lakótelepről a Huszártelepre, annak ellenére, hogy a város stratégiai dokumentumai szerint mindkét városrész „szegregált területnek” minősül.

A Keleti lakótelep lakásainak többsége valóban nagyon rossz állapotban volt, de az ott élők legalább közelebb voltak a város központjához. Láda Józsefné szerint a közbiztonság is jobb volt, mint a Huszártelepen, ahol a gyerekeket nem engedi felügyelet nélkül az udvaron játszani, és sokat aggódik a betörések és a drogok miatt.

„Kirakom a ruhát száradni, és öt perc múlva már nincs ott, ellopják, aztán 500 forintért eladják használt ruhaként. Sok itt a díler is, a rendőrség meg nem csinál semmit. A prostitúció is virágzik, sokan azért űzik, hogy legyen pénzük dizájner drogokra”

– mondja.

Glonczi László is a telepen él, ő az elnöke a Hátrányos Helyzetű Családok Országos Egyesületének. Glonczi közbenjárásának köszönhetően az Európai Bizottság vizsgálatot indított a nyíregyházi projekt ügyében. A két évig tartó vizsgálat után a Bizottság arra jutott, hogy az uniós projekt sokkal inkább növelte a szegregációt, mint hogy csökkentette volna, ezért visszavonta a projekt támogatását.

Nyíregyháza esete nem egyedülálló. Az EU Funds for Fundamental Rights 2025 jelentés 63 olyan, a romák integrációját célzó projektet vizsgált az uniós országokban, amiken keresztül több mint 1,1 milliárd eurót használtak fel nem megfelelően. 2014 és 2020 között az EU több mint 61 milliárd eurót különített el a társadalmi integráció elősegítésére, ebből több tízmilliárd eurót Olaszországnak, Bulgáriának, Csehországnak és Magyarországnak – azoknak a tagállamoknak, ahol a legnagyobb kihívás a roma közösségek integrációja – adtak az Európai Szociális Alap (ESZA) és az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) keretén belül.

Az általunk vizsgált négy országban az uniós projektek nem javították a roma közösség helyzetét, sőt: egyes esetekben rontottak is rajta. Mind a négy ország elfogadta ugyan az EU 2020–2030-as Romastratégiai Keretrendszerét, ami a romák lakhatását az egyenlőség, az integráció, a részvétel, az oktatás, a foglalkoztatás és az egészségügy mellett a hét legfontosabb terület egyikeként kezeli. Ennek ellenére Láda Józsefné családjához hasonlóan a romákat az uniós projektek keretén belül sokszor szegregált területekre, nem megfelelő minőségű lakásokba költöztetik, ami még nehezebbé teszi számukra a munkavállalást és a hozzáférést az oktatáshoz. Emellett olyan uniós projektet is találtunk, ami a romák elleni rasszizmust erősíti.

Etnikai profilalkotásra kiképzett rendőrök

2016-ban Bulgária elindított egy „radikalizáció elleni” kezdeményezést 480 rendőr kiképzésére, amit több mint 1,7 millió euróból finanszíroztak az Európai Szociális Alap Pluszból. A képzéshez készített anyagok között szerepelnek olyan, a roma közösségről szóló kijelentések, amik Ognyan Isaev, a romákkal foglalkozó Trust for Social Achievement szervezet képviselője szerint „intézményesített etnikai profilalkotásnak minősülnek Európa egyik legmarginalizáltabb csoportja ellen”.

A képzés résztvevőinek kiosztott 150 oldalas kézikönyv többször is egyenlőségjelet tesz a szegénység vagy a vallás és a közrend megzavarása, valamint a szélsőségesség között. A török nyelvű romákra (millet) utalva a kézikönyv kijelenti például:

• „A dél-bulgáriai millet komoly problémát jelent a nemzetbiztonságra.”
• „A millet körében terjednek a nem hagyományos iszlám szekták, amik ideológiája a bolgár keresztények és muszlimok közötti konfliktus eszkalálódását célozza.”

A kézikönyv máshol azt állítja, hogy egy roma negyed „12-13 perc alatt” „1000-2000 fős tömeget tud mozgósítani”, ami megint csak veszélyt jelent a nemzetbiztonságra.

„Ez a projekt kitűnő példa arra, hogyan válik a diszkrimináció állami szintű, hivatalos kezdeményezéssé”

– mondta Isaev.

A projektterv eredetileg nem egy adott etnikai vagy vallási csoportra, hanem általában az etnikai kisebbségekre összpontosító képzést írt elő. 2019-re azonban a bolgár belügyminisztérium úgy döntött, a rendőröknek olyan képzésben kell részesülniük, ami a „radikalizálódás jeleinek korai felismeréséről” szól, „különös tekintettel a roma közösségre”. Az uniós támogatási megállapodást kiegészítették egy „radikalizálódás a roma közösségekben” című modullal.

Liliya Makaveeva, az INTEGRO (az egyik legnagyobb, a bolgár roma közösséggel foglalkozó civil szervezet) igazgatója elmondta: „Az egyik első dolog, amit a rendőröknek meg kellene tanulniuk, az az, hogy tiszteljék a romák emberi jogait, és hogy értsék meg etnikai és kulturális sokszínűségüket.” Ehelyett az ilyen projektek veszélybe sodorhatják a romákat és ronthatnak a megítélésükön.

Elszigetelve és munka nélkül

Iveta*, férje és öt gyerekük azon 250-300 ezer cseh roma közé tartozik, akik kénytelenek az állam által „társadalmilag kirekesztett településeknek” nevezett helyen élni. Háromszobás lakásuk Janovban, Litvínov külvárosi részén található, a legtöbb szomszédjuk szintén roma. A havi bérleti díj körülbelül ezer euró. „Ez elég sok, főleg, hogy gyakran csak úgy kikapcsolják az áramot, a vizet vagy a fűtést – mondja Iveta. – Elszigetelten élünk, a lehetőségektől elzárva. Itt nincs semmi – nincs munka, nincsenek alapvető szolgáltatások, például gyógyszertárak vagy boltok.” Néha akár öt szomszédjával is osztozik egy taxin, így mennek bevásárolni. „Mielőtt ideköltöztem, egy szupermarketben dolgoztam. Itt senki sem hajlandó alkalmazni. Az egyetlen elérhető munka a takarítás, a legtöbbször szerződés nélkül.”

Iveta számára ez a fajta kirekesztés nem csupán anyagi nélkülözést jelent, egyre nagyobb terhet ró a mentális egészségére is. „Több mint 10 éve itt élek, szégyellek kimenni az utcára. Elfelejtettem, hogyan kell kommunikálni a helyiekkel” – mondja.

Iveta és férje, Mirek* szívesebben költöztek volna a 115 kilométerre fekvő Prágába vagy egy másik nagyvárosba, de amikor az ingatlanosok rájöttek, hogy romák, indokolatlanul magas kauciót követeltek tőlük. Mirek alkalmi munkákat végez, főleg az építőiparban. „Nincsenek fix szerződések és fizetések, ez nagy kockázatot jelent. Az utolsó munkámat ki sem fizették, de egyszerűen nem tudom a munkáltatót felelősségre vonni” – mondja.

Dieu Thuy Nguyen, a Nemzeti Kisebbségek és Roma Ügyek Osztályának munkatársa szerint a cseh lakáspiacon a romákkal szembeni diszkrimináció igen elterjedt; akik roma családoknak adnak ki lakást, gyakran durván megemelik a bérleti díjakat, olyan elszigetelt területeken is, mint Janov. Még rosszabbak az ubytovnasnak nevezett kollégiumok vagy szállók, ahol egész családok osztoznak egy szobán, és több családé a fürdőszoba és a konyha is.

Tomaš* és felesége is ilyen helyen élnek az ország második legnagyobb városában, Brnóban, a Pohoda szállón. Havonta körülbelül 490 eurót fizetnek egy szobáért, aminek már hat hónapja beszakadt a mennyezete, és tele van poloskával és bolhával.

„Legalább van tető a fejünk felett. De ez így nem élet. Csak azt szeretném, ha úgy néznének rám, és úgy bánnának velem, mint másokkal”

– mondja Tomaš. Mirekhez hasonlóan ő is alkalmi munkákat végez az építőiparban. „Minden nap küzdelem, hogy étel legyen az asztalon. Nincs elég munkalehetőség, és a rasszizmus is egyre durvább, gyakran a bőröm színe miatt nem vesznek fel.”

A 2014–2020-as finanszírozási időszakban az EU 22 milliárd eurót juttatott Csehországnak a romák integrációjára és a szegénység elleni küzdelemre. Jan Husák roma aktivista és szociális munkás azonban azt állítja: sem Csehország, sem az EU nem különíti el kifejezetten a romák lakhatására szánt forrásokat. Öt uniós szervtől kértünk adatokat erre vonatkozólag – amit megkaptunk, alátámasztják Husák állítását.

Az Európai Bizottság Regionális és Várospolitikai Főigazgatósága szerint bár 137,5 millió eurót különítettek el az ERFA forrásaiból „lakhatási infrastruktúra-beavatkozásokra” Csehországban, az ország „2014–2020 között nem fordította az [ERFA] lakhatási beruházásait kifejezetten a roma közösségekre”. A cseh Regionális Fejlesztési Minisztériumhoz (MMR) benyújtott közérdekű adatigénylésre adott válaszában a minisztérium megerősítette, hogy a pénzt nem roma lakásépítési projektekre költötték: „2014 és 2020 között az EU nem juttatott pénzt az MMR-nek kifejezetten romák számára történő lakásépítésre. Nincs központi adatbázis arról, hogy az önkormányzatok összesen mennyi pénzt költenek a lakáshiány megoldására.”

A Bulgáriában, Csehországban, Magyarországon és Olaszországban végzett kutatásunk során újra és újra felmerült problémaként az uniós projektek elszámoltathatóságának hiánya, és az, hogy a projektek értékelésénél nem kérik ki a romák véleményét.

„Ha az uniós támogatások célja a romák lakhatásának biztosítása inkluzív módon, akkor miért kell még mindig mocskos szállókban és a külvárosok elszigetelt részein élnünk? Hogyan várhatják el, hogy a gyerekeink ilyen körülmények között tanuljanak és sikeres karriert építsenek? Ez egy ördögi kör”

– mondja Tomaš.

Tomaš és felesége kap némi lakhatási támogatást az államtól, ami megvédi őket attól, hogy az utcára kerüljenek, ugyanakkor elősegíti annak a magánbérleti szektornak a továbbélését is, ami a romák szegénységéből és társadalmi kirekesztéséből profitál. Eközben azok a civil szervezetek – köztük olyanok is, amiket romák működtetnek –, amik hatékony megoldásokat kínálnak a lakhatási problémákra és a társadalmi kirekesztésre, nehezen jutnak forrásokhoz.

Táborok és kilakoltatás

A dél-olasz Lamezia Termében májusban volt önkormányzati választás, de júliusban a Ponte degli Zingari („Cigányok Hídja”) még mindig tele van kampányplakátokkal. A városban van Olaszország legnagyobb roma tábora, a Scordovillo, amit két méter magas fallal vettek körül, ezzel szigetelik el a tábort a város többi részétől. A „táborrendszer” annak köszönhető, hogy Olaszország évtizedek óta nem integrálja a romákat. A táborokat az 1980-as évek végén hozták létre, hogy befogadják a balkáni háború elől menekülő romákat. Negyven évvel később még mindig állnak, a felszámolásukra vonatkozó ígéretek csak papíron léteznek – úgy Lameziában, mint az egész országban.

Az Európai Bizottság nyomására az olasz kormány 2012-ben elfogadott egy nemzeti stratégiát a roma, szinti és camminanti közösségek integrációjára. Olaszország 2014 és 2020 között összesen 32 milliárd eurót kapott az ESZA és az ERFA alapokból, a 2021–2027-es időszakra pedig további 83 milliárd eurót különítettek el, amiből mintegy 56 milliárd eurót a dél-olasz területeknek szánnak. „Fogalmunk sincs, hogyan költik el a pénzt regionális szinten. Ezek közvetlen támogatások, amiket az Európai Unió a helyi hatóságoknak juttat el, míg az ellenőrzési mechanizmusokat uniós szinten valósítják meg” – mondta Mattia Peradotto, az olasz Faji Megkülönböztetés Elleni Nemzeti Hivatal (UNAR) igazgatója.

2024 márciusában született egy javaslat a Scordovillo tábor bezárására és az ott élő 400 ember életkörülményeinek javítására. Különböző nonprofit szervezetek az Associazione Comunità Progetto Sud vezetésével és a katolikus Caritas Diocesana részvételével 8 millió euró uniós támogatást kaptak a lakosok ideiglenes áttelepítésére, a terület megtisztítására és a jelenlegi tábori épületek 120 szociális lakással való felváltására, ahová a lakosok visszaköltözhetnek.

Az Európai Roma Jogok Központja elítélte a tervezett fejlesztést: szerintük ez „gettót” eredményezne, ami egyaránt megsérti az olasz és az uniós törvényeket. Ezután a projektet úgy módosították, hogy a családokat ne egy új, Lamezia Terme többi részétől elkülönülő városrészbe költöztessék, hanem a városban lévő házakba. Fiore Manzo, egy helyi roma aktivista azonban azt mondja, a jóváhagyott pályázat még mindig nem elégíti ki a segítségre szorulók igényeit.

„A projektet olyan szakemberek készítették, akik tudják, hogyan kell sikeres projektterveket írni – de nem a közösség valódi igényeit figyelembe véve írták.”

A terv megszületése óta eltelt több mint egy év, a tisztviselők mélyen hallgatnak a Calabria regionális kormánya és a projekt vezetője közötti megállapodásokról, a Scordovillo lakóinak pedig fogalmuk sincs, hogy a tervek milyen stádiumban vannak. A calabriai hatóságok által meghatározott ütemterv szerint a költöztetés hamarosan megkezdődik, de nem világos, hogy a Progetto Sud hogyan és hová tervezi áttelepíteni a lakókat.

A tábor egyik oldalán egy vasúti híd áll, a másikon a városi kórház. A területet többnyire fémlemezből készült ideiglenes lakóhelyek foglalják el. „Télen a fémlemezeket és a tetőket elfújja a szél, az eső beesik a lakásokba. Nincs magánszféra, sokan élnek összezsúfolva ezekben a konténerekben” – mondja Manzo, a helyi aktivista. A tábor környékén két nővel találkozunk, üres lila babakocsit tolnak. „Nem élünk jól odabent. Nincs pénzünk, nincs semmink” – mondják. A költöztetési tervről kérdezzük őket, semmit nem tudnak róla.

Júniusban a szélsőjobboldali jelölt, Mario Murone lett Lamezia Terme polgármestere. Murone azt mondja, a regionális szociális lakásügynökség befejezte a 160 lehetséges lakás felmérését, de további részleteket nem közöl. Eközben a calabriai közlakásügyi hatóság másképp vélekedik: a projekt új lakásainak azonosítására kiírt pályázat eddig nem járt eredménnyel, ezért novemberben újra kiírták. Amikor Muronétól megkérdezzük, konkrétan hogyan képzeli el a projekt megvalósítását, azt feleli: „Az itt élőket áthelyezzük egy olyan helyre, ahol olyan körülmények között élhetnek, amik – ha nem is teljesen, de legalábbis jelentősen – eltérnek az eddigiektől.”

Annak ellenére, hogy a polgármester áthelyezésről és már meglévő lakások kiosztásáról beszélt nekünk, Murone nyilvánosan elkötelezte magát a roma közösség teljes eltávolítása és elkülönítése mellett. Calabria regionális lakásügyi főtitkára, Eugenia Montilla szerint ugyan „a projekt mindenki számára inkluzív, támogató és széles körű lakhatási lehetőséget biztosító megközelítés alapján kerül kidolgozásra”, de azért ő is megjegyzi:

„A bizottsági ülésen született döntés értelmében minimálisra csökkentjük a nem roma lakosok által lakott területeken elhelyezett roma családok számát.”

„Csak hadd menjek vissza!”

Az EU Funds for Fundamental Rights 2025 jelentés részletesen bemutatja a 2014–2020 közötti időszakban és azóta elkövetett visszaéléseket, de a 63 problémás projekten túl további visszaélések is előfordulhattak – teljes listát szinte lehetetlen lenne összeállítani a finanszírozás bonyolultsága és a pályázatok összetettsége miatt. A jelentés egyik szerzője, Louise Bonneau szerint elengedhetetlen lenne a nagyobb átláthatóság:

„Rendkívül nehéz, de fontos lenne, hogy mind a nemzeti, mind az uniós hatóságokat felelősségre vonjuk az adatok, a végrehajtási mechanizmusok és az adófizetői pénzek ellenőrzésének hiányosságáért. Hamarosan újabb uniós finanszírozási ciklus kezdődik 2028 és 2034 között, az embereknek joguk van tudni, hogy visszaélnek-e a pénzükkel.”

A Huszártelep példája jól mutatja: a helyi aktivista Glonczi László kitartása kellett ahhoz, hogy az EU visszavonja a támogatást a nyíregyházi projekttől. Glonczi 2020 februárjában nyújtott be először közérdekű adatigénylést a pályázati dokumentációval kapcsolatban, amikor is többek között azt szerette volna megtudni, ki profitált anyagilag a projektből. A kérelmét elutasították, mire beperelte a helyi önkormányzatot, és kezdetét vette egy négyéves jogi csatározás. A végső bírósági ítélet néhány hónapja született meg: a városnak ki kell adnia a Glonczi által kért adatokat és szerződéseket – ez hamarosan várhatóan megtörténik, és talán kiderül, kik és hogyan döntöttek a romák feje fölött.

Nyíregyházán ellátogattunk arra a ma már üres zöldterületre is, ahol korábban a Keleti lakótelep nagyjából 500 embernek otthont adó házai álltak. Az egykori telep szomszédjában élőktől arról érdeklődtünk, milyen volt korábban az élet, és hogyan értékelik, hogy a romákat elköltöztették innen, de úgy tűnt, hogy nem szívesen beszélnek erről. „Később költöztünk ide, nem tudunk semmit” – rendszerint ezt a választ kaptuk. A Huszártelepen élők azonban ma is szeretettel emlékeznek a Keleti lakótelepre.

„Ha valaki azt mondaná, hogy visszamehetünk a Keletire, és öt percem lenne összepakolni, akkor azonnal mennék”

– mondja Láda Józsefné. „Nem kell nekem fürdőszoba meg komfort, csak hadd menjek vissza. Ott nyugalom volt, mindenki ismerte és tisztelte egymást.” A Keleti lakótelepet a nő olyan helyként írja le, ahol a gyerekei biztonságban voltak, és hajnalban is félelem nélkül ment haza a munkából. Ez mára eltűnt. Amikor arról kérdezzük, szerinte milyen esélye van arra, hogy elhagyja a Huszártelepet és olyan életet éljen, amilyet korábban, azt mondja: „Akkor szabadulunk innen, ha meghalunk.”

* Néhány nevet megváltoztattunk az interjúalanyok magánéletének védelme érdekében.

Szerzők: Báthory Róbert, Kadét Ernő, Fülöp Zsófia, Mihail Mishev, Ronald Rodrigues, Vittoria Torsello

Ez a cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült, angol nyelven az Unbias The News oldalán jelent meg.

Címlapi kép: Báthory Róbert