A magyar futball az elmúlt bő másfél évtizedben kevésbé volt sport, mint gazdasági és politikai projekt, miután Orbán Viktor a 2010-es hatalomra kerülése után nem sokkal stratégiai szintre emelte az ágazatot, és számos pénzcsapot megnyitott. Stadionok nőttek ki a földből, olyan csapatok emelkedtek fel a semmiből, amelyeknek szurkolók sokasága szerint semmi keresnivalójuk nincs és nem volt az NB I.-ben: mint a Kisvárda, a Mezőkövesd vagy a Felcsút.

A magyar NB I. évekkel ezelőtt a NER játszótere lett. A NER-lovag tulajdonosok, a NER-hez kötődő, anyagi hasznot remélő szponzorok és az állami források tartották mesterségesen életben. Már évekkel ezelőtt eljött az a pillanat, amikor a 12 élvonalbeli csapat közül csupán egynek nem volt NER-kötődése: az Újpestnek. A helyzet azóta sem változott radikálisan: a Debrecent angolok, a Zalaegerszeget argentinok vették meg. A többi klubnak országos vagy helyi szinten továbbra is van állami és/vagy NER-es kötődése.

Hogy mennyire életidegen állapotban volt a labdarúgás, arra a koronavírus-járvány időszaka világított rá. Hiába volt válság, hiába tartalékolt a gazdaság minden szereplője, hiába lettek zárt kapusak a meccsek, az UEFA akkori jelentése szerint idehaza igazi focicsoda történt, amikor 21 százalékkal tudta növelni a bevételeit az NB I. A szürrealitás példájaként említhető itt a fideszes államtitkár, Tállai András által felügyelt Mezőkövesdet is, amely a covid első évében, 2020-ban az előző évinél közel kétszer több szponzori bevételre tett szert. Mennyi ráció van abban, hogy zárt kapus meccsek idején, a gazdasági szereplők általános szintű óvatos költekezése mellett egy élvonalbeli középcsapatnak nagyobb legyen a marketingértéke, mint „békeidőben”?

A tulajdonosok és a szponzorok mellett a magyar állam is készségesen sietett a klubok segítségére, amikor arra volt szükség. Így többek közt a Szombathelyi Haladás (ami Mészáros Lőrinc vejének tulajdonában állt) stadionjának üzemeltetési terheit is levette le a csapat vezetőségének válláról, vagy épp újabbnál újabb jogcímeken biztosított forrást a csapatoknak, közvetlenül a költségvetésből is.

Most azonban, hogy megrendült az NB I. politikai háttere, az a kérdés, hogy mi lesz az élvonalbeli klubokkal, amikor eltűnik a rendszer, ami 15 éven keresztül életben tartotta őket.

Kegyelmi állapot

A mérhetetlen és féktelen kormányzati hátszél soha nem látott kényelmet és kegyelmi állapotot hozott. Anélkül érhettek el fejlődést a klubok, hogy túlzott kockázatot kellett volna vállalniuk. Alapesetben miről szól egy üzleti vállalkozás? A tulajdonosok és a vezetők a cég anyagi forrásainak befektetéseivel kockáztatnak a további előremenetel, a fejlődés és ezáltal az anyagi haszon reményében.

Az NB I.-ben a hosszú távú stratégiai tervezés helyett rövid távon elérhető célokat kezdtek kergetni a klubok. Tették ezt úgy, hogy a tao-támogatásokkal elviekben megtámogatott utánpótlás-nevelés erősítése, modernizálása, fejlesztése helyett levezetés előtt álló külföldiekkel pakolták tele a csapatokat. Ha nem vált be a játékos, akkor jött az újabb és újabb ilyen kategóriájú focista, aki mellett az élvonalbeli tapasztalattal nem rendelkező fiatalnak csak alig-alig maradt lehetősége. Azok után, hogy milliárdok mentek az utánpótlás-nevelésbe és az akadémiákhoz, már az MLSZ-nek kellett magyarszabályt és fiatalszabályt a klubokra erőltetnie, hogy játszassanak hazai tehetségeket is. Igaz, sokáig ezzel nem sokan törődtek, hiszen a szabályok teljesítése esetén járó pluszforrás aprópénznek számíthatott több klubnál is.

Az állami pénzcsapok árnyékában azzal sem törődtek, hogy a klubok működését – minimális kockázatok mellett – minél inkább megpróbálják piaci alapokra helyezni. Ebben talán nem csak és kizárólag a klubok vezetői a ludasak, mivel az egész NER-es bajnokságot elkényeztette az állam azzal, hogy stratégia nélkül osztotta a pénzt. Hogy mennyire tévúton volt a kormányzati logika, arra van egy kiváló példa.