• A 2020-es években már nem kellene, hogy egy rockzenekarnak generációkon átívelő hatása legyen.
• A műfaj is megkopott, a popkultúra is megváltozott.
• Ebben a környezetben emelkedett fel az ír Fontaines D.C..
• Valami olyasmit tudnak megmozgatni sokakban, ami kortárs rockzenekaroknak hosszú ideje nem sikerült.
• Októberben megjelent ötödik lemezük, a Dopamine Chamber jó alkalom, hogy végignézzük, hogy jutottunk ide.

Akkor kezdtem érezni, hogy a Fontaines D.C. körül tényleg történik valami, amikor 2024 végén meghirdették a budapesti koncertet fél évvel későbbre, a szerkesztőségben pedig feltűnően sokan gondolták úgy, hogy azonnal jegyet vesznek az eseményre. Önmagában már ez is szokatlan lett volna. Miközben mindannyian egyre inkább be vagyunk zárkózva a személyre szabott algoritmusok diktálta ízlésbuborékokba, a popkultúra pedig jobban széttöredezik, kifejezetten ritka, hogy egy aktuális rockzenekar ilyen erős közösségi reakciót váltson ki.

Az igazán feltűnő viszont még csak nem is az érdeklődés mértéke volt. Hanem az, hogy a lendületből jegyet vásárlók között volt nálam közel húsz évvel fiatalabb és közel húsz évvel idősebb kolléga is.

Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi történik, de éreztem, hogy ez így nem egyszerűen csak szokatlan, hanem konkrétan szembemegy a popkultúra főbb irányainak alakulásával.

Idén októberben, az új lemez megjelenésének idején cikkek sora boncolgatja, hogyan emelkedett fel az ír zenekar. Ekkor futottam bele egy idézetbe a dublini zenei főiskola dékánjától:

„Van egy 16 és egy 18 éves fiam. Imádják ezt a zenekart, úgy, ahogy én is. Ők valami újat és izgalmasat hallanak, én pedig az összes kedvenc bandámat hallom újra (...) de úgy, hogy közben mégsem ugyanúgy hangzik.”

Ő pontosabban fogalmazta meg, amit én csak éreztem. Mondjuk az is igaz, hogy kettőnk közül nem én vagyok a dékán.

Az öttagú Fontaines D.C. (Grian Chatten énekes, Conor Curley gitáros, Conor Deegan III basszusgitáros, Tom Coll dobos és Carlos O’Connell gitáros) ma valószínűleg a nyugati világ első számú aktív rockzenekara. Hogy ez a megkülönböztetés mit jelent, azt a GQ magazin úgy fogalmazta meg: természetesen a Metallica, a Rolling Stones és társaik jóval nagyobb hallgatottságot produkálnak, és több jegyet adnak el, de mindezt a nosztalgiára építik. Az olyan zenekarok közül viszont, akik aktívan alkotnak, és most adják ki azokat a lemezeiket, amik valóban számítanak, tényleg ők lehetnek a legnagyobbak. Az írek a legnagyobb bandájuknak tartják őket a U2 óta, az Oasissel közben nyilvános beefjük van, valahogy úgy, mint a régi nagyoknak.

A generációkon átívelő hatást további példákkal is lehet érzékeltetni. A Gen Z nem hivatalos szóvivője, Olivia Rodrigo a tavalyi dublini fellépésén olyan átéléssel játszotta el egyik dalukat, amiből érződött, tényleg számít neki. A másik végletnek ott van az ötvenes éveiben járó, politikai túléléséért küzdő spanyol miniszterelnök, Pedro Sanchez, aki a zenekar madridi koncertjén való részvétellel próbálta fitogtatni a jampecoknak, hogy érzi még a bugit.

A személyes érintettséget sem akarom megkerülni. 42 évesen éppen telibe talál, hogy milyen erővel hozzák vissza azokat az érzéseket, amiket a nagy rockzenekarok voltak képesek kiváltani. A Fontaines D.C. azt az időszakot idézi fel, amikor még számított, hogy kin milyen zenekaros póló van, mert ezeket még nem árulták tucatmintás változatban fast fashion üzletekben. Amikor a lemezeken meghatározott sorrendben szereplő dalok még nem oldódtak fel végtelen streamfolyamokban, és amikor az alternatív rockzene valóban identitáskérdést jelentett.

A dalokról eszembe jut a Joy Divisiontől a Smithsen, a Velvet Undergroundon, a Nirvanán és a Pixiesen keresztül a Deftonesig csomó mindenki. Arról pedig, ahogy lemezről lemezre újulnak meg és kockáztatnak a biztonsági játék helyett, a Radiohead útja ugrik be. Szinte már azt is lehetne mondani, hogy minden olyan, mint akkor régen, amikor állítólag minden jobb volt.

Ha ez az egész csak a milleniál nosztalgiáról szólna, igazából nem kellene foglalkozni vele az újságban. Akkor én is beérném annyival, hogy hallgatom a lemezeiket munkába menet, és legfeljebb elküldöm a régi barátaimnak, hogy nézzétek, vannak még olyan zenék, mint amikor fiatalok voltunk, és ők is meghallgatnák az irodában, aztán megbeszélnénk a group chatben, hogy valamikor találkozni is kéne már.

De a nosztalgiázáson jóval túlmutat az, ami történik. A múlt energiát csatornázzák be, de a zenéjük a jelenről is szól. Azoknak a fiataloknak is mondanak valamit, akik nem a múlt alternatív rockját sírják vissza, hanem a szorongató jelenben keresnek kapcsolódást egy kulturális élményben. Arról pedig már érdemes írni, hogy mindez hogyan lehet igaz egyszerre.