Hogyan dolgozza fel egy mélyen vallásos közösség, hogy a papjuk zaklatta a gyerekeiket?

• A legtöbb abúzustörténet ott ér véget, hogy az elkövetőt feljelentik, szankcionálják, vagy felmentik. De az ítélet után is van élet.
• A legtöbb abúzustörténet egy elkövetőről és néhány áldozatról szól. De a botrány mélyen megrázza a családtagokat, barátokat, kollégákat, sokszor egy egész intézményt, szakmát vagy települést.
• Mi történik ilyenkor ezzel a több száz emberrel? Milyen megküzdési stratégiáik vannak? Ki segít nekik?
• Nem csak egyházi közegben, hanem össztársadalmi szinten se nagyon léteznek részletes leírásai a szexuális visszaélések közösségekre gyakorolt hatásának. Kétfelvonásos cikkünk első része ezt a hiányt igyekszik pótolni a piliscsabai katolikusok bemutatásával.

Állok a csíksomlyói kegytemplom közepén, körülöttem a búcsúra érkező, gyógyulásra váró zarándokok. Egy arcot keresek a tömegben. Az utolsó ismert fotók tíz évnél is régebben készültek róla, nem lesz könnyű felismerni. Hord még szemüveget? Növesztett szakállat? „Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket!” – hívja a híveket a misét celebráló Székely János, a püspöki kar elnöke. Zengő énekkel felel neki Isten népe: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!”

Nem láttam meg a tömegben, de nem sokkal később megtudtam, hogy Szűcs Balázs tényleg ott volt ezen a misén 2026 májusában, és továbbra is rendszeres látogatója a csíksomlyói búcsúnak. Régebben még ünnepelt papként érkezett, mint a nehéz sorsú gyerekek támogatója, de tíz éve Ferenc pápa laicizálta, vagyis kirakta a papi rendből, mivel az egyházi vizsgálat feltárta, hogy gyerekek egész sorát bántalmazta. Néhányukkal Székely püspök is találkozott ezen a nyáron, nem sokkal a csíksomlyói mise után. Ma már a magyar katolikus egyház vezetői közül aligha vonná kétségbe bárki, hogy Szűcs sorozatos elkövető volt. De a templom mögötti Gyermekvédelmi Vezérigazgatóságon és a vele szemben székelő, gyermekotthonokat üzemeltető, katolikus kötődésű alapítványnál

még mindig van olyan, aki pápább a pápánál, és nem hisz az áldozatoknak.

Cikkünk hamarosan megjelenő második része, az Átlátszó Erdéllyel közös oknyomozásunk feltárja, hogy ez a hozzáállás ágyazhatott meg annak a felfoghatatlan ténynek, hogy az egyik legismertebb magyarországi szexuális zaklató Erdélyben még mindig gyerekekkel foglalkozik, sőt: együtt él kiszolgáltatott fiatalokkal.

Az egyetlen, aki bíróság elé állt

Szűcs Balázs ügyét az egyik áldozata, Pető Attila szemszögéből ismertük meg. 2016-ban az Index írt róla nagy hatású cikket, amelyben az egykori ministráns elmesélte, hogy 13 éves korában Szűcs „a pólója alatt a hasát simogatta, majd benyúlt a nadrágjába, megérintette a nemi szervét és nyomkodta.” Ez évekig folyt, és miután véget ért, egy ponton a fiú jelezte ezt a plébánosnak, az egyházi iskola igazgatójának, majd az esztergomi érsekségnek is. De nem hittek neki, ezért hagyta az egészet. Jegyzőkönyv nem készült, egyházi vizsgálat nem indult, rendőrségi bejelentés nem történt. Az akkori helynök, vagyis a főegyházmegye operatív vezetője, Udvardy György szerint azért, mert az első meghallgatás, bár az érsekségen történt, nem volt hivatalos, Szűcs pedig a kérdésére tagadott. Pető állítása szerint azért nem ment vissza másodszor vallomást tenni, mert az azóta már veszprémi érsekké emelkedő Udvardy ellenséges volt.

Teltek az évek, közben a pap rengeteg gyereket bántott. 2015-ben Pető újra próbálkozott az egyházi eljárással, amelyet másodjára már hivatalosan is megindítottak. Ennek több érthetetlen vagy kellemetlen része volt, amelyért később Erdő Péter helyettese, Süllei László helynök bocsánatot is kért. De amikor más gyerekekről is érkezett jelzés, akkor az érsekség már komolyan vette az ügyet. A Vatikán először dorgálásban részesítette Szűcsöt, majd újabb és újabb áldozatok jelentkezésének hatására ideiglenesen eltiltotta a papi működéstől. De az Index cikke, és az annak hatására előálló piliscsabai áldozatok kellettek ahhoz, hogy végleg kirakják az egyházi szolgálatból. Hogy miért nem került bíróság elé az ügy, arra a következő cikkben visszatérünk.

Pető története azonban ezzel még nem zárult le, mert azt akarta, hogy ismerje el az egyház az őt ért zaklatás tényét, kérjen bocsánatot, és tegyen többet azért, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő. Ezt a folyamatot a 444 éveken keresztül dokumentálta, és ott voltunk a bíróságon is, miután az érsekség vezetői feljelentették Petőt zaklatásért. Ebben a videóban röviden összefoglaltuk az ügyet:

A bíróság végül megrovásban részesítette Petőt, amiért lankadatlanul és olykor indulatosan próbált információkat szerezni az érsekségtől a saját ügyéről, hiába. Ezzel ő, az áldozat lett az egyetlen szereplője a történetnek, aki bíróság elé állt. De ez a cikk már nem róla szól, hanem arról, mi történik az érintettekkel, miután az egyház meghozta döntését, és kizárta a papot; a rendőrség és az ügyészség pedig feltették a kezüket: nekik nincs dolguk az üggyel, hiába ismert a legnagyobb nyilvánosság előtt is rengeteg részlete.

Mi lesz az elkövetővel és az érintettekkel, amikor a hatóságok és az újságírók levonulnak, de ami történt, valahogy mégse tud végetérni?

A közösség sebe

Állok az elhagyatott pilisi kőbányában, körülöttem gyógyulásra váró zarándokok: érintettek és segítőik. Évfordulós megemlékezés ez: napra pontosan tíz éve jelent meg az Index cikke, és az ezt követő hét alapjaiból fordította ki a többszáz fős piliscsabai katolikus közösség életét. Szűcs Balázs neve nem szerepelt a cikkben, a monogramja sem, a szolgálati helyei sem, mégis sorra jelentkeztek olyan kamaszok vagy addigra már fiatal felnőttek, akik „áramütésszerű magukra ismeréssel” mondták ki: velük is ez történt.

Egy őket kísérő lelkigondozó írott összegzése szerint „az érintettek közé vegyesen tartoztak fiúk és lányok; életkoruk 12-13 és 16-17 év között volt jellemzően, tehát a bántalmazó nem a serdületlen korosztály felé fordult. Határátlépő cselekményei fizikai értelemben a következők voltak: a genitáliák rendszeres érintése, simogatása, nyak- és szájcsókolgatás, póló alatti simogatások; kamaszfiús birkózások álcájában testhatársértések: »belezés« (has és nemi szervek érintése, egyfajta földharc) és »szakállazás« (nyak, arc, száj szakállal való masszírozása és csókolgatása ölelkezés közben); ölbe ültetés, mozgatással, simogatással párosítva, ruhahatárok kibontásával, nemi szervek érintésével. A jelenlegi tudás szerint tehát nem történt nemi erőszak, ám a visszaélés bármilyen formája súlyosan traumatizálja az áldozatot.”

Az engesztelő napsütésben sétáljuk végig a tíz stációt, amelyek mindegyikéhez bibliai történeteket, imákat, énekeket és verseket választottak a szervezők, hogy az út végén, a domb tetetéjéről új gondolatokkal tekinthessünk a jövő felé. Az állomások nevei tükrözik azt a folyamatot, amelyen a közösség végigmenni kénytelen: „Betörés, rombolás, rémület”, „Bántalmazás, bénultság, fájdalom”, „Csalódás, harag, gyász”. Majd a vége: „Szabadulás, béke, megváltás”, „Értelem, feltámadás, új élet”. A zarándoklat befejezésekor körbe állunk, mindenki egy-egy szót mond csak a benne kavargó érzésekről, aztán közös imával zárnak. A sírás csak később bukik ki az egyik szervezőből, amikor leülünk beszélgetni.