Egy ukrán hadifogolytáborban tett látogatás a legerősebb ellenszer az orosz katonák iránti együttérzésre

háború

A cikk eredetileg a Kyiv Independentben jelent meg. A lap az orosz-ukrán háború kezdetekor indult, most ünnepli 5 éves fennállását.

Miután a szemünk hozzászokott az udvart körülvevő, frissen meszelt fehér falak vakító fényéhez, alakok körvonalai rajzolódtak ki előttünk: sötétkékbe öltözött férfiak tucatjai lapulnak a szürreális tér belső falai mentén.

Perzselő júniusi nap volt Nyugat-Ukrajnában, bennünket pedig épp az imént engedtek be – mint gyerekeket az állatsimogatóba – egy udvarra, amely tele volt az orosz hadifoglyokkal.

Ránk volt bízva, kihez lépünk oda, és miről faggatjuk őket.

Az viszont már csak rajtuk – annak az országnak a foglyain, amelyre fegyverrel a kezükben törtek rá – állt, hogy hajlandóak-e szóba állni velünk.

Így láttunk munkához.

Fogságba esett orosz katonák egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban 2026. június 25-én.
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent

Furcsa helyzet, amikor az ember az ellensége szemébe néz, és minden erejével próbálja meglátni benne az embert. Különösen szürreális egy olyan férfi előtt állni, aki valamilyen módon maga a megtestesítője mindannak a szenvedésnek és pusztításnak, amelyet a hazámra és a benne élőkre zúdítottak – miközben egy teljesen normális, civilizált beszélgetést próbálok folytatni vele.

Pedig pontosan ez volt a célom, amikor idén nyáron jelentkeztem, hogy meglátogassam az egyik ukrán hadifogolytábort, ahol orosz katonákat tartanak fogva.

Nem exkluzív bejutásról volt szó: az ukrán hatóságok minden hónapban szerveznek sajtóutakat ugyanebbe a létesítménybe. Én azonban nem a puszta szenzációért mentem oda, és nem is azért, hogy csőbe húzó kérdésekkel sarokba szorítsam az orosz hadifoglyokat.

A háború ötödik évében Vlagyimir Putyin továbbra is mindent megtesz, hogy úgy folytassa hadjáratát a független Ukrajna elpusztításáért, hogy közben ne kelljen széles körű, kényszerű mozgósítást elrendelnie odahaza. Az orosz offenzívák azonban nem állnak le: a harctéren naponta százával – sőt gyakran ezres nagyságrendben – halnak meg vagy sebesülnek meg súlyosan az „eldobható” orosz katonák.

Moszkva azért képes ezt fenntartani, mert valahol, abban a hatalmas országban, annak legmélyebb zugaiból is férfiak tízezrei írják alá önként a szerződést minden egyes hónapban, hogy Ukrajnában harcoljanak. Ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön az esélye annak, hogy Putyin fontolóra veszi a háború lezárását, ennek a friss emberanyag-utánpótlásnak kellene elapadnia. Egyelőre azonban csak jönnek és jönnek.

Meg akartam érteni, miért.

Meg akartam érteni, kik ezek az emberek, és mi viszi rá őket arra, hogy hátrahagyják civil életüket, és csatlakozzanak egy hódító háborúhoz.

Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


Négy hónappal később nemcsak hogy ezt az alapvető tényt nem értik még mindig az orosz hadigépezettel kapcsolatban, de újra népszerű vitatémává vált az is, hogy egyáltalán

szabad-e szimpátiát érezni ezek iránt a megszállók iránt.

A látogatás óta mélyen benne járunk az őszben: az időjárás hidegre fordult, megkezdődtek az első áramszünetek, és egy több tízmilliós nemzet készül egy olyan téli humanitárius válságra, amilyenre korábban még nem volt példa – mindez a kritikus infrastruktúra elleni, egyre fokozódó orosz csapássorozat miatt. De mintha ez az időszak nem lenne már önmagában is elég nehéz, a világ két leghatalmasabb embere, Donald Trump és Elon Musk körében most éppen az a divat, hogy nyílt megvetést mutassanak Ukrajna iránt, és az elengedett szankciókkal, dízelüzletekkel, valamint a Starlink korlátozásával közvetlenül segítsék az orosz háborús gépezetet. Kijevből olvasva Musk X-en közzétett bejegyzése arról, hogy szimpátiát érez a harcba kényszerített szegény, fiatal orosz katonák iránt, már az abszurditás határát súrolja.

És mégis itt tartunk. Ez a pillanat minden eddiginél erősebben idézi fel bennem azt a nyári napot a hadifogolytáborban, és azt, amit maguktól az orosz katonáktól hallottam arról, miért is kötöttek ki Ukrajnában, az agresszor seregében harcolva.

Élelmiszert és egyéb árucikkeket kínáló bolt a fogvatartottak számára egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban 2026. június 25-én.
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent

Ez volt a második alkalom, hogy orosz hadifoglyokkal beszéltem.

Az első eset ironikus módon valószínűleg az egyetlen olyan forgatókönyv volt, amelyre Musk megjegyzése valóban ráillett: amikor az ukrán erők 2024 nyarán átlépték a határt a Kurszki területen, és sorkatonai szolgálatukat töltő fiatal oroszok százait ejtették foglyul.

Ezúttal azonban – nem meglepő módon – mind a négy orosz szerződéses katona volt. És a véletlen úgy hozta, hogy mindannyian Szibéria mélyéről, a Bajkál-tó környéki régiókból származtak.

Ezt mesélték.

Pavel Malikov orosz katona egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban 2026. június 25-én
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


Pavel Malikov volt az első férfi, akihez odaléptem az udvaron. Eleinte távolságtartónak tűnt, de amikor megkérdeztem tőle, beszélgethetnénk-e, csak annyit felelt: „Hát már beszélgetünk, nem?” Ezen a ponton megnyomtuk a felvétel gombot.

A távoli Altaji határterületről származó gyári munkás, Malikov az orosz Szpecnazhoz, Moszkva egykor rettegett különleges erőihez csatlakozott. Mire azonban először jutott ki az ukrajnai harctérre, a feladata már alig különbözött egy átlagos rohamlövészétől: előrenyomulni a kijelölt pontra, beásni magát, és várni a parancsot. A második bevetésén esett fogságba.

Malikov a szemembe nézve, magabiztosan beszélt, valamiféle büszkeséggel a hangjában – amelynek az alapját képtelen voltam megérteni..

Pavel Malikov orosz katona
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


„Azért írtam alá a szerződést, mert… nos, tudja… látszólag nem volt semmi rossz az életemben, de túl sok jó sem, úgy éreztem, megrekedtem. A döntésem nem is annyira arról szólt, hogy megváltoztassam az életemet, inkább arról, hogy saját magamat változtassam meg.

Elmentem, és aláírtam a szerződést. Sokan megbánják, miután aláírják, arra gondolnak, mi a fenéért tettem ezt, és hasonlók. Nekem nincsenek ilyen gondolataim. Aláírtam a szerződést – ez azt jelenti, hogy így kellett lennie.

Volt valami elképzelésem arról, mi zajlik itt, de csak azután értettem meg teljesen, hogy idejöttem. Igen, a háború rossz, de ennek ellenére

hazafi vagyok, a hazám, Oroszország hazafija, és továbbra is kiállok az országom mellett, történjék bármi.”

Az orosz hadseregben harcoló afrikai katona egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban 2026. június 25-én.
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent

A következő a 41 éves, burjátföldi Oleg Kraszikov volt, akit azon a nyáron ejtettek foglyul, miután könnyebb lábsérülést szenvedett. Ő is a már jól ismert történetet mesélte el arról, hogyan vezették félre, és kényszerítették bele a rohamlövészek közé.

Most, hadifogolyként, a háborúról vallott nézeteit hirtelen egyfajta teátrális erkölcsi tisztánlátás hatotta át:

„Egyelőre nem világos, mikor lesz vége mindennek. Remélem, Moszkva kitalál valamit, mert ahogy én látom, Zelenszkij elvtárs kész tárgyalni.”

Oleg Kraszikov orosz katona
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


A megbánás álarca mögött azonban ott húzódott Kraszikov valódi története – és a motivációja, amiért egyáltalán bevonult, banálisabb már nem is lehetett volna.

„Átlagos életem volt: otthoni teendők, ingázás a munkába.

Egy ponton aztán megszűnt a munka, és fél évig otthon maradtam, alkalmi munkákból éltem. Megláttam a hirdetést, és őszintén szólva anyagi gondjaim voltak, fel kellett újítanom a házat. Talán ez lökött ebbe az irányba, a sürgető pénzszűke. Így hát aláírtam a szerződést.

Valami egészen mást ígértek: nem frontvonalat, nem lövöldözést, semmi ilyesmit. Volt bennem egy kép arról, milyen lehet ez, de egyáltalán nem olyan volt.

Elmentem a toborzóirodába, ott mindent elmagyaráztak, és elém tettek egy szerződést, hogy írjam alá.

Aláírtam a szerződést, megkaptam a pénzt, és megcsináltam a felújítást.”

Oleg Kraszikov
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


Tavaly egy európai konferencián ritka alkalom nyílt rá, hogy egy Oroszország sarkvidéki régiójából származó, emigrációban élő újságíróval beszélgessek. Az orosz emberanyag-helyzetről adott komor értékelésében azt jósolta, hogy Putyinnak nem lesz szüksége kényszerű mozgósítás elrendelésére.

Érvelése szerint a háború évei alatt az orosz iskolarendszert átható militarizáció és totális agymosás még hosszú évekig garantálja majd, hogy az iskolapadból kikerülő fiatal önkéntesek folyamatos utánpótlása ne apadjon el.

A hadifoglyokkal közösen elfogyasztott ízetlen, ám tápláló ebéd után még két interjúra maradt időnk. Kifejezetten azt kértem, hogy olyan fiatalabb katonákkal beszélhessek, akiket idén ejtettek foglyul.

Az első a 21 éves Dmitrij Nyefedov volt, aki Ukrajna legutóbbi, brutális telét teljes egészében egy pincében töltötte a senkiföldjén, ukrán katonáktól körbevéve és a parancsnokai által magára hagyva, míg végül fogságba nem esett.

Fogságba esett orosz katonák ebédelnek egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban 2026. június 25-én.
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent
Dmitrij Nyefedov orosz katona
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


Nyefedov tekintetében olyan üresség, a hangjában pedig olyan passzív naivitás bujkált, amelyre a mai napig gyakran visszagondolok. Sem a szavai, sem a viselkedése nem utalt arra, hogy ennek a megpróbáltatásnak bármelyik része is tanulsággal szolgált volna számára.

„Nem volt elég pénzem, és csak lógni akartam a haverokkal, szórakozni. Először a barátaim írták alá, egy darabig gondolkodtam rajta, aztán én is aláírtam a szerződést.”

Megkérdeztem tőle, nem gondolja-e, hogy ez a háború és ennyi honfitársa halála teljesen értelmetlen.

„Nem is tudom, mit mondjak… Csak azt tudom, hogy ezt kizárólag az elnökök tudják megoldani.

Ha kiszabadulok, és mindennek vége lesz, fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Ha nem találok rendes munkát, aláírok egy újabb szerződést. Egyébként meg lehet, hogy megpróbálkozom a hegesztő és az építőmunkás szakmával.”

Dmitrij Nyefedov orosz katona
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


Az utolsó orosz katona még fiatalabb volt: a tizennyolc éves Makszim Alecsenko épphogy csak elkezdte az iskolát, amikor Oroszország először lerohanta Ukrajnát.

Szellemileg sokkal élénkebbnek és éberebbnek tűnt, mint bármelyik másik hadifogoly, akivel beszéltem.

Ám Alecsenko világlátását még így is az jellemezte, hogy teljes mértékben elszakadt a háború valóságától – arról nem is beszélve, hogy semmiféle erkölcsi mérce nem állt a rendelkezésére ahhoz, hogy felfogja, mit is művel az országa, amikor önként jelentkezett a seregbe.

Fogságba esett orosz katonák egy nyugat-ukrajnai hadifogolytáborban 2026. június 25-én
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent
Makszim Alecsko orosz katona
Fotó: Francis Farrell / The Kyiv Independent


Szülővárosában, az iparváros Csitában az orosz hadsereghez és a katonai szolgálathoz kizárólag pozitív képzetek társultak – mondta.

„Tetszett a hadsereg, bevonultam, és ott is maradtam. Ennyi, a parancs az parancs.

Mindig is csak ezen a pályán tudtam elképzelni magam. Katonának lenni presztízs, szép hivatás, valami, amire büszke lehet az ember.

Engem nem az ukrajnai háború érdekelt, hanem az, hogy katona lehessek. A hazámért.”

„Nem gondoltam semmi rosszat Ukrajnáról, de amikor kitört a háború, elindult ez az egész információs hadviselés. A jövő generációit fordítják egymás ellen.

Amit most Oroszországban mondanak, amikkel a bevonulásra buzdítanak… Amikor utoljára néztem, valami olyasmit hajtogattak, hogy »Győzelemre állunk, csatlakozz a győztesek soraihoz!«

Az emberek azt hiszik, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz, így még gyorsan aláírhatják a szerződést, kereshetnek egy kis pénzt, és ennyi.”