Az arcába húzza a kapucnit, maga elé néz, próbálja minél kisebbre összehúzni magát, ahogy a Nagyvárad térről villamossal a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút kereszteződésénél található megállóba, onnan pedig a Könyves Éjjeli Menedékhely és Nappali Melegedő rácsozott kapujáig biceg. Befelé menet szem elől tévesztem, később csak az ablakból látom, ahogy a melegedő közösségi terében immár lekerült róla a kapucni, és mintha a tartása is egyenesebb volna: fiatal, huszonéves srác, a tévét nézi úgy húsz-harminc hajléktalan férfi társaságában.
Mi a bejárattól az emeletre, az éjjeli menedékhely szintjére indulunk, ahol Gombos Miklós, az intézmény szakmai vezetője és Szűcs Sándor, szociális munkás vár minket, hogy a szektorról beszélgessünk. Az irodából épp kikísérik Vili bácsit. Szűcs Sándor mosolyog, sikerült rávennie, hogy elmenjen rehabra. „Az ő esete nagyon nehéz. Fiatal korától alkoholista, egyébként magyar bajnok versenysportoló, ötszörös válogatott, csak lett egy balesete. Utána a családi kapcsolatai megromlottak, és hát utcára került” – meséli Szűcs. Vili bácsi régi, „ilyen ki-be járó kliens. Hol munkásszállón van, hol valamelyik rokonnál húzza meg magát, hol átmeneti szállón, hol meg egy másik fapadon”.
A hajléktalanellátó rendszer tele van hasonló sorsú emberekkel. Tíz-húsz évre is bentragadhatnak emberek, szállóról szállóra vándorolnak, néha visszakerülnek az utcára, munkába állnak, aztán nem bírják erővel, és visszakerülnek a rendszerbe, amit három évtizeddel ezelőtt még egy egészen másik társadalomra szabtak. A jogszabályok, az intézmények méretei átmeneti életszakaszokon való átsegítésre jöttek létre, a dolgozóknak azonban egészen más viszonyok között kell helyt állniuk.
Így jött létre például az a három-négy, kulccsal zárható, négyfős szoba, ahova egy-egy embert hosszabb távra beköltöztetnek, ha szükség van rá – mint például leszokóban lévő alkoholbetegeknél, akik itt húzzák ki a leszokás első időszakát. Ők egymást is inspirálják.
Vili bácsi a hetekben került mélypontra, mondja Szűcs.
„A családi kapcsolatai gyakorlatilag a padlón vannak, kitiltották az átmeneti szállóról, ahol lakott, és a munkahelyét is elveszítette. A napokban beesett hozzánk, és egyszer csak meglátott, felismert. Mint régi kliens, felvettük ismét a kapcsolatot, néhány napja van nálunk, ilyenkor kell ütni a vasat. Most ért el oda, 65 évesen, hogy azt mondta, bevállal egy rehabot.”
„Bizalommal dolgozunk” – magyarázza Gombos Miklós. Hosszú évek munkája kiépíteni azt a bizalmi szintet, ami segítséget jelenthet egy hajléktalan ember életében. „Ha van egy ügyfelünk, akivel hosszabb ideje dolgozunk, és olyan krízishelyzetbe kerül, ahol elsőre nem lát kiutat, nem tudja, kihez kéne fordulni, mi ott tudunk lenni neki” – krízis lehet akár az iratok eltűnése, de a családdal való összeveszés is. Ilyenkor Gombos szerint egy beszélgetés reményt jelenthet.
Vili bácsi például korábban mindig hárított, ha segíteni akartak az alkoholproblémáján. „Önsegítő csoportokba nem volt hajlandó menni, most pedig igent mondott rá. Lehet, hogy el fogom kísérni, hogy egy kicsit erősítsem, ha ezen múlik” – meséli Szűcs Sándor.
A bizalomépítés különösen nehéz egy akkora intézményben, mint a Könyves, ahol hivatalosan közel 160 férőhellyel üzemelnek, de krízishelyzetben még ennél is jóval több embert látnak el, ha kell, matracokon a közösségi terekben. „Egy estére van három kolléga. Nekik kell közel kétszáz férfival rendet tartani, ellátni őket, kimosni rájuk, kaját adni, konfliktust kezelni, és még esetkezelésben egy picit beszélgetni. Egy ilyen estén egy napi munka kettőnek is hathat” – magyarázza Biczók Zoltán, a BMSZKI alacsony küszöbű ellátásaiért felelős szakterületi vezetője. Ráadásul a kihasználtság az extrém meleg miatt már nyáron is nagyon magas.
„Éveken keresztül azt mondtuk, hogy fizikailag van elég férőhelyünk, de a minőségi férőhelyekből jelentős hiány van. Mostanság lassan ott tartunk, hogy a fizikai férőhelyekből is kevés van” – ezt Vida Judith jegyzi meg, aki a BMSZKI sajtókapcsolataiért felel. Biczók szerint már évtizedek óta lehet látni, hogy a nagyobb intézmények mellett sokkal kisebb méretű intézményekre is égető szükség lenne ahhoz, hogy a hajléktalan helyzetbe kerülő emberekkel érdemben foglalkozni lehessen.
„A rendszerváltás idején szembesült először a társadalom azzal, hogy létezik hajléktalanság. Erre reagáltak a nagy szállók megnyitásával. Aztán ahogy múlt az idő, a szakemberek egyre több problémával szembesültek: halmozottan traumatizáltak, betegek, idősödők, férfiak, nők, párok, családok, lakásvesztők, büntetés-végrehajtásból szabadultak, állami gondozottak kerültek az utcára” – mondja Biczók.
„Olyan halmozott problémákkal jelennek meg itt ügyfelek, amiket 5–10 évvel ezelőtt sokkal könnyebb lett volna kezelni, amikor még nem volt akkora a baj – legyen szó egy pici adósságról, egy pici egészségügyi problémáról, pici mentális betegségről.”
Ezt Gombos mondja, a szálló szakmai vezetője, aki szerint jó volna, ha az edukáció arra is kiterjedne, hogy mikor, hova és milyen problémával lehet fordulni. „Hosszú távon sokkal kifizetődőbb lenne, egy sokkal egészségesebb társadalomban tudnánk élni, ha nem az út végén próbálnánk mindent sufnituninggal megoldani.”
A fenntartó főváros határozza meg, milyen épületekben tudnak dolgozni a BMSZKI-nál. A Könyves például eredetileg egy leányiskola volt, azt alakították át hajléktalanszállóvá a kilencvenes években. A szállóra sokan azért sem mennek be, mert túl sokan vannak az épületben, gyakran alakulnak ki konfliktusok, a lopások sem ritkák, de a rendszeres bogárhelyzet is visszatartja az utcán élőket. Az igazi visszatartó erő azonban a legtöbb esetben az, hogy függőségekkel vagy mentális zavarokkal küzdenek – mondja Biczók.
A szerfogyasztóknak is sokáig nehéz volt bekerülni, hiszen egészen a közelmúltig az intézménybe csak józanul lehetett belépni, ez ma már máshogy van – idén télen pedig olyan szálló is indul a Dózsa György úton, ahol kontrollált körülmények között fogyaszthatnak azok a hajléktalanok, akik emiatt nem tudtak bejutni eddig az ellátásba.
„Tegyük fel, hogy valaki este 6 órakor bejönne, de ahhoz, hogy reggel nyolcig kibírja, neki meg kell innia egy trafiknyi szeszt. Már ahhoz is sokaknak italra van szüksége, hogy le tudjon feküdni este aludni. Nálunk kontrollált körülmények között meg tud inni egy pohárral, így nem kell közterületen töltenie az éjszakát, és egy idő után nyíltan lehet beszélgetni vele a függőségéről, elindulhat a közös munka” – mondja Biczók.
Az ekkora szállásokon a kábítószer is problémákat tud okozni. Szűcs Sándor szociális munkásként sok ilyen esettel foglalkozik, próbálja rehabra küldeni minél több ügyfelét. Mint mondja, az intravénás szerek eltűnőben vannak, a kristálynak vagy patyinak nevezett szintetikus amfetaminszármazékok viszont hatalmas pusztítást okoztak.
„Látjuk, megszólítjuk őket, beszélünk velük, de a legtöbbjük konok tagadásban van.”
Szűcs szerint sokan akkor ébrednek rá a saját helyzetükre, amikor hepatitiszszűrést végeznek az intézményben, és egy csomó fiatalról kiderül, hogy baj van a májával – ez még inkább az intravénás használók körében jellemző. „Ott szoktak szembesülni azzal, hogy nagyon nagy baj van. Félrehívjuk őket, beszélünk velük, elmondjuk, hogy mi a felépülés útja, hogy van terápia. Elkísérjük őket a kórházba, vérvételre, gyógyszerkiváltásra, de a gyógyszertárolásban is segítünk és gondoskodunk az adagolásról.” Több kliensükkel is végigvitték már ezt az utat, idővel egyesek eljutottak rehabra is.
Szűcs mesélt egy intravénás szerhasználó ügyfelükről, aki büntetőeljárás alatt áll, de hamarosan befejezi a nagyszénási rehabilitációt, és félutas házba költözhet. „A rendőrség a bíróság kérésére először elhozta a rehabról, később viszont visszavitte, mert a bíró úgy ítélte, hogy bódult állapotban, szerek hatása alatt tette, amit tett, a rehab pedig pont a társadalomba való reintegrációját segíti. Mellesleg egyébként tb-támogatott, tehát kórházi ellátásnak minősül” – mondja Szűcs, hozzátéve, hogy akár a végső ítéletre is kihatással lehet a rehabos kezelés. Biczók azért hangsúlyozza, hogy ezek a sikerek, ha nem is elszigetelt esetek, de nem is túl gyakoriak.
Biczók hozzáteszi, hogy sok, az utcán látható függő nem hajléktalan, tehát nem is kerül be hozzájuk, miközben a közbeszédben nagyon gyakran összemossák őket, amikor közbiztonsági problémáról beszélnek. Ráadásul a rendészeti kérdésnek van egy másik oldala. „Mikor lesz ez szociális kérdés?” Azzal egyelőre nem sokan foglalkoznak, hogy ha a rendőr talál egy gócpontot, mondjuk tizenöt fogyasztót, mi lesz velük, miután kikerülnek a hatóság látóköréből. „Nekik komplex segítség kell” – mondja Biczók, aki szerint a hajléktalanság és a közbiztonsági különválasztásán a média és a politikusok kommunikációja sem segít.
„Azt tudni kell, hogy a hajléktalan embereknek alig pár százaléka él közterületen. A hétköznapi ember viszont velük találkozik, és ritkán jön be az intézményeinkbe, ritkán lát rá arra, hogy itt milyen munka folyik” – mondja Gombos.
Megemlítem Bódis Kriszta nemzeti társadalompolitikai stratégiáért és ágazati koordinációért felelős kormánybiztos kisebb botrányt kiváltó videóját. A kormány – amellett, hogy bejelentette a rendőrség megerősítését a budapesti közterületeken – egy úgynevezett közbiztonsági kríziskezelő mobil csapattal próbálta csitítani a közbiztonsági helyzet okozta felháborodást. Bódis egy ilyen, rendőrökből és szociális munkásokból álló csapattal ment el tapasztalatokat gyűjteni. Találtak néhány aluljáróban éjszakázót, akiket be is vittek egy szállásra.
Biczók szerint „amikor elindult a program, akkor sajnálatos módon pont hajléktalan embereket találtak meg kint a közterületen.” A rendőrökből és szociális munkásokból álló csapatok lényegében utcai szociális munkát végeztek, az erről készült videók pedig azt sugallták, hogy olyan embereknek sikerült szállást keríteniük, akiknek a hagyományos szociális ellátórendszer nem tudott segíteni. „Felmerült a kérdés, hogy a szociális munkások eddig miért nem tudták?”
Az eset után elindult a párbeszéd, a programot pedig leállították. Biczók szerint az egyeztetéseken sikerült megállapodni abban, hogy a hajléktalanság kérdését a szakmára kell bízni. Az utcai szociális munkások és a kapcsolódó szolgáltatók foglalkozzanak a maguk dolgával, a rendőrség pedig maradjon meg a rendészeti problémáknál.
„A rendőri jelenlét nem segíti a bizalomépítést. Amikor én utcai szociális munkás vagyok, és odamegyek egy rendőrrel az ügyfelemhez, jó eséllyel nem fog engem többet a bizalmába fogadni, hiába megyek oda majd utána külön” – mondja Biczók.
A BMSZKI évek óta kísérletezik utcai mobil csapatokkal. A P-Mobil kísérleti programon belül köztereken élő, javarészt pszichiátriai problémákkal küzdő embereken próbálnak segíteni. A szociális munkások pszichológusokkal, pszichiáterekkel együtt keresik fel őket az utcán, és nemcsak az egészségügyi állapotukat, de családi, szociális kapcsolataikat is igyekeznek felmérni. „Arra jutottunk, hogy ha ők nem mennek el az orvoshoz, akkor az orvost vinnénk ki hozzájuk a közterületre.”