Emlékeztek még a híres német játékvezetőre, Markus Merkre? Aki amúgy civilben fogorvos volt, és ezt valamiért minden létező riporter szükségesnek tartotta megemlíteni akkor, amikor egy általa vezetett mérkőzést közvetített. Nagyjából az ezredik hasonló benyögés után döntöttem úgy, hogy akitől még egyszer meghallom "a civilben fogorvos Merk" kezdetű fordulatot, azt kihúzom a komolyan vehető televíziós személyek listájáról. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lista üres. Nincs rajta senki.

Nem kell félni, meg fogja kapni a magáét a csodálatosan kiszámíthatatlanul alakuló ünnepi meccscunami is, de előbb bizonyítványt osztunk. Igaz, csak féléveset, ami nem számít bele a továbbtanulásba, de jó közelit mutat arról, kinek merre tart a szezonja, mielőtt az igazán fontos kérdések eldöntésére kerülne a sor. Hajtás után jön az eltelt fél szezon szuperválogatottja, indoklással, cserékkel - belekötni ér, sőt, kötelező!

A világ legfaszipántosabb sportújságírója, Jonathan Wilson monumentális cikket rittyentett José Mourinho karrierjéről. Nem maradt ki semmi, benne vannak az indulás motivációi, a Barcánál töltött tanulóidőszak sajátosságai, a portós sikerek, egyre erősebb konfliktusai Abramoviccsal, és az egész személyiségét, edzői hitvallását alapvetően átformáló 2008-as történések is. Az első felvonásban visszatekintettünk a kezdetekre, a portói felemekedés okaira, és a Chelsea-nél eltöltött időszak buktatóira. Most kétrészes monstre posztunk második epizódja következik, nem szó szerinti fordításban, de a lényeget átadva. Vigyázat, tldr!

A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.

A londoni Chelsea-szurkolók nehezen emésztik a tényt, hogy végleg kitelt legnagyobb kedvencük becsülete a Stamford Bridge-en, de nem csak a zátonyon keltett nagy felhördülést José Mourinho kirúgásának híre. Itthon mondjuk - ahogy elnézem - inkább örömködnek a drukkerek, de nem árt megjegyezni, bármennyire felemásan is alakult Mourinho legutóbbi eljövetele a Premier League-ben, nagy valószínűség szerint a Chelsea-történet legmeghatározóbb, legsikeresebb és legjobb edzőjéről kell ítéletet mondanunk a portugál személyében. Hajtás után ilyen messzire azért nem merészkedünk, de a statisztikát segítségül hívva megvizsgáljuk, ki volt az Abramovics-éra legfaszipántosabb edzője a Chelsea-nél.

Manchester bilikék és vörös fele mellett London ágyús, olajos, valamint kalapácsos oldalán egyaránt nagy volt az öröm a hétvégén, sőt, mivel megleptésre az eddig csontutolsó Newcastle is miszlikbe szabdalta a Norwich-ot hazai pályán, úgy tűnik, igazából minden csapat elégedetten tekinthet vissza a mögöttünk hagyott fordulóra. Hajtás után megnézzük, tényleg így van-e, végigmegyünk szokásos rovatainkon, és gyönybetűvel tárjuk elétek a forduló krónikáját.

Túl vagyunk a tanév negyedén, ilyenkor azért már szokott látszani, ki az, aki versenyre kel a kitűnő bizonyítványért, és ki az, akinek a kettesért is vért kell majd hugyoznia, szóval nem meglepő, hogy hasonló helyzet a Premier League-ben is. A két manchesteri csapat egymás ellen bizonyította be, hogy az Arsenal tényleg simán lehet bajnok, a Chelsea továbbra is gőzerővel dolgozik saját megsemmisítésén, a Liverpool pedig annyira beleélte magát a Klopp érkezése feletti örömködésbe, hogy megint elfelejtette megnyerni soros bajnokiját. Hajtás után a hét legszarabb meccse mellett szokásos elitista rovatainkat is közszemlére bocsátjuk, remélhetőleg lesz olyan köztetek, aki végigrágja magát mindenen.

Jó hétvégéje volt a kárörvendőknek Angliában: egyrészt ismét kifeküdt a továbbra is kikezdhetetlen egóval pampogó Mourinho, másrészt arrcal fúródott a homokba a ManUnited valamint Brandan Rodgers, akinek végre valahára tényleg megköszönték a közreműködést Liverpool vörösöebbik felén. Hogy minden szurkoló találjon valamilyen örömet ebben a játéknapban, arról Agüero gondoskodott a Newcastle hálójának rojtosra szaggatásával, kár, hogy csak egy napig lehetett övé az MVP cím, mert Alexis is nagyon durván befűzte az oktatófilmet a forduló rangadóján. Hajtás utánmágnestábla nélkül, de a szokásos rovatokat nagyjából kimaxolva beszéljük ki a forduló legérdekesebb történéseit.

Naná, hogy az angol csapatok BL-formája. Egyelőre hatból öt vereségnél járnak - köszönjük, Maccabi -, de messze még a vége, simán el lehet például képzelni, hogy a négy próbálkozóból kettő is a csoportban ragad decemberben. De vajon mi az oka a mélyrepülésnek? Hajtás után egyszerre találjuk fel a meleg vizet és a spanyol (haha) viaszt, naná, hogy ostoba mentegetőzésnek hat majd az egész.

A Liverpool alapvetően egy kedves kis csapat, ha nem akarná mindenki beléjük látni a régmúlt idők nagy világverő brigádját, Istenemre mondom, talán még kedvelném is őket. Nagyjából ugyanez áll Brendan Rodgersre is, aki idegesítő manírjai nélkül egy kifejezetten innovatív, kulturált edző benyomását kelti, kár, hogy a Liverpool irányításával járó médiafigyelem és nyomás megborította az elméjét, és emiatt valamiért állandóan olyan keresztet akar magára venni, amihez semmilyen köze nincs. Nagyjából ez történt ezen a hétvégén is, a pragmatizmustól megtisztított 'Pool ugyanis kifejezetten pofás játékkal rukkolt elő, és kis szerencsével akár a meleg szart is kiverhette volna a Norwichból - de nem tette, ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy a hétvégi Villa elleni meccs könnyen az északír karaktervadász utolsója lehet a Kop becses színe előtt. Hajtás után megsimogatjuk a Vörösök buksiját, még egyszer utoljára a helyére küldjük Diego Costát, és természetesen szokásos rovatainkkal is betámadunk.

A Chelsea Arsenal feletti győzelmének apropóján összeszedtük a Premier League történetének legotrombább bunkóit. Játékosok, akiket akkor is rühellesz, ha a te csapatodban játszanak, ha pedig épp a kedvenceid ellen szerzett góljukat ünneplik, kedved lenne csavarhúzót állítani a szemgödrödbe. Figyelem, a lista súlyosan szubjektív elemeket is tartalmaz!

„Komoly finanszírozási gondokkal küzd az állami média. Az amúgy 80 milliárdos büdzsét nagyon megterhelte az M1 hír- és az M4 sportcsatorna elindítása” – írta szeptember elején a Népszabadság, ami főleg azért tömör vicc, mert a szekérderéknyi elköltött pénzből épp csak mi nézők nem veszünk észre semmit. Az éjszakai napsütésről hadováló M1-ről néhány feltüzelt kisnyugdíjason kívül szépen le is szokott a lakosság, a sportköztévé viszont beszákolt szupertornák egész sorával biztosította magának a nézettséget. Kár, hogy csak ennyire futotta az erőből: nyekergő riporterek, alkalmatlan szakértők, és puszira kiküldött, fogalmatlan tudósítók borzolják a focifanatikusok kedélyeit. Végignéztük az első BL-napot.

Nagyon úgy néz ki, hogy minden kirakós a helyére került Pellegrini puzzle-jében, mert a City csak nem akar kifingani. Szombaton konkrétan a szezon egyik legnehezebb idegenbeli meccsét (a Kristálypalotánál mindenki utál majd játszani, higgyétek el) húzták be tartalékosan, ami attól függetlenül is kurva nagy szó, hogy áldozati báránynak otthagyták azt az Agüerót, aki idén még bele sem lendült úgy igazán. Ez utóbbi tény amúgy meglehetősen baljós jövőképet fest az ellenfeleknek, akik egyelőre nemhogy nincsenek elfoglalva különösebben a strandkorlátkékek üldözésével, de a Leicester mögül sem akaródzik nekik kitenni az irányjelzőt. Hajtás után darabokra elemezzük a hét meccsét, belerúgunk Mourinhóba, felszopjuk a Barca legújabb célpontját, sőt, kicsit még Theo Walcottól is magunk alá élvezünk.

"Jelenlegi állapotában a United nem bajnokesélyes" - szögezte le az elfogultsággal nemigen vádolható Gary Neville a Sky-on, és a Swansea elleni bajnokin látottak fényében nem is igen lehet vele vitatkozni. Hajtás után ennek szellemében most kicsit a United körül forog majd a világ, megénekeljük a nagyszerű Gary Monkot, és megpörgetjük szokásos heti rovatainkat is.

Mondjam azt, hogy Dirk Kuyt a világ legjobb focistája? Mondjam azt, hogy Dirk Kuyt a valaha volt legjobb focista?Nem, Dirk Kuyt nem a földre szállt megváltás, nem a vízbefúlt halászistenek gyermeke, és még csak nem is a világmindenség valaha volt legjobb focistája. De még lehet az.