A remekművekkel teli gyűjtemény, aminek jelentős része évek óta láthatatlan

Július elején azért jártam a Kiscelli Múzeumban, hogy cikket írjak Bicskei Éva kiállításáról, melyben az Akadémia kutatóintézeteiben évtizedek-évszázadok során felhalmozott kincseket mutatta be. Ez a cikk meg is született, de már megírása közben sem hagyott nyugodni az a kísérőkiállítás, amit ott láttam.

Bicskei kiállítása mellett, az előtérben ugyanis nagy méretű, művészi fotókon mutatják be, hogy milyen állapotok uralkodnak a múzeum raktáraiban: egyrészt a raktárakra jellemző rendszerezés nyomai, másrészt viszont elképesztő túlzsúfoltság köszön vissza ezekről a fényképekről. És mivel elég ritka, amikor egy intézmény ennyire nyíltan kommunikál arról, hogy mennyire áldatlan állapotok kísérik a színfalak mögött zajló munkát, visszatértünk, hogy Perényi Roland, a Kiscelli Múzeum igazgatója és a várostörténeti gyűjtemény vezetője, illetve Róka Enikő, a Fővárosi Képtár vezetője társaságában járjuk végig ezeket a raktárakat.

A Kiscelli Múzeum a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) alá tartozik, és két főosztály működik itt: egyrészt az Újkori Várostörténeti Főosztály, ami Budapest 18-21. századi történetének tárgyi emlékeit gondozza, cégérektől, zászlórudaktól kezdve plakátokon, fényképeken, bútorokon és berendezési tárgyakon át térképekig és építészeti emlékekig bezárólag, sok százezer tárgyat kezelve, és a Fővárosi Képtár, ami pedig az egyik legjelentősebb 17-20. századi anyaggal rendelkező képzőművészeti gyűjtemény az országban.

Az eleve méretes gyűjtemények az elmúlt évtizedekben rendületlenül bővültek tovább, egyre inkább feszegetve a raktárak kapacitásait. De mint Perényi Roland és Róka Enikő mesélik, az elmúlt évtizedek során egyre súlyosabbá váló raktárhelyzet 2016-ban vett újabb fordulatot. A Nemzeti Hauszmann Program miatt ekkor kellett a Fővárosi Képtárhoz tartozó, addig a BTM Vármúzeumában elhelyezett metszettárnak elköltöznie. A metszettár átkerült a Kiscelli Múzeum épületébe, és mivel a metszetek és grafikák nagyon érzékenyek a fényre, a legkevésbé világos szobába rakták át ezeket. Oda, ahol addig szoborgyűjteményt tartották, amit így szintén költöztetni kellett, és ezzel beindult egy dominóhatás, aminek a vége az lett, hogy a 20. századi magyar képzőművészet legismertebb alkotóit bemutató állandó kiállítás több mint a felét be kellett zárni, ezek a termek jelenleg is raktárként funkcionálnak.

2016-ban még úgy volt, hogy ez csak egy átmeneti állapot lesz, mivel a tervek akkor arról szóltak, hogy a múzeum udvara alatt, a mélybe ásva hoznának létre egy raktárat. A terv megvalósítása sok nehézséggel járt volna: egy műemléképület alatt kellett volna építkezni, a Kiscelli-domb geológiai sajátosságainak figyelembevételével. És mint Perényi Roland meséli, egy ponton kiderült, hogy a költséges beruházáshoz nincs meg a szükséges anyagi háttér sem. Ráadásul az új raktárhelyiségek ugyan a jelenlegi raktárgondokat megoldották volna, és talán rövid időre a gyarapodás elhelyezését is, de a múzeum előbb-utóbb újra helyhiánnyal küszködött volna.

A terv végül fiókba került, és a beruházásnak csak egy része valósult meg a rendelkezésre álló pénzből: kicserélték az elavult kazánt, megújult a múzeum bejárati tere, és a múzeum alatt található egykori légópincéből kiállítóteret alakítottak ki. A múzeum pedig benne ragadt ebben az ideiglenesnek gondolt állapotban, immár öt éve. Az augusztus elejéig látható kiállítás is erre a különleges helyzetre reflektál: két fotós, Villányi Csaba és Salát Zalán Péter a múzeum raktárait járták végig, és készítettek ott fényképeket, melyek a múzeum falára kerültek ki.

A raktárak túlburjánzásának legnagyobb kárvallottja a Fővárosi Képtár lett: az állandó kiállítás három terméről és az 1945 utáni művészetet bemutató kiállítótér-folyosóról kellett lemondaniuk. A termek falán még mindig ott vannak letakarva a festmények, de a szobák már raktárként funkcionálnak, és nem is látogathatóak, mi is csak azért mehettünk be, mert az intézmény két vezetője kalauzolt végig a termeken.

Olyan műveket nem láthatnak most a múzeum látogatói, mint Fehér László Aluljáró I. című festményét, El Kazovszkij egyik utolsó alkotását, Kondor Béla Szentek bevonulása című festményét vagy a híres Pilinszky-portréját, de ugyanebben a raktárrá alakított teremben Bukta Imre, Barcsay Jenő, Keserü Ilona, Lakner László, Román György, Nádler István művei is felbukkannak. Ezek egykor mind az állandó kiállítás részei voltak.

„Az 1945 utáni magyar művészet fő művei vannak itt. Ez lehet Magyarország tán második legjelentősebb képzőművészeti gyűjteménye, ami jelenleg nagy részben láthatatlan” – mondja erről Róka Enikő.

Önmagában abban semmi különös nincs, hogy egy múzeum a gyűjteményének egy részét raktárakban tartja, a világ összes jelentős intézménye így jár el, és a Fővárosi Képtárnak is van kilenc raktárszobája, tele szándékosan elraktározott művekkel. Mint Róka fogalmazott, a raktárakban álló műalkotások jelentik a múzeumi munka aranyfedezetét, ezekből lehet megrendezni az időszaki kiállításokat, ráadásul a művészeti kánon állandóan változik, ami 10 éve nem volt érdekes, az lehet, hogy most éppen nagyon is az, ezért fontos a gyűjtés folytonosságának biztosítása, valamint a műtárgyak állagmegóvása.

Csakhogy a metszettár átköltöztetése óta rendkívül lecsökkent a múzeum mozgástere, az állandó kiállítás mérete a felére csökkent, és ma számos olyan alkotás nem látható a falakon, melyeket a kurátorok amúgy nagyon szeretnének megmutatni. Annyit tudnak tenni, hogy a művekből amit csak lehet, kölcsönadnak más múzeumok időszaki kiállításaira, hogy legalább ott lehessen látni azokat, vagy saját időszaki kiállításokon mutatják be őket.

Róka és Perényi úgy saccolja, hogy ma a múzeum hasznosítható tereinek mintegy fele működik kiállítótérként, másik fele raktár vagy munkaszoba (vagy gyakran a kettő egyszerre). Szintén nincs helye jelenleg a szoborgyűjtemény nagy részének, pedig bőven lenne mit bemutatni. Az első fővárosi képtár 1957-ben olvadt bele a Nemzeti Galériába, és mint Róka meséli, a hatvanas években újraalapított gyűjtemény megálmodói törekedtek arra, hogy az összes budapesti köztéri szobor apró mását megszerezzék. Így a Kiscelli Múzeumnak rengeteg, sokak által jól ismert szobor kicsi verziója van a birtokában, melyekkel terveznek is egy időszaki kiállítást a közeljövőben.

A szoborgyűjtemény a mai napig bővül ugyan, de mára hangsúlyos szemponttá kellett válnia, hogy csak kisebb méretű műveket szerezzenek be, hiszen a nagyobbakat nem tudnák már hova tenni. A közelmúltban egy pályázat révén tudták megszerezni Pátkai Ervin hagyatékának 16 darabját. A párizsi Magyar Műhely egykori alapítójának korai halálát 1985-ben gázrobbanás okozta, és életművének jelentős része is odalett. A megmaradt alkotások egy része most már a Kiscelli Múzeumban van, de egyelőre szintén csak a raktári részen. De szerencsére legalább apró szobrokról van szó, ezért a tárolásuk megoldható volt.

Ugyanígy nem nagyon tudnak már a gyűjteménybe installációs műveket beszerezni, hiszen ezek tárolása is nehéz lenne, és vannak jelentős művek, melyek egyelőre dobozban várják, hogy egyszer előkerülhessenek. Egyelőre erre a sorsra jutott a kortárs feminista művészet ismert alkotása, Drozdik Orsolya Medikai Vénusza, vagy Forgács Péter egyik főműve is.

Perényi Roland elmondása szerint időnként megkapják azt is, hogy ha ennyire jelentős a helyhiány, akkor a múzeumot egy új, modern épületbe kéne költöztetni, és ők is látják, hogy a múzeum működésének feltételein javíthatna egy új, központibb elhelyezkedésű épület, de az óbudai műemléképületet mint kiállítóteret nem szeretnék feladni. Mint fogalmazott, ez az épület rengeteget ad a múzeumnak, és a látogatók között sokan vannak, akik az épület története miatt is keresik fel őket. A Kiscelli Múzeum épületét az 1700-as évek közepén, kolostornak építették, és az évszázadok során a magyar történelem fordulatai az épületen magán is nyomot hagytak.

A több kézben megforduló, izgalmas sorsú épületet végül 1910-ben a bécsi bútorgyáros és műgyűjtő, Schmidt Miksa vásárolta meg, és halála után a fővárosra hagyta. 1941-ben ide költözött át a Városligetből az újkori várostörténeti kiállítás. A költözés után nem sokkal indult meg Budapest ostroma, az épület, főleg az egykori kolostor templomépülete súlyos károkat szenvedett, rengeteg várostörténeti műtárgy el is pusztult.

Az mára világossá vált, hogy a raktárhelyzetet az épületen belül nem tudják hogy megoldani, ezért egy külső raktárra lenne szükség. Perényi és Róka hangsúlyozza, hogy a múzeumi raktárak túlzsúfoltsága nem magyar sajátosság, sok ország intézményei küzdenek hasonló problémával. A Kiscelli Múzeum munkatársai példaként a bécsi Wien Museumot említik. A bécsi várostörténeti múzeumban is évtizedeken át görgették maguk előtt a raktározás problémáját, mire a városvezetés rábólintott egy modern, megfelelő méretű raktár bérlésére. Ez a raktár immár megfelel minden felmerülő állagvédelmi követelménynek, ami óriási előrelépés, azonban az elhelyezkedése - a múzeum épületétől 40 kilométernyire, a városon kívül van - további logisztikai és munkaszervezési nehézségeket, valamint pluszköltségeket okozott. Épp ezért tartják fontosnak a Kiscelli Múzeum munkatársai, hogy egy esetleges új, külső raktárról mindenképp Budapesten belül gondolkodjanak.

Igaz, teszi hozzá Perényi, hogy ha a gyűjtemények megfelelően digitalizálva vannak, akkor egy múzeum könnyebben tud kezelni egy külső raktárat, mert jóval ritkábban kell mozgatni a műtárgyakat. És ugyan a BTM gyűjteményeiben is megindult már a digitalizálás, de ezt a szükséges informatikai háttér hiányosságai mellett az is nehezíti, hogy a tárgyak megfelelő befotózása, a szükséges restaurálás nagy munka, és ennyi energiabefektetés után azt szeretnék, ha utána egy megfelelő minőségű és biztonságú raktárba helyezhetnék már el a tárgyat, nem pedig ugyanoda tennék vissza, ahol addig állt.

Róka Enikő elmondása szerint szinte minden vidéki városban gond a raktározás kérdése. „Ez egy hosszú ideje görgetett probléma, ami komoly befektetést igényelne. De ez tudná biztosítani, hogy a közös kulturális örökségünk megőrződjön és hozzáférhető maradjon” – mondja erről.

Nehezebben bővül a gyűjtemény

A raktárak túlzsúfoltságának egy másik gyakorlati következménye, hogy egyre nehezebb a gyűjtemények bővítése. Az újkori várostörténeti gyűjtemény többnyire nem vásárlások révén bővül, hanem felajánlások és gyűjtések során: sokszor kapnak például a főváros életéhez kötődő tárgyakat hagyatékokból, és az is gyakori, hogy műemléképületek felújítása során értesítik a muzeológusokat, hogy van ott egy fali dísz vagy egy régi tárgy, amit el lehetne hozni.

De egyre gyakrabban előfordul, hogy a múzeumnak nemet kell mondania olyan tárgyakra, melyekről amúgy azt gondolnák, hogy érdemes lenne megőrizni. A múzeumban nemrég újították fel a nyomdagépeket bemutató tárlatot, és Perényi elmondása szerint még mindig előfordul, hogy felajánlanak nekik régi gépeket, de ezek egyszerűen nem férnek már el. A több tonnás gépek tárolási nehézsége persze kevésbé meglepő, de a helyhiány már a kisebb tárgyak sorsát is fenyegetni. Mint Perényi fogalmazott, kollégáival egyre többször egyre nehezebb döntéseket kell meghozzniuk.

A Fővárosi Képtár helyzete Róka elmondása szerint annyival összetettebb, hogy „amit ma nem veszel meg, az holnap már kifizethetetlen”. Azaz folyamatos lépéskényszerben vannak, hogy szerzeményezzenek a jelentős magyar művészek életművéből: a Kiscelli Múzeum tavalyelőtt vásárolta meg az idén már 97 éves Molnár Vera pár grafikáját, és pontosan lehet tudni, hogy hasonlóra már pár év múlva esélyük sem lenne. Ugyanez a helyzet a tavaly elhunyt Reigl Judittal, akitől még 2016-ban kaptak egy grafikát. „Ha ezt nem ragadtuk volna meg, tíz év múlva már lehetetlen lenne szerezni tőle valamit” – teszi hozzá Róka Enikő.

Ha pedig nem vásárolnának további műtárgyakat, akkor a gyűjtemény kontinuitása sérülne, mondja Róka, aki a gúzsba kötve táncoláshoz hasonlította a helyzetüket: muszáj lenne menniük előre, és folyamatosan bővíteni a főváros és az ország egyik legjelentősebb 20. századi gyűjteményét, de közben ennek egyre komolyabb pénzügyi, és jelen esetben fizikai korlátai vannak. Azt például már figyelembe veszik a vásárlásoknál, hogy ne szerezzenek be túl nagy műtárgyakat, amiket már nem tudnának hova rakni.

Szobrok odakinn

És az új művek beszerzése mellett bőven akadna még tennivaló a meglévő gyűjteménnyel is: a múzeumok legalább 50 éve alul vannak finanszírozva Magyarországon, és ez az állandó forráshiány rányomja bélyegét a gyűjtemények helyzetére is. A nagyobb szobrok például jelenleg az udvaron, egy egykori istállóépületben vannak, ahol nincs világítás, és aminek beázik a teteje. Mint Róka meséli, amikor hét évvel ezelőtt a múzeumhoz került, itt még sokkal rosszabb állapotok uralkodtak, az elmúlt évek többek között azzal teltek, hogy most már legalább mindenről tudják, hogy micsoda, és elkezdték a művek restaurálását is.

És e munka során elképesztő dolgok kerültek elő a dugig pakolt, sötét épületből. Ahogy elsétáltunk az istállóban, csak a találomra megnevezett tárgyak között ott voltak a Március 15. téri (egykori Eskü téri) piarista bérház sarokdíszei; a szovjet katonáról mintázott pótszobor, amit a Szabadságszobor avatásán használtak, mert nem készült el időben a bronzöntvény, és ezért ezt a festett gipszszobrot tették oda; Somogyi József Anya gyermekével című szobra, melynek egy példánya az Auschwitz Múzeum magyar szekciójában van, de a főváros készíttetett róla egy másodöntvényt; vagy az egykori Erzsébet téri Kioszk homlokzatának egy eleme, ami a feltételezések szerint az egyesített Budapest címerének első köztéri megjelenése volt.

De nem sokkal azután, hogy Róka az intézményhez került, és elkezdte munkatársaival átfésülni a raktárakat, itt akadt rá azokra a raklapokra is, melyeket sokáig installációs szemétnek véltek, és melyekről aztán kiderült, hogy valójában az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának hátsó frontjára készített Bernáth Aurél-pannó elemei. Ezt 2016-ban be is mutatták egy kiállításon. 2018-ban pedig azokat a nagyméretű gobelineket állították ki, melyeket szintén a múzeum raktáraiban kallódva fedeztek fel.

Az egész épület lehetne múzeum

Perényi és Róka elég határozott elképzeléssel rendelkezik arról, hogy mire lenne szükségük: egy felújított, raktárnak alkalmas épületre, ami, a bécsi eset tanulságait levonva, városi tömegközlekedéssel könnyen megközelíthető, és lehetőleg nincs túl messze a múzeumtól. Mint mesélik, Budapest korábbi városvezetései részéről is tapasztaltak nyitottságot a helyzet rendezésére, de előrelépés akkor nem történt. Ezt a nyitottságot a jelenlegi vezetés felől is érzik, és pár lépés már meg is történt: a főváros kijelölt egy lehetséges telephelyet, és elvileg a tervezésre is meglehet a forrás, ezért remélik, hogy belátható időn belül tényleg rendeződhet a raktárkérdés.

Persze tudják ők is, hogy ez egy nagyon drága beruházás, és egy modern, megfelelő méretű raktár kialakítása egy sor további költséget vonna magával. A külső raktár, még akkor is, ha a közelben van, azonnal logisztikai kihívásokat jelentene: autóra és több emberre lenne szükség, ebben is szükség lenne a jövőben a fenntartó főváros támogatására. Az új raktár megépülése pedig egy újabb, de immár pozitív dominóhatást indíthatna el: ha sikerülne felszabadítani az épületet a raktári funkciók alól, akkor végre sor kerülhetne egy alaposabb felújításra, és utána végre újra lehetne gondolni az állandó kiállításokat is, aminek szintén itt lenne már az ideje.

És a raktárként használt terek felszabadítása után lehetne olyasmiken is gondolkodni, mint ami a múzeum vezetésének régi vágya: egy vendéglátóhely a múzeumban, amit sok látogató szokott hiányolni, de jelenleg egyszerűen nem fér el sehol. Az világos, hogy ha sikerülne egy külső raktárat szerezni, az egy évtizedes átalakítási folyamatot indítana el. Ugyanakkor Perényi és Róka úgy látják, erre lenne szükség az ideális állapot eléréséhez: amikor a egész épület látogatótér lehetne, és végre méltó helyen tudnák bemutatni Budapest várostörténeti emlékeit és a legjelentősebb képzőművészeti alkotásokat.