Leltározásnak indult, az Akadémia kincseit bemutató kiállítás lett belőle

Raktárak mélyéről előásott jegyzőkönyvek, talajminták és mezőgazdasági kísérletek, robotok és koponyák, atomfizika és társadalomtudományok érnek össze egyetlen kiállításban, ami a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményeit dolgozza fel (ezek az egykor az Akadémiához tartozó kutatóintézetekben vannak). De a Kiscelli Múzeumban látható akadémia (körbejárás) című kiállítás több egyszerű tudománynépszerűsítő összeállításánál. Azt mutatja meg, hogy mekkora kincseket adott az országnak az MTA.

A kiállítás anyaga egy munkahelyi megbízásból nőtt ki. Bicskei Éva történész, művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia művészeti gyűjteményét gondozza, 2016-ban bízták meg azzal, hogy mérje fel az Akadémia tulajdonában lévő gyűjteményeket és műtárgyakat. A leginkább leltározásként induló munka során Bicskei három év alatt öt nagyobb kutatóintézetben és az MTA tíz kutatóközpontjának negyvenegy intézetében járt, raktárakat fésült át, mindennapos berendezési tárgyként használt százéves bútorokat és ki tudja, mióta használatban lévő eszközöket vett lajstromba.

Mint meséli, a megbízás kezdetén még nem tudta, hogy mibe keveredett, fokozatosan vált világossá számára, hogy itt egy hatalmas anyagi és eszmei érték rejlik - tudományos kutatások gyűjteményei -, amiről azokon a személyeken túl, akik használják, nagyon kevesen tudnak. A listakészítés mellett elkezdett képi jegyzeteket készíteni, majd újra és újra visszatért a gyűjteményekbe. Egyre biztosabb volt abban, hogy kezdeni akar valamit ezzel a hatalmas anyaggal, már csak az volt a kérdés, hogy mit.

„Az foglalkoztatott, hogy vannak ezek a gyűjtemények, és rajtuk, a történetükön keresztül nemcsak az intézetek vagy az Akadémia, a tudomány világának működésére látsz rá, hanem az ország, az állam történetére is” – mondta el Bicskei Éva, aki számára a szükséges narratív keretet végül a tranzit.hu Rendszerváltások 2019/20 foglalkozó projektje adta, és így a kiállítás kurátora is a tranzitos Hegyi Dóra lett.

A tranzit.hu évek óta zajló projektjében Magyarország 20. századi történetét a nagy szakadások mentén értelmezik: 1919, 1945, 1956, 1989 mind olyan sarokpontok, amikor egy ideológiai, politikai törés mentén új szimbólumok kerültek elő, a régieket pedig újraértelmeződtek. Bicskeit viszont elsősorban az e szakadásokkal szemben is fellelhető folytonosság foglalkoztatta, egy más narratíva Magyarország történetéről. Mert mint meséli, lehet hogy zajlott itt két világháború, több forradalom vagy hogy szétesett a monarchia, de közben a tudományos kutatások nem álltak le, a gyűjtemények folyamatosan gyarapodtak.

Jó példa erre az, hogy a Talajtani Intézet 1936 és 1953 között végezte az ország talajtani felmérést, kézzel rajzolt térképeken a belvizek terjedésétől a talajszerkezet-változásokig mindent felmértek. „És ha belegondolsz, mi zajlott Magyarországon 1936 és 1953 között, arra mindent lehet mondani, csak a folytonosságot nem. De közben ők ezt a máig referenciaként használható munkát mégis letették az asztalra” – mondja erről Bicskei. És ugyanígy, a talajpusztulás ma is zajló kutatása 1986-ban indult el, és nem okozott benne törést az 1989-es rendszerváltozás.

Bicskei kiállítása elsősorban a tudományos kutatásoknak e folytonosságára reflektál, arra hogy milyen belső dinamikák vezérlik a tudományt. A mindössze egyetlen termet kitöltő kiállítás hatalmas tudásanyagot mozgat meg: fotók, videófelvételek, hangfelvételek és szövegek segítségével Bicskei a a természettudományok és a társadalomtudományok legkülönfélébb kutatási területeiről hoz egy-egy kiragadott példát, melyek megmutatják a tudományos kutatások folytonosságát és egymásra hatását. Fagymintáktól paprikákon végzett kísérletekig, balatoni angolnáktól sámánokig, úszó egértől a radioaktívitás méréséig, Platónról szóló filozófiai előadástól agykutatásig ér össze a közel 48 kiállított anyag, melyek mindegyikéhez egy magyarázó szöveg társul. A kapcsolódások hol direktebbek, hol áthallásosabbak, a cél pedig az, hogy körbejárva a tárlatot, belekeverjünk ebbe a tudományos körforgásba.

Mint Bicskei meséli, számos kutatóintézetben nem is foglalkoznak azzal, hogy sokszor a tudomány- vagy technikatörténet szempontjából is milyen értékes eszközöket használnak a mai napig, vagy hogy milyen fantasztikus gyűjtemények jöttek össze az évtizedek-évszázadok során. Számukra ezek a mindennapi munka eszközei, ami persze érthető is, de közben komoly értéket jelentenek: e gyűjtemények révén lehet érzékeltetni, hogy az Akadémia milyen komoly szellemi vagyont halmozott fel, és hogy ezek az értékek, amelyek a mai napig mozgásban tartják a kutatást.

Persze vannak társadalomtudományi területek, melyeknél élesebben megjelennek a kurzusváltások: az talán kevésbé meglepő, hogy egy mezőgazdasági kutatást nem szakít meg egy állami ideológiai váltás, de mondjuk egy történettudományi intézménynél már más a helyzet. De még ezekben az intézményekben is meg lehet találni a folytonosság különböző formáit, még ha kevésbé direkten is. A kiállításon az ilyen fajta, finomabb folytonosságra példa egy íróasztal fotója. Ez az asztal évtizedek óta a Történettudományi Intézet (mindenkori) igazgatójának az asztala, és az intézet története elég világosan megmutatja, hogy mennyire viharos volt az ország múlt századi története.

A 19. században még az egyetemeken és a levéltárakban folyt a kutatás, a két világháború között azonban külön intézeteket hoztak létre azért, hogy ideológiai alapot biztosítsanak a rendszer számára. A Történettudományi Intézet is ekkor jött létre, erős, klasszikus társadalomtörténeti érdekeltségű iskolaként. Ezek az intézetek 1941-ben beolvadtak a Teleki Pál Tudományos Intézetbe, amelyet azonban a világháború után felszámoltak. Helyette jött létre jogutódként 1948-ban a Kelet-európai Tudományos Intézet, majd a Történettudományi Intézet, amelyet 1949-ben az Oktatásügyi Minisztérium, és néhány évvel később, 1951-ben pedig az Akadémia alá sorolták. Folyamatosan amortizálódott a személyi állomány; de az intézet történetén végigtekintve is lehet látni, hogy a politikai hatalomváltások durván befolyásolták a történettudomány művelését.

De közben itt van ez a kutatói asztal, amely egykor a Nemzeti Múzeum mögött álló, francia kastélyokat idéző Andrássy-palotában működő Teleki Intézet neobarokk enteriőrjének volt része. És ahogy aztán az Intézet és a cserélődő személyi állomány költözött tovább, vitték magukkal az asztalt mindenhová: a Belgrád rakpartra (ahol az épület pincéjében egy vallatószoba működött), vitték a Várba (a Helytartóság épületébe, ahol egykor Kazinczy raboskodott), majd vitték tovább 2017-ben a jelenlegi helyükre, a Humán Tudományok Kutatóházába. És most is az intézet igazgatója ül az asztalnál, használta már Molnár Erik, Szász Zoltán, most pedig Molnár Antal, de az asztal történetét csak az alján lévő apró “emléktábla” jelzi: “az egykori Teleki Intézetből”.

„Van egy történeti tudat és legitimációs kontinuitás, ami ebben az asztalban nyilvánul meg, de ez egy rejtett tudás, amit csak az asztal alján lehet észrevenni. És ez a fantasztikus az Akadémiában, hogy persze, látszólag töredezett a története, de ha mögé nézel ennek, akkor feltárulnak a folytonosságok” – mondja erről Bicskei Éva, aki hangsúlyozza, nem arról van szó, hogy a politikai kurzusváltásoknak ne lenne befolyása, de a kutatások és a gyűjtemények élete, a tudomány világa nem határozható meg pusztán ebből az irányból, önálló élete van.

„Engem azok a strukturális folytonosságok érdekelnek, amelyek ellenállnak a változásnak, elnyelik azt” – teszi hozzá ehhez. Bicskei szerint épp azért tudott az Akadémia annyira megbízható közintézmény maradni, amely felé mindenki bizalommal tekint, mert a múlt század minden törése ellenére képes volt felmutatni ezt a fajta legitimáló (intézményi és tudományos) kontinuitást.

Legyen hangja a kutatóknak

Miközben a kiállítást érezhetően meghatározza Bicskei Éva Akadémia, és általában a tudomány iránti elkötelezettsége, kritikákat is megfogalmaz az intézménnyel szemben. Szóba kerül például, hogy sok helyen, több kutatóintézetben még mindig a nők végzik az aprómunkát, és az intézetek működésében számos félfeudális, premodern hierarchikus viszony, struktúra megőrződött, átöröklődött.

És a kiállítás azt sem hallgatja el, hogy ezek az évtizedek óta folyó kutatások sokszor korhadó eszközökkel, méltatlan körülmények között zajlanak. Ez a kettősség visszaköszön Bicskei fényképein is: van fotó, melyen egyszerre lehet látni az európai szinten is jelentős növénytani kutatást, és közben a rozsdásodó asztalokat, a málló vakolatot.

Egy fotó erejéig megelevenednek a vidéki területi bizottságok is: ezeket annak idején azért hozták létre, hogy legyen a tudományos kutatásoknak vidéki bázisa is, de mára Bicskei elmondása szerint gyakorlatilag kiüresedett a rendszer, annyi funkciója maradt, hogyha egy kutató vidékre látogat, olcsón kaphasson szobát. De a rendszer érdemi fenntartására már régóta nincs pénze az akadémiának, nem említve azt a fajta lokális vagy regionális gazdasági, társadalmi átrendeződéseket, amelyben a korábbi intézményi együttműködések megszűntek.

És persze az egész kiállítás tematikáját meghatározza, hogy épp Bicskei munkájával párhuzamosan zajlott, ahogy a kormány elkezdte az Akadémia szalámizását. Ez egy kommunikációs offenzíva kísérte, melyben az MTA folyamatosan csak védekezően reagált. Az Akadémiai Dolgozók Fóruma szükségszerűen késve, az offenzívára reagálva kezdett el megszerveződni, a szervezet munkájában Bicskei Éva is részt vesz. Mint meséli, őt rendkívül zavarta, hogy a zajos történések közepette a kutatók hangját sokáig nem is lehetett hallani. Pedig szerinte a kutatóknak bőven lenne mit mondani a kutatóhálózatok sorsával, átalakításával kapcsolatban.

„Az, hogy hogyan zajlik egy tudományos kutatás, hogy hogyan működik a tudomány, hogy milyen eredmények vannak, van-e értelme az azonnali hasznosulások erőltetésének, az alkalmi politikai-gazdasági, voluntarista érdekek mentén zajló, megrendelt kutatásoknak, etc. ezek a kérdések nem érték el a vita ingerküszöbét. Nem a tudomány vagy az alapkutatások népszerűsítéséről van szó, hanem arról, hogy látszódjon, teljes agyrém az a fajta gondolkodás, ami kizárólag a haszonelvűség és a megtérülés felől áll a tudományhoz” – mondja erről Bicskei, majd hozzáteszi:

„Az a fajta innováció, amire rá akarják szorítani a tudományos kutatást, és amit a haszonelvűség vezérel, azt legpregnánsabban a növényvédelemnél és a mezőgazdaságnál lehet szemléltetni, hogy mára mennyire hihetetlenül túlhaladott nézetté vált és milyen pusztításokat okozott. Ez a gondolkodás iszonyatos agrokemizálást, talajpusztítást hozott. Ha közvetlenül az állami irányítás alá, minisztériumok alá rendelik a kutatásokat, és rövidtávú gazdasági, politikai érdekekre használják fel, annak katasztrofális lesz a végeredménye.”

Kiállításán is hoz példákat arra, hogy a szabadon végzett alapkutatásnak van értelme, még akkor is, ha csak 200 évvel később lesz érdemi haszna, de akkor jelentős, míg a politikai célok mentén megrendelt kutatások már a szocializmus idején is csak kárt okoztak az Akadémiának. Erre példa egy szerszámgép-vezérlő, amit 1970-es évek elején fejlesztettek ki a SZTAKI-ban, de végül a hazai előállítás és értékesítés után járó bevételeket a sashalmi Elektronikus Mérőkészülékek Gyára zsebelhette be, pedig ott csak részletet változtattak az eszközön, de ettől az mégis új szabadalomnak számított. Magyarán, az innovációból nem tudtak hasznot húzni.

Ez így fenntarthatatlan

A kutatóhálózatok kiszervezésével a gyűjtemények kezelésében is új helyzet állt elő: továbbra is minden vagyontárgy az Akadémiáé, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat alá átterelt intézetek kölcsönszerződést kötnek az MTA-val. A legutolsó széktől kezdve a nagy értékű gyűjteményekig, teszi hozzá Bicskei, aki szerint komoly gondot jelent, hogy ezek az intézetek lassan két éve vannak elcsatolva, és a gyűjteményeik nőnek azóta is. Ez a rendszer azonban hosszabb távon nem fenntartható.

„Hihetetlen vagyonról van szó, és a vagyon nagy részét a kutató generációk munkája hozta létre” – mondja Bicskei, aki kiállításával is épp azt szeretné megmutatni, hogy miért nem szabad beavatkozni kívülről az Akadémia munkájába, és miért kéne szabadon hagyni, hogy az ott dolgozó emberek tegyék a dolgukat. Ahogy ez hosszú évtizedeken át történt, egészen a közelmúltig.

Az akadémia (körbejárás) című kiállítás a Kiscelli Múzeumban nézhető meg augusztus 1-jéig. Ugyanitt látható a múzeum exkurzus Kiscelli Múzeum (körbejárás) című kiállítása is, ami a múzeumi gyűjtemények történetét, illetve ennek helyzetét mutatja be, de a tervek szerint ezzel hamarosan külön anyagban foglalkozunk.