A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.
José Mourinho egy szégyenfolt a labdarúgás legendás menedzsereinek palettáján. Tipikus főgonosz, akinek minden apró megmozdulását zabálja a média, akit minden reklamálása után együtt szidhat vagy röhöghet ki ellenfél- és/vagy semleges szurkoló, plusz, imádják a mémgyárosok. Egy edző, akit még a saját – jelenlegi és volt - csapatainak szurkolói is utálnak. Vagy mégsem? Egy chelsea-s vallomása következik arról az ambivalens viszonyról, ami a portugálhoz köti.
Kábé csak le nem hülyézte a Swansea elleni meccs után Eva Caneirót, amiért a doktornő beszaladt a pályára segíteni Eden Hazardon, aki egy ütközés után a földön maradt.
Így eldőlt, hogy Guardiola-Mourinho-összecsapással indul az európai fociszezon. Hajrá Újpest!