A katolikus egyházat kétezer éve kísértik a gyerekmolesztáló papok, és nem tud szabadulni tőlük

2019 február 24., vasárnap 17:27
  • Véget ért Rómában a papok szexuális visszaéléseit tárgyaló négynapos „gyerekvédelmi konferencia”, amelyen minden ország elnök-püspökének és a szerzetesrendek vezetőinek is meg kellett jelennie.
  • Ferenc pápa előttük mondta ki: „ez a jelenség az egész világra kiterjed”, és „nyílt háborút indít” ellene, mert ezt a „förtelmes bűnt el kell törölni a Föld színéről”.
  • A Vatikán már nem tagadja, hogy évtizedeken keresztül elterjedt gyakorlata volt a gyerekmolesztáló papok rejtegetése a világi hatóságok elől. Sokszor anélkül helyezték át őket egyik helyről a másikra, hogy értesítették volna a veszélyről a gyülekezetet.
  • Ezt a gyakorlatot az állami vizsgálatok mellett a történetüket felvállaló áldozatok és a tényfeltáró újságírók segítettek felszámolni számos országban. Nekik is köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedek vatikáni intézkedései már a gyerekeket védik, és nem a gyerekmolesztálókat.
  • Magyarországon ez a folyamat még szinte el sem kezdődött.

Frank Leary 13 éves volt, amikor találkozott Geoghan atyával. A mosolygós pap népszerű volt a bostoni Jamaica Plain egyházközségében, mise után megölelte az anyákat, kezet rázott az apákkal és meglapogatta a gyerekek hátát. Frank anyukája kifejezetten örült, ha a fia besegíthetett a parókia körüli kerti munkákban.

Amikor Geoghan atya először hívta fel a paplakba, limonádéval kínálta a fiút. Az ölébe ültette, és miközben a bélyeggyűjteményét lapozgatták, a keze egyre feljebb csúszott a fiú ruhája alatt, míg az ki nem rohant a teremből. Második alkalommal egy apáca aggodalmas arccal figyelte, ahogy az atya felkíséri a fiút a szobába. Itt arra kérte, hogy csukja be a szemét, és hangosan ismételgesse a katolikusok fő imáit, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Miközben a fiú imádkozott, az atya letérdelt elé, és beleszorította a székbe. „Próbáltam visszatartani a sírást, folytatni az imát és csukva tartani a szememet. Nem láttam, ahogy csinálja” - mesélte később, felnőttként Frank. Emlékei szerint egy perc telhetett el így, amikor egy másik pap rájuk nyitott, és kiabálni kezdett Geoghannel:

„Jack, megmondtuk, hogy itt fent ne csinálj ilyeneket. Megőrültél?”

Ezzel a történettel kezdődik a Betrayal, a 2002-es megjelenése óta klasszikusnak számító könyv, amelyben a Boston Globe oknyomozó csapata, a Spotlight összefoglalta addigi munkáját. Az amerikai társadalmat megrázta, amit a gyerekmolesztáló papokról és az őket fedező egyházi vezetőkről megírtak, és azóta egymást érik a botrányok és a vizsgálatok az egész világon.

Hagyták, hogy újra és újra megtörténjen

A 13 éves Frank nem tudhatta, hogy a mosolygós atya, aki 1974-ben limonádéval kínálta, a történelem egyik leghíresebb pedofil papja lesz, akinek csaknem kétszáz áldozata áll a nyilvánosság elé. Nem tudta a közelben lakó Maryetta Dussourd sem, aki megtisztelve érezte magát, hogy Geoghan atya rendszeres vendége lett a házuknak, ahol három fiával élt. (A legfiatalabb négy éves volt.) Amikor az anya rájött, hogy Geoghan rendszeresen molesztálja a fiait és velük együtt az unokahúga négy kisfiát is, felkeresett egy másik papot, aki a püspök elé vitte a panaszt.

De Geoghan felettesei addigra már rég tudták, hogy az atya pedofil.

A püspök személyesen látogatta meg a szerény körülmények között élő édesanyát, és arra kérte, gondolja meg magát, és ne hozza nyilvánosságra az ügyet. De Maryetta Dussourd ugyanezt hallotta a barátaitól is, akik azzal vádolták, hogy csak botrányt akar okozni. A hívek, akikkel együtt járt templomba, azt mondták neki, hogy ne pereljen, a gyerekei és az egyház érdekében. És azt is mondták, hogy úgysem hinne neki senki.

Maryetta Dussourd és a Jamaica Plain-i templom:

Ez 1980-ban történt, vagyis ha a püspök nem beszéli le az anyát, több tucat későbbi áldozat menekülhet meg. Egy év szünet után Geoghan ugyanis újabb megbízást kapott egy másik egyházközségben, ahol többek között az elsőáldozók felkészítése volt a dolga. Így ment ez évtizedeken keresztül, 1962-es felszentelésétől a kilencvenes évek közepéig. Ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött:

  • Geoghan lebukott a szolgálati helyén, hogy kisfiúkat abuzál;
  • ezt általában gond nélkül beismerte, de a gyerekeket hibáztatta, mondván, hogy azok mindig elcsábítják;
  • az egyház közbelépett és eltussolta az ügyet, ha kellett, akkor fizetett a hallgatásért;
  • Geoghant elküldték egy rövidebb vizsgálatra vagy kezelésre, szigorúan egyházi intézményeken belül;
  • majd egy újabb kinevezéssel biztosították, hogy szabad hozzáférése lehessen ministránsokhoz, kiscserkészekhez és a legkiszolgáltatottabb családok gyerekeihez.

A bostoni érsekséget vezető bíborosok személyesen egyengették Geoghan atya útját, de rajtuk kívül is több tucatnyi egyházi vezető tudott a tetteiről. Csak azután távolították el a gyerekek közeléből, hogy a rendőrség is érdeklődni kezdett iránta a 90-es évek elején. 1993-ban egy katolikus nyugdíjas otthon helyettes vezetője lett, vagyis először kapott olyan feladatot az egyháztól, amelynek nem volt része a gyerekekkel való kapcsolat. De azért munkaidőn kívül, papi tekintélyét felhasználva a környéken lakó kisfiúkat így is meg tudta környékezni, és ez a hatóságoknak is tudomására jutott.

1994-ben, több mint három évtizednyi háborítatlan gyerekmolesztálás és legalább kétszáz áldozat után, Geoghan ügye bíróságra és nyilvánosságra került. A következő négy évben 12 áldozatnak összesen 10 millió dollárt fizetett az egyházmegye, hogy ejtsék a vádakat. Miközben újabb és újabb áldozatok követeltek jogi elégtételt, 1998-ban végül II. János Pál pápa kizárta Geoghant a papi rendből. 2002-ben, a Boston Globe cikksorozatának indulásával szinte egyidőben elítélték. Egy évvel később a börtönben gyilkolta meg egy rabtársa.

Az oknyomozás folyamatát bemutató Spotlight lett a legjobb film a 2016-os Oscaron. Itthon 50 ezren látták moziban.

De a Boston Globe cikksorozatának nem azért volt elementáris hatása, mert részletesen bemutatta néhány perverz pap tetteit. Hanem mert bebizonyította, hogy az érsekség ugyanígy kezelt 70-nél is több gyerekmolesztálót. Eddig összesen 250 papot és szerzetest vádoltak meg szexuális visszaéléssel a bostoni érsekségben, és a szélesebb közvélemény is felismerte, hogy ezek nem elszigetelt esetek. A következő években világossá volt, hogy

amíg a médiában nem robbantak a botrányok, a katolikus egyházban sokszor büntetlenül lehetett gyerekeket molesztálni.

Évezredes történet

A „klerikusok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélésekre” - ahogy az egyház nevezi - újra és újra rácsodálkozik a világ. Hiába lett sokkal nyíltabb és őszintébb a katolikus elöljárók kommunikációja, annak alapszólama továbbra is az, hogy igen, most kiderült, hogy történtek ilyen az esetek, úgyhogy ideje kitalálnunk, hogyan kezeljük a problémát. A történeti visszatekintés azonban feltárja, hogy

a katolikus egyház gyakorlatilag az alapítása óta tud a gyerekmolesztáló papokról, de nem tekintette prioritásnak a probléma megoldását.

Ezt a folyamatot követi végig a Sex, Priests, and Secret Codes című könyvben a téma egyik legismertebb szakértője, Thomas Doyle dominikánus szerzetes, illetve két egykori bencés szerzőtársa. A könyv főleg vatikáni törvények és dokumentumok alapján veszi végig, ahogy a katolikus egyház 2000 éve próbálja szabályozni felszentelt tagjainak szexuális kihágásait.

A Krisztus után 60-ban keletkezett Didaché, az egyik első ismert egyházi kézikönyv már külön kitér a fiatalság megrontásának tilalmára. Az egyházi törvénykezés kezdeteinél, a 4. század elején tartott elvirai zsinaton nem csak a cölibátus parancsának első formáját rögzítették, de a legnagyobb bűnök közé sorolták a felnőtt férfi és a fiúgyermek közti szexuális kapcsolatot. Szigorú büntetést szabtak ki a szexuális kihágást elkövető egyházi személyekre: nem áldozhattak többet, még halálos ágyukon sem.

A középkor első évszázadaiból számos ún. bűnbánati könyv maradt fent Nyugat-Európában. A penitenciálékban tekintélyes papok számoltak be róla, milyen bűnökkel találkoztak és azokért milyen vezeklést írtak elő. A bűnlajstrom rendszeres tétele a szodómia, ami ebben a kontextusban leginkább a homoszexuális kapcsolatokat jelenti, de számos alkalommal említik a gyerekek megrontását is. Az egyik leghíresebb ilyen munka Szent Béda penitenciáléja a 8. századból, amely szerint a gyerekekkel elkövetett szodómia büntetése egy pap esetében súlyosabb kell legyen, mint egy laikusnál, egy püspöknél pedig még szigorúbb.

Damiáni Péter bíboros nagy hatású írása, a 11. század közepén közreadott Gomora könyve, illetve a pápa arra adott válasza viszont már sok ponton a közelmúlt egyházi problémakezelését idézi. Az egyházdoktorok között számon tartott és szentté avatott Damiáni Péter az erkölcsi válságba jutott egyház megújulását szorgalmazta. Elítélte a papok mindennemű homoszexuális kapcsolatát, de a gyerekekkel való szexuális érintkezés különösen felháborította.

Megvetéssel írt azokról, akik a gyónásra érkező férfiakat és fiúkat becstelenítik meg.

A pápától azt kérte, hogy aki ilyesmiket tesz, azt zárja ki a papságból. IX. Leó megköszönte a figyelmeztetést és elismerte a bíboros igazát. De a gyakorlati tennivalókat illetően nem fogadta meg a tanácsot, és csak azon papok eltávolítását rendelte el, akikről köztudott volt, hogy folyamatosan és hosszú időn keresztül vétkeztek így. Az áldozatokról pedig, hiába foglalkozott velük meglepően sokat Damiáni Péter, az egyházfő egy szót sem írt. A Leó utáni két pápa nem kezdett semmit az üggyel, majd II. Sándor már a kellemetlen állításokat tartalmazó Gomora könyvének elkobzására tett (sikertelen) kísérletet.

Lehetett volna másképp

Hasonló módon süllyesztették el az 1980-as években az úgynevezett Doyle-kézikönyvet. Ennek története megmutatja, hogy a katolikus egyházban is van képesség az önkritikára és késztetés a lelkiismeret szerinti cselekvésre, ám a hierarchia bármikor képes rá, hogy a gyerekek helyett a saját pozícióját védje.

Gilbert Gauthe atya addigra jobbára elfelejtett ügyét nem hiába vette elő 2002-ben a Boston Globe azzal a címmel, hogy Meg nem tanult leckék.

Két évtizeddel korábban ugyanis minden, de tényleg minden elemében megtörtént már ugyanaz, amit a bostoni botrányban sokkoló újdonságként ismert meg a világ.

Gauthe atya 1972 és 1983 között valószínűleg több száz, leginkább 9 év körüli fiút molesztált Louisianában. Felettese, a püspök egymás után kapta a figyelmeztetéseket, mégis újabb és újabb városokba küldte az atyát, és mivel az új gyülekezeteit nem figyelmeztette, Gauthe minden lebukása után tovább erőszakolhatott gyerekeket. Amikor a többnyire szegény sorban élő áldozatok feljelentést tettek, a püspökség peren kívül megállapodott velük, és kifizette a kártérítést. Már túl voltak az első lebukásokon, amikor a püspök kinevezte Gauthe-t a cserkészek káplánjává.

Ez így ment egészen addig, amíg az egyik áldozat ügyvédje visszautasította a peren kívüli egyezséget, és bíróságra vitte az ügyet. Az amerikai jogrend szerint innentől az eljárás nyilvános lett, a média pedig elkezdett tudósítani róla. Gauthe elismerte 37 fiú szexuális zaklatását, elítélték, tíz évet ült. Szabadulása után újra letartóztatták egy 3 éves fiú molesztálásának vádjával, de eljárásrendi okokból csak felfüggesztettet kapott. Később két évre ítélték, mivel nem jelentette be magát egyik új lakhelyén szexuális zaklatóként. Egy 2013-as riport szerint egy texasi kisvárosban él visszavonultan.

De személyes sorsánál fontosabb a később Bostonban megismétlődő láncreakció:

  • a média rászállt a témára,
  • ami újabb áldozatok vallomásaihoz vezetett,
  • ami a kártérítési perek sokaságával és az egyházba vetett bizalom megrendülésével fenyegetett,
  • amitől az egyház megijedt, és elszánta magát a cselekvésre.

Ekkor merült fel az amerikai püspökökben, hogy hosszútávú stratégiát kell kidolgozni. Két klerikus és egy katolikus ügyvéd vágott neki a feladatnak, köztük a fent idézett egyháztörténeti könyv szerzője, az akkoriban a Szentszék washingtoni nagykövetségén dolgozó Thomas Doyle.

Visszaemlékezése szerint az apostoli nuncius és több püspök lelkesen támogatta a munkájukat, vagyis hogy felmérjék a probléma kiterjedését és megoldási javaslatokat fogalmazzanak meg. A ma nyilvánosan elérhető, százoldalas kézikönyvről fontos megjegyezni, hogy ezt nem újságírók írták és nem ügyészek: ez az egyháznak és az egyházért készült bizalmas dokumentum. Már tudjuk, hogy öt hónapos villámkutatásuk során Doyle és társai sok ponton alábecsülték a helyzet súlyát, de kimondták a következő tételmondatokat.

  • A klerikusok által elkövetett abúzus tömeges jelenség az Egyesült Államokban. Átfogó kutatásra van szükség, hogy egyáltalán fel tudják mérni a dimenzióit.
  • Kell egy „krízisintervenciós csoport” jogászokkal, orvosokkal, mert a gyerekmolesztáló papok botrányai egymást követik majd, és ha nem tesznek ellene, az egyház beleroppan a kártérítési perekbe.
  • A pedofilokat és a többi zaklató papot nem lehet „meggyógyítani” egy-egy kezeléssel, ezért nem működik az eddigi módszer, hogy az egyház korrekciós intézményeibe küldik őket, aztán visszahelyezik őket a szolgálatba. Ehelyett, a hívek biztonsága érdekében, már a hitelt érdemlő vádak felmerülése esetén is el kell távolítani őket a gyerekek közeléből.
  • A titkolózás hatásai hosszútávon siralmasak lesznek, az egyháznak átláthatóbbá kell válnia, tájékoztatnia kell a közvéleményt.

A jelentés részleteit több katolikus elöljáró olvasta és méltatta, és amikor befejezték, a szerzők készen álltak, hogy bemutassák a püspöki konferenciának. De ez soha nem történt meg, az anyagot és vele a cselekvési javaslatokat magyarázat nélkül félretolták. Később több, az ominózus ülésen jelenlévő püspök elismerte, hogy megkapták a jelentést, de az nem szerepelt a hivatalos napirendben - vélhetően pont azért, hogy később ne tudják rajtuk számon kérni a tartalmát. Így a következő évtizedekben a püspökök mondhatták azt a pedofil papokról szóló hírekre, hogy csak „néhány rohadt alma” van a kosárban.

Történelmietlen minden mi lett volna, ha, de az magabiztosan kijelenthető, hogy ha megfogadják a Doyle-kézikönyv ajánlásait, akkor szexuális visszaélések százait, ezreit akadályozhatták volna meg.

Ha az egyházi vezetők csak annyit tesznek, hogy szakítanak a gyerekmolesztáló papok csendes áthelyezésének gyakorlatával, már azzal gyerekek tömegeit mentik meg.

Majdnem húsz évet kellett várni, hogy a javasolt lépések egy részét megtegyék, és amikor Boston hatására 2004-ben elkészült végre az első átfogó kutatás, abba beleremegett a katolikus egyház.

Hányan vannak?

Ez a bizonyos 2004-es kutatás, a John Jay Study a vonatkozó szakirodalom máig legnagyobb hatású darabja. Az amerikai püspöki konferencia az egész országban sorra előbújó áldozatokat látva megbízott - és megfizetett - egy jó nevű egyetemi kriminológiai intézetet, a John Jay College of Criminal Justice-t, hogy tárja fel „a klerikusok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések természetét és mértékét”. Az egyház ezzel legitimként ismerte el a külön erre a témára fókuszáló kutatásokat, a John Jay pedig olyan hozzáférést kapott, amilyet még soha senki:

minden egyházmegyét köteleztek az adatok átadására.

195 egyházmegyétől gyűjtötték be az 1950 és 2002 között jelentett szexuális visszaéléseket (titkosítva, de kereshetően), és mivel majdnem mindenki válaszolt, ezért statisztikailag lefedték az amerikai papság 98 százalékát. Az így nyert, valóban minden korábbinál pontosabb eredményeket azóta legtöbbször leegyszerűsítve és kontextus nélkül, végső igazságként idézi boldog-boldogtalan, jórészt valahogy úgy, hogy „a papok 4 százaléka pedofil”. Pedig érdemes ennél jobban elmélyedni a John Jay Study-ban, mert bár ez is csak egy elemzés a sok közül, amely nem mentes a módszertani buktatóktól, de az egyház elismeri a hitelességét, és ezért jó kiindulópontja lehet a tényalapú párbeszédnek.

  • Az amerikai egyházmegyék irataiban összesen 4.392 katolikus pap ellen találtak olyan szexuális zaklatási vádat, amelyet nem vontak vissza és amelyről nem derült ki, hogy hamis.
  • Ez az 1950 és 2002 között aktív papok 4 vagy 4,3 százaléka.
  • Összesen 10.667 ember jelentette, hogy papok molesztálták.
  • A feltételezett áldozatok 51 százaléka 11 és 14 év közötti, 27 százaléka 15-17 éves, 16 százaléka 8-10 éves, és 6 százaléka 7 év alatti. 81 százalék fiú, 19 százalék lány. A legnépesebb csoport - az összes áldozat 40 százaléka - a 11 és 14 év közötti fiúké.
  • Az egyházmegyei iratok szerint szinte az összes elkövető többféleképpen zaklatta áldozatait. A 20 különböző kategória közül a leggyakoribbak: tapogatás ruhán keresztül (az esetek 53 százalékában fordult elő ilyen), ruha alatti tapogatás (45%), a klerikus által végrehajtott orális szex (26%), az áldozat levetkőztetése (26%), behatolás vagy arra tett kísérlet (22%). A részleteiben jelentett esetek mindössze 1,5 százaléka merült ki verbális zaklatásban vagy pornográfia használatában.
  • Az áldozatok felét zaklatták számos alkalommal, 29 százalékát több mint egyszer és 18 százalékát csak egyszer.
  • Az összes zaklatás több mint 90 százaléka kezdődött 1990 előtt, míg a bejelentések 90 százaléka történt 1990 után.