A katolikus egyházat kétezer éve kísértik a gyerekmolesztáló papok, és nem tud szabadulni tőlük

• Véget ért Rómában a papok szexuális visszaéléseit tárgyaló négynapos „gyerekvédelmi konferencia”, amelyen minden ország elnök-püspökének és a szerzetesrendek vezetőinek is meg kellett jelennie.
• Ferenc pápa előttük mondta ki: „ez a jelenség az egész világra kiterjed”, és „nyílt háborút indít” ellene, mert ezt a „förtelmes bűnt el kell törölni a Föld színéről”.
• A Vatikán már nem tagadja, hogy évtizedeken keresztül elterjedt gyakorlata volt a gyerekmolesztáló papok rejtegetése a világi hatóságok elől. Sokszor anélkül helyezték át őket egyik helyről a másikra, hogy értesítették volna a veszélyről a gyülekezetet.
• Ezt a gyakorlatot az állami vizsgálatok mellett a történetüket felvállaló áldozatok és a tényfeltáró újságírók segítettek felszámolni számos országban. Nekik is köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedek vatikáni intézkedései már a gyerekeket védik, és nem a gyerekmolesztálókat.
• Magyarországon ez a folyamat még szinte el sem kezdődött.

Frank Leary 13 éves volt, amikor találkozott Geoghan atyával. A mosolygós pap népszerű volt a bostoni Jamaica Plain egyházközségében, mise után megölelte az anyákat, kezet rázott az apákkal és meglapogatta a gyerekek hátát. Frank anyukája kifejezetten örült, ha a fia besegíthetett a parókia körüli kerti munkákban.

Amikor Geoghan atya először hívta fel a paplakba, limonádéval kínálta a fiút. Az ölébe ültette, és miközben a bélyeggyűjteményét lapozgatták, a keze egyre feljebb csúszott a fiú ruhája alatt, míg az ki nem rohant a teremből. Második alkalommal egy apáca aggodalmas arccal figyelte, ahogy az atya felkíséri a fiút a szobába. Itt arra kérte, hogy csukja be a szemét, és hangosan ismételgesse a katolikusok fő imáit, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Miközben a fiú imádkozott, az atya letérdelt elé, és beleszorította a székbe. „Próbáltam visszatartani a sírást, folytatni az imát és csukva tartani a szememet. Nem láttam, ahogy csinálja” - mesélte később, felnőttként Frank. Emlékei szerint egy perc telhetett el így, amikor egy másik pap rájuk nyitott, és kiabálni kezdett Geoghannel:

„Jack, megmondtuk, hogy itt fent ne csinálj ilyeneket. Megőrültél?”

Ezzel a történettel kezdődik a Betrayal, a 2002-es megjelenése óta klasszikusnak számító könyv, amelyben a Boston Globe oknyomozó csapata, a Spotlight összefoglalta addigi munkáját. Az amerikai társadalmat megrázta, amit a gyerekmolesztáló papokról és az őket fedező egyházi vezetőkről megírtak, és azóta egymást érik a botrányok és a vizsgálatok az egész világon.

Hagyták, hogy újra és újra megtörténjen

A 13 éves Frank nem tudhatta, hogy a mosolygós atya, aki 1974-ben limonádéval kínálta, a történelem egyik leghíresebb pedofil papja lesz, akinek csaknem kétszáz áldozata áll a nyilvánosság elé. Nem tudta a közelben lakó Maryetta Dussourd sem, aki megtisztelve érezte magát, hogy Geoghan atya rendszeres vendége lett a házuknak, ahol három fiával élt. (A legfiatalabb négy éves volt.) Amikor az anya rájött, hogy Geoghan rendszeresen molesztálja a fiait és velük együtt az unokahúga négy kisfiát is, felkeresett egy másik papot, aki a püspök elé vitte a panaszt.

De Geoghan felettesei addigra már rég tudták, hogy az atya pedofil.

A püspök személyesen látogatta meg a szerény körülmények között élő édesanyát, és arra kérte, gondolja meg magát, és ne hozza nyilvánosságra az ügyet. De Maryetta Dussourd ugyanezt hallotta a barátaitól is, akik azzal vádolták, hogy csak botrányt akar okozni. A hívek, akikkel együtt járt templomba, azt mondták neki, hogy ne pereljen, a gyerekei és az egyház érdekében. És azt is mondták, hogy úgysem hinne neki senki.

Maryetta Dussourd és a Jamaica Plain-i templom:

link Forrás

Ez 1980-ban történt, vagyis ha a püspök nem beszéli le az anyát, több tucat későbbi áldozat menekülhet meg. Egy év szünet után Geoghan ugyanis újabb megbízást kapott egy másik egyházközségben, ahol többek között az elsőáldozók felkészítése volt a dolga. Így ment ez évtizedeken keresztül, 1962-es felszentelésétől a kilencvenes évek közepéig. Ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött:

• Geoghan lebukott a szolgálati helyén, hogy kisfiúkat abuzál;
  
• ezt általában gond nélkül beismerte, de a gyerekeket hibáztatta, mondván, hogy azok mindig elcsábítják;
  
• az egyház közbelépett és eltussolta az ügyet, ha kellett, akkor fizetett a hallgatásért;
  
• Geoghant elküldték egy rövidebb vizsgálatra vagy kezelésre, szigorúan egyházi intézményeken belül;
  
• majd egy újabb kinevezéssel biztosították, hogy szabad hozzáférése lehessen ministránsokhoz, kiscserkészekhez és a legkiszolgáltatottabb családok gyerekeihez.
  

A bostoni érsekséget vezető bíborosok személyesen egyengették Geoghan atya útját, de rajtuk kívül is több tucatnyi egyházi vezető tudott a tetteiről. Csak azután távolították el a gyerekek közeléből, hogy a rendőrség is érdeklődni kezdett iránta a 90-es évek elején. 1993-ban egy katolikus nyugdíjas otthon helyettes vezetője lett, vagyis először kapott olyan feladatot az egyháztól, amelynek nem volt része a gyerekekkel való kapcsolat. De azért munkaidőn kívül, papi tekintélyét felhasználva a környéken lakó kisfiúkat így is meg tudta környékezni, és ez a hatóságoknak is tudomására jutott.

1994-ben, több mint három évtizednyi háborítatlan gyerekmolesztálás és legalább kétszáz áldozat után, Geoghan ügye bíróságra és nyilvánosságra került. A következő négy évben 12 áldozatnak összesen 10 millió dollárt fizetett az egyházmegye, hogy ejtsék a vádakat. Miközben újabb és újabb áldozatok követeltek jogi elégtételt, 1998-ban végül II. János Pál pápa kizárta Geoghant a papi rendből. 2002-ben, a Boston Globe cikksorozatának indulásával szinte egyidőben elítélték. Egy évvel később a börtönben gyilkolta meg egy rabtársa.

Az oknyomozás folyamatát bemutató Spotlight lett a legjobb film a 2016-os Oscaron. Itthon 50 ezren látták moziban.

link Forrás

De a Boston Globe cikksorozatának nem azért volt elementáris hatása, mert részletesen bemutatta néhány perverz pap tetteit. Hanem mert bebizonyította, hogy az érsekség ugyanígy kezelt 70-nél is több gyerekmolesztálót. Eddig összesen 250 papot és szerzetest vádoltak meg szexuális visszaéléssel a bostoni érsekségben, és a szélesebb közvélemény is felismerte, hogy ezek nem elszigetelt esetek. A következő években világossá volt, hogy

amíg a médiában nem robbantak a botrányok, a katolikus egyházban sokszor büntetlenül lehetett gyerekeket molesztálni.

Évezredes történet

A „klerikusok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélésekre” - ahogy az egyház nevezi - újra és újra rácsodálkozik a világ. Hiába lett sokkal nyíltabb és őszintébb a katolikus elöljárók kommunikációja, annak alapszólama továbbra is az, hogy igen, most kiderült, hogy történtek ilyen az esetek, úgyhogy ideje kitalálnunk, hogyan kezeljük a problémát. A történeti visszatekintés azonban feltárja, hogy

a katolikus egyház gyakorlatilag az alapítása óta tud a gyerekmolesztáló papokról, de nem tekintette prioritásnak a probléma megoldását.

Ezt a folyamatot követi végig a Sex, Priests, and Secret Codes című könyvben a téma egyik legismertebb szakértője, Thomas Doyle dominikánus szerzetes, illetve két egykori bencés szerzőtársa. A könyv főleg vatikáni törvények és dokumentumok alapján veszi végig, ahogy a katolikus egyház 2000 éve próbálja szabályozni felszentelt tagjainak szexuális kihágásait.

A Krisztus után 60-ban keletkezett Didaché, az egyik első ismert egyházi kézikönyv már külön kitér a fiatalság megrontásának tilalmára. Az egyházi törvénykezés kezdeteinél, a 4. század elején tartott elvirai zsinaton nem csak a cölibátus parancsának első formáját rögzítették, de a legnagyobb bűnök közé sorolták a felnőtt férfi és a fiúgyermek közti szexuális kapcsolatot. Szigorú büntetést szabtak ki a szexuális kihágást elkövető egyházi személyekre: nem áldozhattak többet, még halálos ágyukon sem.

A középkor első évszázadaiból számos ún. bűnbánati könyv maradt fent Nyugat-Európában. A penitenciálékban tekintélyes papok számoltak be róla, milyen bűnökkel találkoztak és azokért milyen vezeklést írtak elő. A bűnlajstrom rendszeres tétele a szodómia, ami ebben a kontextusban leginkább a homoszexuális kapcsolatokat jelenti, de számos alkalommal említik a gyerekek megrontását is. Az egyik leghíresebb ilyen munka Szent Béda penitenciáléja a 8. századból, amely szerint a gyerekekkel elkövetett szodómia büntetése egy pap esetében súlyosabb kell legyen, mint egy laikusnál, egy püspöknél pedig még szigorúbb.

Damiáni Péter bíboros nagy hatású írása, a 11. század közepén közreadott Gomora könyve, illetve a pápa arra adott válasza viszont már sok ponton a közelmúlt egyházi problémakezelését idézi. Az egyházdoktorok között számon tartott és szentté avatott Damiáni Péter az erkölcsi válságba jutott egyház megújulását szorgalmazta. Elítélte a papok mindennemű homoszexuális kapcsolatát, de a gyerekekkel való szexuális érintkezés különösen felháborította.

Megvetéssel írt azokról, akik a gyónásra érkező férfiakat és fiúkat becstelenítik meg.

A pápától azt kérte, hogy aki ilyesmiket tesz, azt zárja ki a papságból. IX. Leó megköszönte a figyelmeztetést és elismerte a bíboros igazát. De a gyakorlati tennivalókat illetően nem fogadta meg a tanácsot, és csak azon papok eltávolítását rendelte el, akikről köztudott volt, hogy folyamatosan és hosszú időn keresztül vétkeztek így. Az áldozatokról pedig, hiába foglalkozott velük meglepően sokat Damiáni Péter, az egyházfő egy szót sem írt. A Leó utáni két pápa nem kezdett semmit az üggyel, majd II. Sándor már a kellemetlen állításokat tartalmazó Gomora könyvének elkobzására tett (sikertelen) kísérletet.

Lehetett volna másképp

Hasonló módon süllyesztették el az 1980-as években az úgynevezett Doyle-kézikönyvet. Ennek története megmutatja, hogy a katolikus egyházban is van képesség az önkritikára és késztetés a lelkiismeret szerinti cselekvésre, ám a hierarchia bármikor képes rá, hogy a gyerekek helyett a saját pozícióját védje.

Gilbert Gauthe atya addigra jobbára elfelejtett ügyét nem hiába vette elő 2002-ben a Boston Globe azzal a címmel, hogy Meg nem tanult leckék.

Két évtizeddel korábban ugyanis minden, de tényleg minden elemében megtörtént már ugyanaz, amit a bostoni botrányban sokkoló újdonságként ismert meg a világ.

Gauthe atya 1972 és 1983 között valószínűleg több száz, leginkább 9 év körüli fiút molesztált Louisianában. Felettese, a püspök egymás után kapta a figyelmeztetéseket, mégis újabb és újabb városokba küldte az atyát, és mivel az új gyülekezeteit nem figyelmeztette, Gauthe minden lebukása után tovább erőszakolhatott gyerekeket. Amikor a többnyire szegény sorban élő áldozatok feljelentést tettek, a püspökség peren kívül megállapodott velük, és kifizette a kártérítést. Már túl voltak az első lebukásokon, amikor a püspök kinevezte Gauthe-t a cserkészek káplánjává.

Ez így ment egészen addig, amíg az egyik áldozat ügyvédje visszautasította a peren kívüli egyezséget, és bíróságra vitte az ügyet. Az amerikai jogrend szerint innentől az eljárás nyilvános lett, a média pedig elkezdett tudósítani róla. Gauthe elismerte 37 fiú szexuális zaklatását, elítélték, tíz évet ült. Szabadulása után újra letartóztatták egy 3 éves fiú molesztálásának vádjával, de eljárásrendi okokból csak felfüggesztettet kapott. Később két évre ítélték, mivel nem jelentette be magát egyik új lakhelyén szexuális zaklatóként. Egy 2013-as riport szerint egy texasi kisvárosban él visszavonultan.

De személyes sorsánál fontosabb a később Bostonban megismétlődő láncreakció:

• a média rászállt a témára,
  
• ami újabb áldozatok vallomásaihoz vezetett,
  
• ami a kártérítési perek sokaságával és az egyházba vetett bizalom megrendülésével fenyegetett,
  
• amitől az egyház megijedt, és elszánta magát a cselekvésre.
  

Ekkor merült fel az amerikai püspökökben, hogy hosszútávú stratégiát kell kidolgozni. Két klerikus és egy katolikus ügyvéd vágott neki a feladatnak, köztük a fent idézett egyháztörténeti könyv szerzője, az akkoriban a Szentszék washingtoni nagykövetségén dolgozó Thomas Doyle.

Visszaemlékezése szerint az apostoli nuncius és több püspök lelkesen támogatta a munkájukat, vagyis hogy felmérjék a probléma kiterjedését és megoldási javaslatokat fogalmazzanak meg. A ma nyilvánosan elérhető, százoldalas kézikönyvről fontos megjegyezni, hogy ezt nem újságírók írták és nem ügyészek: ez az egyháznak és az egyházért készült bizalmas dokumentum. Már tudjuk, hogy öt hónapos villámkutatásuk során Doyle és társai sok ponton alábecsülték a helyzet súlyát, de kimondták a következő tételmondatokat.

• A klerikusok által elkövetett abúzus tömeges jelenség az Egyesült Államokban. Átfogó kutatásra van szükség, hogy egyáltalán fel tudják mérni a dimenzióit.
  
• Kell egy „krízisintervenciós csoport” jogászokkal, orvosokkal, mert a gyerekmolesztáló papok botrányai egymást követik majd, és ha nem tesznek ellene, az egyház beleroppan a kártérítési perekbe.
  
• A pedofilokat és a többi zaklató papot nem lehet „meggyógyítani” egy-egy kezeléssel, ezért nem működik az eddigi módszer, hogy az egyház korrekciós intézményeibe küldik őket, aztán visszahelyezik őket a szolgálatba. Ehelyett, a hívek biztonsága érdekében, már a hitelt érdemlő vádak felmerülése esetén is el kell távolítani őket a gyerekek közeléből.
  
• A titkolózás hatásai hosszútávon siralmasak lesznek, az egyháznak átláthatóbbá kell válnia, tájékoztatnia kell a közvéleményt.
  

A jelentés részleteit több katolikus elöljáró olvasta és méltatta, és amikor befejezték, a szerzők készen álltak, hogy bemutassák a püspöki konferenciának. De ez soha nem történt meg, az anyagot és vele a cselekvési javaslatokat magyarázat nélkül félretolták. Később több, az ominózus ülésen jelenlévő püspök elismerte, hogy megkapták a jelentést, de az nem szerepelt a hivatalos napirendben - vélhetően pont azért, hogy később ne tudják rajtuk számon kérni a tartalmát. Így a következő évtizedekben a püspökök mondhatták azt a pedofil papokról szóló hírekre, hogy csak „néhány rohadt alma” van a kosárban.

Történelmietlen minden mi lett volna, ha, de az magabiztosan kijelenthető, hogy ha megfogadják a Doyle-kézikönyv ajánlásait, akkor szexuális visszaélések százait, ezreit akadályozhatták volna meg.

Ha az egyházi vezetők csak annyit tesznek, hogy szakítanak a gyerekmolesztáló papok csendes áthelyezésének gyakorlatával, már azzal gyerekek tömegeit mentik meg.

Majdnem húsz évet kellett várni, hogy a javasolt lépések egy részét megtegyék, és amikor Boston hatására 2004-ben elkészült végre az első átfogó kutatás, abba beleremegett a katolikus egyház.

Hányan vannak?

Ez a bizonyos 2004-es kutatás, a John Jay Study a vonatkozó szakirodalom máig legnagyobb hatású darabja. Az amerikai püspöki konferencia az egész országban sorra előbújó áldozatokat látva megbízott - és megfizetett - egy jó nevű egyetemi kriminológiai intézetet, a John Jay College of Criminal Justice-t, hogy tárja fel „a klerikusok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések természetét és mértékét”. Az egyház ezzel legitimként ismerte el a külön erre a témára fókuszáló kutatásokat, a John Jay pedig olyan hozzáférést kapott, amilyet még soha senki:

minden egyházmegyét köteleztek az adatok átadására.

195 egyházmegyétől gyűjtötték be az 1950 és 2002 között jelentett szexuális visszaéléseket (titkosítva, de kereshetően), és mivel majdnem mindenki válaszolt, ezért statisztikailag lefedték az amerikai papság 98 százalékát. Az így nyert, valóban minden korábbinál pontosabb eredményeket azóta legtöbbször leegyszerűsítve és kontextus nélkül, végső igazságként idézi boldog-boldogtalan, jórészt valahogy úgy, hogy „a papok 4 százaléka pedofil”. Pedig érdemes ennél jobban elmélyedni a John Jay Study-ban, mert bár ez is csak egy elemzés a sok közül, amely nem mentes a módszertani buktatóktól, de az egyház elismeri a hitelességét, és ezért jó kiindulópontja lehet a tényalapú párbeszédnek.

• Az amerikai egyházmegyék irataiban összesen 4.392 katolikus pap ellen találtak olyan szexuális zaklatási vádat, amelyet nem vontak vissza és amelyről nem derült ki, hogy hamis.
  
• Ez az 1950 és 2002 között aktív papok 4 vagy 4,3 százaléka.
  
• Összesen 10.667 ember jelentette, hogy papok molesztálták.
  
• A feltételezett áldozatok 51 százaléka 11 és 14 év közötti, 27 százaléka 15-17 éves, 16 százaléka 8-10 éves, és 6 százaléka 7 év alatti. 81 százalék fiú, 19 százalék lány. A legnépesebb csoport - az összes áldozat 40 százaléka - a 11 és 14 év közötti fiúké.
• Az egyházmegyei iratok szerint szinte az összes elkövető többféleképpen zaklatta áldozatait. A 20 különböző kategória közül a leggyakoribbak: tapogatás ruhán keresztül (az esetek 53 százalékában fordult elő ilyen), ruha alatti tapogatás (45%), a klerikus által végrehajtott orális szex (26%), az áldozat levetkőztetése (26%), behatolás vagy arra tett kísérlet (22%). A részleteiben jelentett esetek mindössze 1,5 százaléka merült ki verbális zaklatásban vagy pornográfia használatában.
• Az áldozatok felét zaklatták számos alkalommal, 29 százalékát több mint egyszer és 18 százalékát csak egyszer.
• Az összes zaklatás több mint 90 százaléka kezdődött 1990 előtt, míg a bejelentések 90 százaléka történt 1990 után.

• Az áldozatok fele 10-30 évvel később jelentette, ami történt, a negyede ennél is több idő elteltével.
• A Boston Globe oknyomozása után, 2002-ben egyetlen év alatt majdnem annyian álltak elő a zaklatásuk történetével, mint az előző 50 évben.
  
• A vissza nem vont, hihető vádakkal illetett papok negyedéről értesítette valaki a rendőrséget. Az összes jelentett pap 6 százalékát ítélték el, és a tanulmány publikálásáig 2 százalékuk kapott letöltendő börtönbüntetést.

Ritka ajándék, hogy ilyen mintát kutathattak, de már a fenti felsorolásból nyilvánvaló, hogy ennek a tanulmánynak is súlyos korlátai vannak. A legnagyobb épp annyira nyilvánvaló, amennyire figyelmen kívül szokták hagyni:

ezek nem az összes gyerekmolesztáló pap adatai, csak azoké, akiket jelentettek.

Amióta ezzel a témával foglalkozom, elképedve figyelem, ahogy szakértők és komoly újságok kijelentik: „felmérések megállapították, hogy a gyermekekkel szembeni szexuális visszaélésekben a katolikus papok 4 százaléka vétkes”. Ez speciel a magyar Wikipédia megfogalmazása és tényszerűen nem igaz, míg az pusztán félrevezető, amikor a New York Times úgy fogalmaz, hogy a John Jay Study szerint „a papok legalább 4 százaléka érintett ebben az 52 évben”. De az ismert pszichológus, a számtalan egyházi vizsgálóbizottságban megforduló Thomas G. Plante is simán leírja, hogy „a legjobb elérhető adatok” szerint a papok 4 százaléka zaklat kiskorúakat.

Pedig nem, ez a tanulmány mindössze annyit tudott állítani, hogy Amerikában (tehát nem világszerte), ebben az adott időszakban (tehát nem úgy általában) hány olyan papot találtak, aki ellen a szexuális zaklatási vádat nem vonták vissza és nem cáfolták. Mindezt pedig kizárólag az egyházmegyék iratai alapján, tehát például a rendőrség és a média kutakodásait figyelmen kívül hagyva. Utóbbit azért is fontos hangsúlyozni, mert a világ egyik legbefolyásosabb katolikus vezetője, Reinhard Marx bíboros épp a napokban ismerte el, hogy a terhelő adatokat tartalmazó aktákat sokszor megsemmisítették, vagy létre sem hozták.

Általános amerikai kutatások (lásd itt vagy itt) szerint a gyerekbántalmazásról a hatóságok az esetek 12-13 százalékában szereznek tudomást, vagyis 10-ből 8-9 nem derül ki. Ha a katolikus papok áldozatai között is ekkora látenciát feltételeznénk, akkor számolhatnánk 40-50 százalék gyerekmolesztáló pappal. Ami persze nevetségesnek hat, de van annyira megalapozott, mint a látencia totális figyelmen kívül hagyása.

A 4 százalék emlegetésének általános érvényéről sokat elmond az is, hogy a John Jay College második, 2011-es nagy tanulmányában, 1950 és 2010 közötti mintán és a katolikus egyház önbevallása alapján már a klerikusok 5 százaléka ellen találtak bejelentéseket. Azóta már 6846 megvádolt papnál és majdnem 6 százaléknál járnak az Amerikai Püspöki Konferencia adatai. Ausztráliában a papok 7 százalékát vádolták meg gyermekmolesztálással szinte ugyanebben az időszakban. Ferenc pápa ezzel szemben egyetemes érvénnyel jelentette ki 2014-ben, hogy „két százalék a pedofil pap, közöttük van püspök és bíboros is.”

Mi az, hogy pedofil?

Ez azért lehetett sokkoló a híveknek, mert itt nem holmi világi hatóságok, szemüveges kutatók vagy gyanús újságírók, hanem

maga a pápa jelentette ki, hogy minden ötvenedik pap pedofil.

Már csak az a kérdés, hogy ez mit jelent. Ferenc pápa ugyanis arra nem tért ki, hogy pontosan mit ért pedofil alatt. Márpedig a fogalom jelentése még az orvosi osztályozásokban is erősen változó, hát még a köznyelvben. A szakirodalomban leginkább a serdülőkorúnál fiatalabb gyermekek iránti szexuális vonzalmat értik alatta, de az eltér, hogy a felső korhatárt 10 és 13 év között hová teszik. Az Egészségügyi Világszervezet osztályozásában (ICD) a korai serdülőkort is ideszámítják.

Amíg a pedofília csak vágy, addig nem bűncselekmény, ahogy például az sem büntetendő, ha valaki legszívesebben megölné a szomszédját vagy ha folyton a közbeszerzések elcsalásán jár az esze. A közbeszédben viszont leginkább azt nevezik pedofilnak, aki vágyai szerint cselekszik is, például gyerekpornót néz vagy gyerekeket molesztál. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a gyerekmolesztáló felnőtteknek és köztük a katolikus papoknak is csupán töredéke pedofil a szó orvosi értelmében: a második John Jay Study szerint a megvádolt papoknak mindössze 5 százaléka vonzódik elsősorban serdülőkornál kisebb gyerekekhez.

Az egyházfő „megbízható adatokra” hivatkozik, és ha az ismert kutatásokat vesszük alapul, akkor a mondata logikusan a 11-12 év alatti gyerekeket molesztáló papokra vonatkozhat. Vagyis a sokat idézett pápai nyilatkozat egyszerre segíti elő a szembenézést, amikor globális jelenségként beszél a pedofil papok nagy számáról, ugyanakkor ezúttal kihagyta a számításból a nem pedofil, hanem nagyobb gyerekeket zaklató papokat, és ezzel a valósnál jóval kisebbnek mutatta a problémát.

Miért pont a papok?

Számos, egymásnak is ellentmondó válasz született a kérdésre, hogy miért a katolikus intézményrendszer a gyerekmolesztálás egyik melegágya. Az egyházon belüli érdekcsoportok közötti, egyre nyíltabb konfliktusban például mindkét oldal a saját szája íze szerint magyarázza az ügyet.

A konzervatív frakció szerint a melegek tehetnek mindenről.

A Ferenc pápával nyíltan is szembehelyezkedő elöljárók közül többen kiálltak Viganò érsek, a Szentszék volt washingtoni nagykövete mellett, aki egyenesen lemondásra szólította fel a pápát. Egyrészt azért, mert állítása szerint Ferenc is tudott McCarrick volt washingtoni érsek bűneiről, akit zaklatási ügyei miatt múlt héten taszítottak ki a papi rendből. Másrészt azért, mert Viganò hírhedt levele szerint az egyházat megszállta a meleglobbi: „Ezek a homoszexuális hálózatok, amelyek ma már elterjedtek az egyházmegyékben, a szemináriumokban és a szerzetesrendekben, titkolózás és hazugságok mögé bújva végzik munkájukat, polipcsápjaikkal megfojtják ártatlan áldozataikat, megfojtják a papi elhivatottságot és az egész egyházat.”

A papok és főleg a szerzetesek között valóban nagyobb a homoszexuálisok aránya az átlagosnál, amerikai felmérések szerint 30-40 százalék. De a John Jay Study világosan leírja, hogy nincs összefüggés a gyerekmolesztálás és a homoszexualitás között. Az elkövetők között mindenféle szexuális irányultság megtalálható, 42 százalékuk pedig - a kutatók szóhasználatával - „generalista”, vagyis olyan nemű és korú gyerekeket zaklat, amilyenekhez hozzáférése van.

A melbourne-i egyetem nagy kutatása ezzel szemben arra figyelmeztet, hogy a homoszexualitás helyett a katolikus egyházon belüli homofóbia jelenthet veszélyt. Kissé légből kapottnak ható érvelésük szerint, ha egy pap a saját egyházától csak megvetést kap, ha az identitásával képtelen megküzdeni, és ha emiatt súlyos lelki sebeket szerez, akkor könnyebben fordul a zaklatás felé.

A progresszív katolikusok ezzel szemben a cölibátusra mutogatnak.

A John Jay Study szerint a kötelező papi nőtlenség és a gyerekmolesztálás között sincs direkt összefüggés. Ami a szó szoros értelmében nyilván igaz, a cölibátus a papok hatalmas többségénél nem vezet erőszakhoz. A melbourne-i kutatás vezetői, két felszentelt, de visszavonult pap arról beszélt, hogy személy szerint tisztelik a cölibátus intézményét, de ezt tartják az egyik legnagyobb kockázatnak, mert a rosszul megélt önmegtartóztatás, az elszigeteltség és az érzelmi fejletlenség megágyazhat a gyerekmolesztáláshoz szükséges pszichés torzulásnak. Az ausztrál kormányzati vizsgálóbizottság nem véletlenül javasolta a cölibátus kötelező jellegének megszüntetését, de a pápa rövidre zárta a vitát.

Kevésbé átpolitizált, de fontos jelenség az elkövetők alkoholizmusa és drogfüggősége: 17 százalékuknál talált ilyet a John Jay, bár azt nehéz megmondani, hogy ez ok vagy következmény. Az egyik legsötétebb bugyorban pedig ott vár ránk az a statisztika, amely szerint a gyerekkorukban molesztáltak nagyobb eséllyel válnak molesztálókká (az összes megvádolt pap 7 százaléka ilyen).

A gyerekmolesztálás kézikönyve

A cölibátuson kívül egyik fenti tényező sem specifikus. Ezért is kiemelkedően fontos a katolikus hierarchia szerepe, amely sokszor eltűrte és védte, vagyis közvetve segítette a gyerekek szexuális zaklatását. Erről az egyik legalaposabb dokumentációt az a pennsylvaniai vádesküdtszék készítette, amely kétéves nyomozás után tavaly publikálta 900 oldalas jelentését, benne ezernél is több áldozattal és 300 zaklatóval. Az amerikai állam főügyésze szerint arra is bizonyítékuk van, hogy a Vatikánt rendszeresen tájékoztatták a pennsylvaniai ügyekről. Ebből a jelentésből következik egy hosszabb idézet, amely az egyház stratégiáját foglalja össze, bírósági szövegektől szokatlan szenvedéllyel.

„Az áldozatok nagy része fiú volt, de voltak lányok is. Néhányan kamaszok voltak, sokan kiskamaszok. Egyeseket alkohollal és pornográfiával manipulálták. Egyeseket arra kényszerítettek, hogy kielégítsék a támadójukat, másokat fogdostak. Egyeseket orálisan, egyeseket vaginálisan, másokat análisan erőszakoltak meg. De mindegyiküket félresöpörték azok az egyházi vezetők, akik mindennél jobban próbálták védeni a zaklatókat és az intézményüket. Ennek az elleplezésnek köszönhető, hogy szinte minden itt feltárt visszaélés túl régi a vádemeléshez. De ez nem azt jelenti, hogy nincs már több zaklató.

A stratégiák annyira hasonlóak voltak, hogy alkalmasnak bizonyultak a magatartástudományi elemzésre. Az FBI beleegyezett, hogy elemzési osztályának tagjai átnézzék a vádesküdtszék által összegyűjtött bizonyítékok jelentős részét. Az előttünk tanúskodó különleges ügynökök olyan gyakorlatok sorozatát azonosították, amelyek különböző felállásban rendszeresen előfordultak.

Mintha az igazság elfedésének nagykönyvét vagy szabályzatát olvasnánk:

Először is mindenképpen eufemizmusokat használj valódi szavak helyett a szexuális zaklatás leírására. Soha ne mondd, hogy megerőszakolás, mondd azt: illetlen érintkezés vagy határátlépési problémák.

Másodszor: ne folytass valódi vizsgálatot megfelelően képzett személyekkel. Ehelyett jelölj ki egyházi személyeket, akik nem a megfelelő kérdéseket teszik fel, és azoknak a szavahihetőségét értékelik, akikkel együtt élnek és dolgoznak.

Harmadszor: a becsületesség látszatának érdekében küldd el a papokat »értékelésre« az egyház által működtetett kezelési központokba. Engedd, hogy ezek a szakértők »diagnosztizálják« a papot, eldöntsék, hogy pedofil-e vagy sem – főleg a pap »önjelentésére« alapozva, és függetlenül attól, hogy valójában szexuális kontaktusba lépett-e gyerekekkel.

Negyedszer: ha egy papot el kell távolítani, ne közöld az okát. Mondd azt a gyülekezetnek, hogy betegszabadságra ment, vagy idegi kimerültség kínozza. Vagy ne mondj semmit.

Ötödször: ha egy pap gyerekeket erőszakol meg, biztosítsd a lakhatását és a megélhetését, akkor is, ha ezeket a juttatásokat arra használja, hogy még több szexuális támadást kövessen el.

Hatodszor: ha egy zaklató tettei ismertté válnak a helyi közösség előtt, ne zárd ki a papságból a további áldozatok megmentése érdekében. Ehelyett helyezd át egy új helyre, ahol senki nem tudja, hogy gyerekeket molesztál.

Végül, és ez a legfontosabb: ne szólj a rendőrségnek. A gyerekek szexuális zaklatása, még akkor is, ha nem történt behatolás, bűncselekmény volt és ma is az. De ne így kezeld, hanem mint személyi kérdést, házon belül.”

Idézet vége.

A pennsylvaniai ügyészség által közzétett videóban az áldozatok vallanak (kattintásra magyar felirattal):

link Forrás

A pennsylvaniaihoz hasonló jelentésekre sokáig azt a választ adták az egyház védelmezői, hogy nem lehet az USA-ból kiindulni, nem lehet azt feltételezni, hogy az egyházi elöljárók mindenhol így kezelték ezeket az eseteket. Aztán más országokban is megindultak a vizsgálatok.

Minden kontinensen

A katolikus egyház szexuális visszaéléseit dokumentáló civil szervezet, a Bishop Accountability oldalán 26 országra terjed ki - nem a papok, hanem - kizárólag a kiskorúak zaklatásával vádolt püspökök listája.

Európában

talán az Írországban történtek a legismertebbek. Itt a kormány hívott életre egy vizsgálóbizottságot, amely tízéves anyaggyűjtés után 2009-ben adta közre a Ryan-jelentést. Az ebben leírt gyerekkínzásokat a korabeli sajtó a holokauszthoz hasonlította. A katolikus fenntartású oktatási intézményekbe összesen 35 ezren jártak 1939 és 1999 között, a vizsgálóbizottság közülük 2000 olyan áldozatot hallgatott meg, akiket állításuk szerint gyerekkorukban szexuálisan bántalmaztak és/vagy fizikailag fenyítettek a nevelők, szerzetesek, apácák és laikusok. A jelentés szerint az egyház vezetői tudtak róla, hogy rendszerszerűek a szexuális visszaélések.

Húsz évvel később Franciaországban, egy idén januárban bírósági szakaszba lépett perben azt igyekszik eldönteni a világi igazságszolgáltatás, hogy börtönbe lehet-e küldeni az ilyen egyházi elöljárókat, vagyis akik tudtak a molesztáló papokról, de nem tettek semmit a gyerekek védelmében.

A katolikus egyház legmagasabb szféráiban mozgó lyoni érsek és bíboros, Philippe Barbarin ellen egy olyan pap áldozatai indítottak eljárást, akit 85-en vádolnak szexuális visszaéléssel, és aki beismerő vallomást tett. A bíboros tagadja, hogy eltussolta volna ezeket az ügyeket, és esetleges mulasztásai mára elévülhettek, de ha bűnösnek találják, akár három év letöltendőt is kaphat. Az áldozatok beperelték a Hittani Kongregáció prefektusát, a Vatikán harmadik emberét, Luis Ladaria Ferrer érseket is, akit diplomáciai mentessége óvott meg a felelősségre vonástól.

Észak-Amerikában

az USA-hoz hasonló szerkezetű esetek derültek ki Kanadában is, már az 50-es évektől kezdve. A számos történet között az egyik legnagyobb visszhangot Crampton atyáé váltotta ki, aki 1986-ban beismerte, hogy zaklatott 7 ministránsfiút. Ezért 8 hónapot kellett börtönben töltenie. Amikor 2010-ben újabb áldozatai tettek tanúvallomást, a 74 éves pap öngyilkos lett. Az Ottawa Citizen évekkel később tárta fel, hogy legalább négy másik pap tudott Crampton tetteiről, amelyekről az egyházmegye vezetése is értesült. Azóta is nyögik a tétlenségük árát: a 2016-os cikk szerint 742 ezer dollár kárpótlást fizettek ki, de a 17 ismert áldozat további 3,7 millióért perel.

Eric Dejaeger azzal várt hírhedtté, hogy inuit gyerekeket zaklatott. Először 1990-ben ítélték el, leült másfél évet, majd külföldre szökött a további perek elől. Belgiumban kényelmes életet élt az egyházi otthonokban, ahol az Interpol-körözés elől bújtatták, amíg belga újságírók meg nem találták 2011-ben. Ekkor kiadták Kanadának, ahol 19 év börtönbüntetésre ítélték, miután bűnösnek találták 32 vádpontban, többek között szexuális erőszakban és bestialitásban. Az áldozatok 4 és 18 éves őslakos gyerekek voltak, 12 fiú és 10 lány, illetve egy kutya, amit két gyerek előtt abuzált. A per során Dejaeger állította, hogy kizárólag azért csipkedte meg a gyerekek fenekét, mert idegesítették, és ki akarta zavarni őket a szobájából.

Ázsiában

először a Fülöp-szigeteken ismerte el a katolikus egyház a probléma súlyosságát. A Boston Globe oknyomozása után pár hónap alatt bejárták azt az utat, amelyet egyes európai országok 17 év alatt sem. A helyi média riportjai után, 2002 nyarán a püspöki konferencia elnöke sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen bocsánatot kért a szexuális visszaélésekért, bejelentett különböző megelőző lépéseket, és bátorította az áldozatokat, hogy forduljanak a rendőrséghez. Az érsek közölte, hogy a népes ország 7000 papja közül az elmúlt 20 évben kétszázról merült fel, hogy „követhetett el szexuális kihágást”. Azóta újabb esetek kerültek nyilvánosságra, de szakértők szerint a java még hátra van.

A Spotlight végén, a főcím előtt vetített lista 2015-ben készült 206 olyan várossal, ahol nagyobb gyerekbántalmazási ügyek voltak.

India egyházi kultúrájáról sötét képet fest az a 2016-os eset, amikor a püspöke - állítólag a Vatikán jóváhagyásával - újra szolgálatba helyezett egy papot, miután az leülte börtönbüntetését kiskorú megrontása miatt. Indiában azonban az elmúlt hónapokban a papok által megerőszakolt apácák kerültek a figyelem középpontjába. Médiajelentések, főleg az AP hírügynökség tavalyi nyomozása után, február elején Ferenc pápa először nevezte állandó problémának, hogy papok és püspökök szexuálisan zaklatnak apácákat.

Dél-Amerikán

belül most Chilében veti a legnagyobb hullámokat a botrány. Gyerekek és apácák is beszéltek az őket ért erőszakról, és tavaly az összes chilei püspök felajánlotta a lemondását. Ferenc pápa eddig a 34 lemondásból hetet fogadott el, két nyugdíjas püspököt pedig a legszigorúbb egyházi szankcióval, a papi rendből való kizárással büntetett fiúk molesztálása miatt. A döntés előtt a pápa magánkihallgatáson fogadta a chilei elnököt, aki elmondta: bízik az egyház újjászületésében.

Afrika

kivételnek tűnhet, mert sehol nem készültek átfogó felmérések. Azonban a CNS katolikus hírügynökség friss összeállításában a nagy katolikus közösségekkel rendelkező afrikai országok papjai és püspökei nyilatkoznak róla, hogy bár kevés az ismert eset (Dél-Afrikában például mindössze 35 molesztáló papot jelentettek az elmúlt másfél évtizedben), de ez nem a probléma hiányát mutatja, hanem azt, hogy nincsenek beszélni hajlandó áldozatok és az ügyeket feltárni képes média. A Közép-afrikai Köztársaság egyik püspöke arra is rávilágított, hogy hiába érzi ő át a problémát, ahol üldözik a keresztényeket és ölik a papokat, ott kevesebb figyelem jut rá. Az egyes püspöki konferenciák így is több helyen - például Botswanában és Nigériában - bevezettek óvintézkedéseket.

Ausztrália

azért jó példa, mert itt Írországhoz hasonlóan a kormány indított többéves vizsgálatot, és nem csak a katolikus egyház, hanem minden gyerekekkel foglalkozó intézmény molesztálási ügyeiben. 2012-ben személyesen a miniszterelnök kezdeményezte a Királyi Bizottság felállítását, amelynek aztán minden üléséről részletesen beszámolt a közmédia. Az áldozatok tömegesen jelentkeztek. A minden adatot átláthatóan közzétevő honlap szerint 42 ezer telefonhívást és 25 ezer levelet kaptak, 8 ezer áldozatot pedig személyesen hallgattak meg.

A jelentés vezetői összefoglalója szerint az elkövetők és az áldozatok legnagyobb számban a katolikus intézményekben fordultak elő, összesen 4444 esetről tudnak. Ezeken a helyeken „az egyházi személyekre ruházott hatalom, a szülők bizalma és az intézmények kultúrája és gyakorlatai teremtettek kockázatos közeget a gyerekeknek”. Ahogy annyi más országban, Ausztráliában is jellemző volt, hogy az egyház vezetői tudtak a gyerekek megrontásáról, de a rendőrség értesítése helyett csak áthelyezték a papot egy másik településre.

Az állami vizsgálat szerint 1950 és 2015 között az ausztrál klérus 7 százalékát vádolták meg gyerekmolesztálással, de volt olyan szerzetesrend, ahol 40 százalék az arány.

Az Irgalmasrend szolgálata elsősorban a betegápolás, így a szexuális visszaéléseket is főleg a gondjaikra bízott árvák és fogyatékkal élők ellen követték el. Ez a 40 százalék irreálisan magas, de négy másik szerzetesrend is átlépte a 20 százalékos arányt, és volt olyan egyházmegye, ahol a papok 15 százaléka érintett.

Elkerülni a csődöt

A szexuális visszaélésekről és az ezeket titkoló egyházi vezetésről szóló hírek nem csak milliók hitét rengették meg, hanem szervezeti és anyagi válsághoz vezettek. Egy prominens egyháztörténész szerint 500 éve, a reformáció sokkoló eseménysorozata óta nem érte ilyen kihívás vagy fenyegetés a katolikus egyházat.

Az Egyesült Államokban például sok helyen érezhetően visszaesett a papnak jelentkezők száma, az egyházi iskolák népszerűsége és az adományozási kedv. Ezeket nehéz mérni; azt kicsit könnyebb, hogy az elmúlt év nagy bírósági ügyei előtt is bőven 3 milliárd dollár fölött járt a kifizetett kárpótlások összege, és már 22 amerikai egyházmegye jelentett csődöt, de a pennsylvaniai államügyész már idézett vizsgálata önmagában 3 milliárd dolláros kártérítési igényt támaszthat. Mivel az egyetemes katolikus egyház költségvetésének több mint a fele érkezik Amerikából, ezért a pénzügyi katasztrófa réme a Vatikánt is alapjaiban fenyegeti.

A morális és anyagi válság olyan méreteket öltött, hogy a változás elkerülhetetlenné vált. De ez nem ment se könnyen, se gyorsan.

Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa még a bostoni botrány után, 2002. novemberében is arról beszélt, hogy „ezeknek a bűnöknek az aránya nem magasabb a papok között, mint más kategóriákban, sőt talán még alacsonyabb is.” A szexuális visszaélések kivizsgálásáért is felelős Hittani Kongregáció vezetőjeként állította, hogy a papoknak kevesebb mint 1 százaléka érintett, és kijelentette, hogy „tervezett kampány” folyik a katolikus egyház ellen. Mondta ezt az évszázadokon át dokumentált molesztálási ügyek és az előző évtizedek folyamatos botrányai után. Egy-két évvel később azonban már Ratzinger és az egész egyházi vezetés is radikálisan más hangot ütött meg.

A Vatikán belső iratait nem ismerheti meg sem világi hatóság, sem a média, sem az áldozatok, ezért csak az egyes feltárt esetekből tudunk következtetni, hogy milyen stratégiái voltak a modern egyháznak a szexuális visszaélések kezelésére. Egyesek szerint a bűnök fő forrása a Crimen sollicitationis címen ismert eljárásjogi irat, amelyet XXIII. János pápa adott ki 1962-ben. Ezt rendhagyó módon nem hozták nyilvánosságra, de elvileg elküldték minden elöljárónak, azzal a szigorú paranccsal, hogy azt a titkos dokumentumok között kell tárolni, és még csak beszélni sem szabad róla. Konkrétan ezzel kezdődik a szöveg, amely ma már elolvasható a Vatikán honlapján. A szabályozás legfontosabb üzenete volt, hogy a vádak kivizsgálását a legnagyobb titoktartással kell végezni, és aki ezt megszegi, azt akár a papi rendből is kizárhatják. A püspököknek a komoly ügyeket a Vatikánba kellett küldeniük, és bár nincs kimondva, ebből és a titoktartásból logikusan következik, hogy a rendőrségnek egy szót se.

Mások szerint nem szabad eltúlozni a Crimen sollicitationis szerepét, mert a szöveg nem fogalmaz egyértelműen, és a püspökök többsége nem tudott róla. Az mindenesetre árulkodik valamilyen közös felfogásról, kultúráról vagy szokásjogról, hogy hat kontinens számtalan püspöke választotta a titkolózást még akkor is, ha a hatóságok értesítésének elmulasztása önmagában bűncselekmény. Az egyházon belüli eljárásokat ugyanakkor szinte lehetetlenné tette az az 1983-as vatikáni törvény, amely még 5 éves elévülési időt is meghatározott a szexuális visszaélések kivizsgálásakor. Ennyi idő alatt ugyanis még a legelszántabb áldozatoknak is csupán töredéke tesz bejelentést.

Boston után azonban fokozatosan változott a helyzet. Ratzinger pápaként már nem egyházellenes kampányt emlegetett, hanem bocsánatot kért és találkozott az áldozatokkal, akárcsak később Ferenc pápa, aki így beszélt az abúzusról: „A szexuális bántalmazást elkövető pap az Úr testét szentségteleníti meg. A gyermeket óvnia kell, hiszen az bízik benne. Ezzel visszaélni iszonyatos. Olyan, mint egy fekete mise.”

Ezek felbecsülhetetlen értékű szimbolikus gesztusok, amelyekhez új egyházi gyakorlat is társult.

Ami talán a legfontosabb, hogy a Vatikán határozottan elvárja a világi hatóságokkal való együttműködést. A belső eljárásokban az elévülési időt 20 évre emelték, amely az áldozat 18 éves korától számít, és különleges esetekben el lehet tekinteni tőle. A Hittani Kongregáció mérföldkőnek számító, 2011-es levelében felszólította a püspöki konferenciákat, hogy dolgozzanak ki irányelveket a szexuális visszaélések kezelésére, és ezekre számos ajánlást tett. A levél felszólítja a püspököket, hogy a bejelentőkkel tisztelettel bánjanak, találkozzanak az áldozatokkal és segítsék őket, de közben természetesen biztosítsák a megvádolt papok tisztes eljáráshoz való jogát. A Hittani Kongregáció útmutatása szerint a szemináriumok tanmenetébe be kell illeszteni ezeket a témákat, a püspöki konferenciák pedig indítsanak „egyházi nevelési és megelőzési programokat, hogy biztosítsák a biztonságos környezetet a kiskorúak számára”.

Az ausztrál katolikus egyház feje, Mark Coleridge érsek saját hozzáállásának stációiról beszélt a Cruxnak a vatikáni konferencia alkalmából, amelynek zárómiséjére őt kérte fel prédikálni a pápa. Mint mondja, a fájdalmas folyamat elején a gyerekmolesztálásra vallási értelemben vett bűnként tekintett, és csak lassan jutott el odáig, hogy köztörvényes bűncselekményként gondoljon rá. Még több ideig, saját bevallása szerint évtizedekig tartott, amíg elért a harmadik fázisig, és szembe tudott nézni vele, hogy „az egyház kultúrája rontott a helyzeten”, sőt már azt sem zárja ki, hogy

az egyházi kultúra volt a zaklatások egyik oka.

Coleridge érsek nem csak gyengének találta az egyház eddigi erőfeszítéseit, hanem kijelentette, hogy „kopernikuszi fordulatra” van szükség: a papok helyett az áldozatoknak kell megszabniuk a cselekvés irányát.

Ideje szembenézni a szörnnyel

- mondta szerdán a Szentszék szóvivője a szexuális visszaélésekről rendezett konferencia sajtótájékoztatóján. Hasonló kijelentések sokszor elhangzottak már, de e szavaknak súlyt adott, hogy a csütörtöktől vasárnapig tartó konferencia az egyház történetének legnagyobb ilyen eseménye volt. Hivatalos volt rá mind a 115 püspöki konferencia elnöke, illetve a szerzetesrendek vezetői. Az üzenet egyértelmű, a szervezők ki is mondták: a krízis egyetemes, minden országot érint, mindenkinek cselekednie kell. Pont ebből lehetnek durva konfliktusok: előrejelzések szerint ugyanis nehezen kibékíthető ellentéteket kellett volna tisztázni Rómában néhány nap alatt.

• Az egyik oldalon állnak a Vatikán intézményei és azok az országok, ahol ismertek már nagyobb kutatások vagy tényfeltárások eredményei. Ezeken a helyeken hosszú évek alatt eljutottak odáig, hogy beismerték a bűnöket, belátták a hibákat és próbálnak javítani a helyzeten.
• Bennfentesek szerint velük szemben áll számos „fejlődő ország”, elsősorban India és Afrika egyes püspöki karai, amelyek továbbra is szinte totális tagadásban élnek.

Hans Zollner jezsuita atya, a konferencia egyik főszervezője 60 országot járt végig a felkészülés időszakában, és a New York Timesnak nyíltan beszélt a frusztráltságáról, amiért ennyi tagadással szembesült. „Még meglepőbb, ha olyan emberektől hallani ilyesmit, akiknek bölcsebbnek kellene lenniük, mert akadnak ügyek náluk is. Ha pedig nincsenek ügyek, akkor az csak azért van, mert az emberek még nem kezdtek el beszélni.”

Az áldozatok érdekvédelmi szervezetei többek között azt követelik, hogy a vonakodók is hagyják abba a mellébeszélést, illetve hogy a Vatikán kötelező érvényű szabályokkal hirdessen zéró toleranciát a molesztáló papok és az őket fedező püspökök ellen.

Az elmúlt hetekben akkorára nőtt az érdeklődés és olyan magasak lettek az elvárások, hogy a szervezők és maga a pápa is próbálta hűteni a kedélyeket, hangsúlyozva, hogy nem tudnak megoldani minden problémát néhány nap alatt. Hogy ez mennyire igaz, arra szintén Zollner atya világított rá, aki a pápa gyermekvédelmi tanácsának is tagja. A jezsuita szerzetes szerint

nem lehet felülről ráerőltetni ugyanazokat a módszereket radikálisan különböző kultúrákra.

Szélsőséges példa: a közelmúlttal ellentétben ma már a Vatikánban széleskörű egyetértés van, hogy a megalapozott gyanúról értesíteni kell a világi hatóságokat - a Jemenért és az Emírségekért felelős püspök azonban joggal veti ellen, hogy náluk ez azonnali, valódi tárgyalás nélküli halálos ítélettel érne fel.

A konferencia programját három kulcsszó tagolta: felelősség, elszámoltathatóság, átláthatóság. Ferenc pápa a nyitónapon a szép szavakon túlmutató konkrétumokat és hatékony új intézkedéseket sürgetett, a zárónapon pedig konkrétumok említése nélkül beszélt új egyházi törvények szükségességéről. De legalább akkora hangsúlyt helyezett arra, hogy a már létező ajánlásokat kellene mindenhol betartani - Zollner atya a New York Timesnak előre jelezte, hogy az egyházfő részben azért hirdette meg a találkozót, hogy meggyőzze a vonakodó püspököket a Hittani Kongregáció 2011-es javaslatainak alkalmazásáról. Erre ugyanis nem kényszerítheti őket.

„A változásnak alulról kell építkeznie”

- vonja le a következtetést Zollner. Fontos tanulság ez mindenhol, ahol változásnak alig látni nyomát. Ilyen hely Magyarország is, ahol - például a környező országok többségével ellentétben - nem voltak átfogó vizsgálatok, nem karolta fel az ügyet sem az egyház, sem az állam, a magyar püspökök nem beszélnek a probléma méreteiről és a lehetséges óvintézkedésekről, ahogy arról sem tudunk, hogy találkoztak volna áldozatokkal. Hallgatásuk az áldozatoknak azt üzeni, nincs miről beszélniük, az elkövetőknek pedig azt, hogy nincs mitől félniük.

Veres András, aki a Vatikánban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökeként képviselte a magyar katolikusokat, 2011-ben még ezt mondta a szexuális jellegű visszaélésekről: „Ez az egész egy mesterségesen, nem tudom, kik által irányítottan, a média által felerősített probléma, támadás az egyház ellen.” Valószínűleg nem mindenki gondolja így, hiszen három püspök például aláírta a pápa szexuális visszaélések elleni intézkedéseit támogató felhívást tavaly.

Sorozatunk következő részében a magyarországi ügyek összegyűjtésével és elemzésével próbáljuk megérteni, hol tart most a gyerekmolesztálás kezelésében a magyar katolikus egyház.

Címlapkép: Tamás Bence Gáspár