Az amerikai feketék történetét végigkíséri, hogy egy-egy brutális gyilkosságot követő felháborodás indít el társadalmi változásokat. George Floyd halála előtt 65 évvel az ötvenes évek polgárjogi mozgalmait is egy iszonyatos gyilkosság indította be. A minneapolisi esethez hasonlóan pedig akkor is kulcsfontosságú volt, hogy az emberek a saját szemükkel látták, konkrétan mi történt.

1955-ben egy Emmett Till nevű 14 éves chicagói fekete fiú Mississippiben élő rokonaihoz látogatott. A nagyvárosi léthez szokott Till nem tudta, hogy az amerikai délen egészen más szabályok uralkodnak.

Barátaival betértek egy kisboltba a Money nevű településen, ahol épp egyedül dolgozott a 21 éves fehér eladónő, Carolyn Bryant. Hogy pontosan mi történt a boltban, az máig vitatott, de az biztos, hogy Till úgy szólt oda Bryantnek, ahogy az ötvenes évek vidéki Mississippijében elképzelhetetlen volt egy fekete fiú és egy fehér nő között. Egyes szemtanúk szerint illetlen megjegyzéseket tett, mások szerint ráfütyült, Bryant első vallomása szerint pedig meg is fogta őt.

Néhány nappal később a nő férje, Roy Bryant egy rokonával együtt felfegyverkezve megkereste Tillt. Elrabolták a fiút, összeverték és megcsonkították, végül fejbe lőtték és a folyóba dobták. Amikor megtalálták a holttestet, alig lehetett azonosítani. A helyi hatóságok szerették volna, ha az ügy gyorsan véget ér, és a fiút hamar eltemetik. Till anyja nem hagyta ezt. Kiharcolta, hogy a holttestet szállítsák haza Chicagóba. Eddigre országos nyilvánosságot kapott az ügy, a temetésen tízezrek vettek része. Az anya pedig úgy döntött, legyen nyitott Till koporsója, hogy mindenki lássa, mit műveltek vele. A képek bejárták Amerikát. A sztori addigra ismert volt, de egészen más volt látni a tizenéves fiú felismerhetetlenségig eltorzított holttestét. Éppen, ahogy egészen más volt látni a videót George Floyd haláláról, mint elolvasni az először megjelent, száraz rendőrségi hírt arról, hogy „egy férfi meghalt intézkedés közben”.

A két férfit a csak fehérekből álló esküdtszék nem találta bűnösnek. Egy évvel később, 1956-ban a Look magazin több ezer dollárt fizetett a tetteseknek egy interjúért – ebben pedig elismerték, hogy ők ölték meg a fiút, tudva, hogy még egyszer ugyanazért nem lehet perbe fogni őket. Carolyn Bryant évtizedekkel később bevallotta, hogy vallomásának azt a részét csak kitalálta, hogy a fiú megfogta volna.

A társadalmi változásokat viszont nem lehetett megállítani. Az elemi felháborodás a polgárjogi mozgalom egyik legfontosabb felhajtóereje lett. Ez volt az a mozgalom, ami a következő tíz évben a szegregált buszok bojkottálásán, Martin Luther King híres beszédein, a selmai meneteken és sok más akción keresztül, egyre nagyobb tömegeket megnyerve kiharcolta a törvényi szegregáció végét.

Mindez évtizedek távlatából kerek történetnek látszik, a maga idejében viszont ennél jóval kaotikusabb volt a kép. Elég valószínű, hogy hasonló a helyzet George Floyd halálával is: talán csak évtizedek múlva látjuk majd tisztán, milyen változásokhoz vezet, ha vezet egyáltalán.

Amerika az utóbbi hetekben felbolydult, de a felkavaró videófoszlányok, követhetetlen hírek, újabb tragédiák és abszurdnak látszó popkulturális fejlemények árnyékában még lehetetlen megmondani, hova vezet ez.

Egy júniusi felmérés szerint az Amerikában élők 76 százaléka mondta azt, hogy a rasszizmus súlyos probléma az országban. 2015-ben még 51 százalék volt az arány. Ez óriási változás, és jó eséllyel nem arról van szó, hogy maga a probléma lett ennyivel súlyosabb, hanem arról, ilyen sokan értékelték át a helyzetet. És ez egyáltalán nem csak liberális körökben igaz: még a konzervatív, Orbán Viktorról is rendszeresen baráti írásokat közlő National Review-ban is jelent meg cikk arról, hogy „Amerika kezdi tisztábban látni azt, amit a fekete polgárai mindig is tudtak”. Vagyis, hogy a feketék mindennapi tapasztalatai a hatóságokkal szemben a mai napig egészen mások, mint a fehéreké, és hogy a „törvény és rend” fekete nézőpontból egészen máshogy néz ki. Ta-Nehisi Coates író a 444-en is bemutatott könyvében korábban úgy fogalmazta meg: az amerikai feketék tudják, hogy kevésbé fér bele nekik egy-egy hiba a hatóságokkal szemben, mert ha hibáznak, az sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Ez pedig akkor is igaz tud lenni, ha nincsenek már olyan törvények, amik nyíltan nehezebbé teszik az életüket.

„Nem lehet értelmes vitát folytatni a rendőrség és a feketék viszonyáról, ha nem vesszük figyelembe a történelmi kontextust. Ez a konfliktus nem a semmiből jön, hanem évszázados folyamatok eredménye.” Kevin Gannon történészprofesszor mondta ezt a 2016-ban megjelent 13th című dokumentumfilmben, ami az utóbbi idők egyik legtöbbet hivatkozott filmje a témában.

A kontextus nélkül pedig joggal hoz zavarba sokakat, ami ezekben a hetekben történik:

hogyan lehet az, hogy egy 2020-as rendőri gyilkosság után az 1865-ben véget ért rabszolgaság sebei fakadnak fel újra?