Ivan Krasztev a legnépszerűbb európai politológus mostanában, a konferenciaszervezők óriási versenyben vannak érte. Sikerének egyik titka, hogy mindig a legfrissebb hírekre reagálva ad elő, rendkívül felkészült a kelet-közép-európai fejleményekből, és árnyaltan fogalmazva magyarázza jellemzően liberális közönségének, hogy miért sikeresek az illiberálisok. Ráadásul sztorizva, szórakoztatóan beszél.

Legutóbb idén év elején jelent meg magyarul könyve, amit az amerikai Stephen Holmes-szal közösen írtak, A fény kialszik címmel. Tavasszal kezdtünk interjút szervezni vele, és októberre talált időpontot, hogy a 444 kérdéseire válaszoljon. A beszélgetésünkből kiderül, hogy

• szerinte a hidegháború után nem a demokrácia, hanem a kapitalizmus győzött;
• a mostani orosz választást azért kellett szétcsalni, mert elöregedett Putyin KGB-s rezsimje;
• a kelet-németek nem azért szavaznak az AfD-re, mert nácik, hanem mert a többi pártot nem érzik magukénak;
• hogy miért érzékenyek ennyire az etnikai tisztaságukra azok a közép-európai társadalmak, amelyek a Habsburg Birodalomban még jóval színesebbek voltak, mint a nyugatiak;
• hogy mit ért az alatt, hogy napjainkban a szülők lázadnak a gyerekeik ellen;
• és hogy szerinte valójában Orbán Viktor és szövetségesei a kivándorlás ellen küzdenek, amikor a bevándorlókat szidják.

A könyvükben sokat írnak arról, hogy mennyire nem jöttek be azok az 1989-es várakozások, hogy sima ügy lesz a kelet-közép-európai államok csatlakozása a nyugati liberális demokráciákhoz. Sok vita folyik arról, hogy a folyamat elakadt-e, és a mostani kelet-európai rendszereket hogyan kell nevezni. Magyar Bálint és Madlovics Bálint egy új könyvükben (A posztkommunista rendszerek anatómiája) például azt állítják, hogy ezek a rezsimek egy teljesen új minőséget hoztak, és egyáltalán nem átmeneti kilengésről van szó. Mit gondol ezekről a vitákról? Egy lassú felzárkózásban van a régió, vagy létrejött egy új politikai struktúra, a demokrácia és az önkény határmezsgyéjén?

1990-ben, a hidegháború lezárásakor, egy amerikai politológus azt mondta, hogy "korunk legnagyobb illúziója, hogy a Kelet megváltozik, és a Nyugat ugyanolyan marad". Ahogy telik az idő, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nyugati liberális demokráciák a kommunista rezsimek létezésének köszönhették a megerősödésüket.

A kommunisták azt hirdették, hogy egy szép napon a munkásosztály az egész világon átveszi a hatalmat, vagyis a törekvéseikkel folyamatos fenyegetésben tartották a nyugati világot. Úgyhogy számos olyan érték, amelyeket a liberális demokráciák fő alapjainak tartunk a mai napig, valójában e fenyegetettségre adott válaszokként lettek alapvetések, és elsősorban azért erőltették őket, hogy megmutassák, hogy mennyire hazug a kommunista propaganda. A Nyugat ugyanis a kommunizmus kontrasztjaként akart működni.

Mondok néhány példát: a kommunista országok lezárták a határaikat, és nem engedték az állampolgáraikat szabadon utazni - úgyhogy a nyugati kormányoknak különösen fontos lett a határok átjárhatósága, és ennek népszerűsítése. Vagy amikor az 1930-as évektől a Szovjetunióban elkezdték nagyon szigorúan cenzúrázni a művészeket, és ezt később a többi kommunista rezsim is átvette, akkor erre válaszul Nyugaton hirtelen nagyon fontos lett az önkifejezés és a művészi szabadság ügye.

Magyar Bálintnak igaza van abban, hogy új minőség jött létre Keleten a hidegháború után, de azt már vitatnám, hogy ez csak Kelet-Közép-Európára lenne érvényes. Általában, az egész világon megváltozott a politikai berendezkedés szerintem. Mi változott a hidegháború után? A legfontosabbak a következők szerintem:

A világ országai sokkal inkább együttműködnek és egymásra utaltak, elsősorban gazdasági szempontból. Branko Milanovicnak szerintem igaza van abban, hogy nem a demokrácia győzedelmeskedett a hidegháború után, hanem a kapitalizmus. Végülis még Kína is kapitalista ország lett, csak az államkapitalizmus formájában. Utóbbi sajátossága, hogy a társadalmat erős kontroll alatt tartja. A kommunista rezsimek összeomlásával tehát a kapitalizmus győzött, de a kapitalista táboron belül új törésvonalak keletkeztek.

Ehhez a változáshoz hozzátartozik a technológiai forradalom is. Amikor a mesterséges intelligencia fejlődéséről beszélünk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy a rendőrállamok működése változóban van. Egyre kevésbé lesz szüksége az elnyomó rezsimeknek besúgókra. Nem lesz arra szükség, hogy egy rezsim megszervezze, hogy a szomszédok egymást figyeljék, mert az emberek önként használnak olyan eszközöket, amelyekkel teljesen megfigyelhetőkké válnak. Ez még hatékonyabb, totális ellenőrzést jelent, hiszen mindent láthat a hatalom: mit vettél, mit olvastál, mit mondtál - sokkal teljesebb megfigyelés ez, mint ami valaha létrejött. Vagyis az új típusú totalitarianizmus más természetű, mint az eddig ismertek voltak, és ez is nagyon fontos változás a hidegháborús világhoz képest.

A harmadik nagy változás pedig, hogy ha a demokrácia nem is győzött igazából, de annyi beleégett a világba, hogy az emberek akarata az egyetlen forrás, ami legitimizálja a hatalmat. Ehhez ki kellett találni új módszereket, hogyan lehet definiálni az emberek akaratát. Még egy iráni típusú egyházi diktatúrának is szüksége van ilyen legitmizációs elemre. Sokáig az önkényuralmi rendszerek a helyi társadalmak hagyományaiból építkeztek, és a tradíciókkal magyarázták a vezetők a legitimációjukat. Ma már alig van ilyen rendszerű ország a világon, és helyükbe új mutációi alakulnak ki az autokráciáknak illetve a demokráciáknak.

A hidegháborús nyugati győzelmet részben az tette lehetővé, hogy a 80-as évek végi kommunista elit meg volt győződve, hogy a történelemnek van egy végső célja, hiszen a hegeliánus-marxista dialektikából indultak ki. Úgyhogy csak azt kellett felismerniük, hogy ez a végső cél nem a kommunizmus, hanem az, amit a Nyugat hirdet. Nem a világ teleologikus voltát kellett megkérdőjelezniük, hanem csak az irányát. De most nincs ilyen hit az emberekben, nem hisz az elit a történelem végében, és egyre inkább úgy gondolom én is, hogy a valóságban a világ sokféle, és nincs egy kijelölt útja a fejlődésnek. Úgyhogy sokféle demokrácia, a pluralizmusnak számos mutációja él majd egymás mellett, és ezeket látjuk éppen kialakulni.

Mit szól a mostani orosz parlamenti választáshoz? A könyvükben többek között azt írják, hogy a nyilvánvaló csalások nem véletlenül lepleződtek le a korábbi orosz választások alkalmával, mert ez is része a hatalmi játszmának. Azt mutatták az ellenzéknek, hogy nem érdemes küzdeni, úgysem történhet változás. A mostani, minden korábbinál súlyosabb csalások is ebbe a sorba illeszthetők?

Nem, szerintem most valami mást láthattunk. A korábbi választásokon törekedtek rá, hogy csak annyi csalás legyen a választás napján, amennyi feltétlenül szükséges.

Sokan nem értik, hogy ez hogyan működött korábban Oroszországban, hogy miért volt fontos a látszat fenntartása, és a választói akarat legalább korlátozott érvényesülése. Először is azért, mert az elnök látni akarta, hogy a kormányzók mennyire tudják mozgósítani a területükön élőket. Ez fontos része volt a központi és a regionális hatalom közti játszmáknak.

Másodsorban a választások egy fontos rituálét jelentettek a népnek, hogy lássák, hogy nincs alternatíva. Az elnökválasztáson nevetséges ellenjelöltek indulhattak csak, hogy mindenki lássa, hogy ki az egyetlen alkalmas ember a hatalom gyakorlására, és emiatt a többség tényleg Putyinra szavazott. De most több körülmény is arra vezette a rezsimet, hogy a szokásosnál sokkal inkább manipulálja a választást.

Az első, hogy a rezsim öregszik. Túl régóta megy ugyanaz. Oroszország minden egyes macskája már Putyin elnöksége alatt született.