Liberális szerzők írják, hogy túl nagy lett a liberálisok arca

május 22., szombat 6:25

2019-ben jelent meg angolul, és most adták ki magyarul Ivan Krasztev bolgár és Stephen Holmes amerikai politológus könyvét, A fény kialszik – a liberális demokrácia válságáról címmel. Krasztev az európai liberális megmondóemberek egyik legnépszerűbbike, január elején tartott előadásáról részletesen is írtunk; míg Holmes a liberális demokrácia elismert amerikai teoretikusa, egyetemi tanár.

A könyv már csak azért is izgalmas a magyar közönségnek, mert a világ közepére helyezi Magyarországot. Nem sokszor fordult elő a történelemben, hogy egy kortárs világpolitikai esszé egyik kulcsszereplője Magyarország vezetője legyen. A könyv első része ugyanis a magyar és a lengyel illiberális rendszerek kialakulásával foglalkozik, világpolitikai léptékű elemzéshez képest különösen nagy figyelmet szentelve Orbán Viktor politikájának. Csak ezután következik egy Oroszországot elemző fejezet, végül pedig a Trump irányította Amerika és a Hszi Csin-ping vezette Kína is kap egy-egy rövidebb fejezetet. A könyv azt hirdeti a világnak, hogy Magyarország motorja a polgári demokrácia leépítésének.

A könyv magyar kiadása. Fotó: Park Kiadó

A kötet szerzői panaszkodás és vádiratok készítése helyett azt dörgölik az olvasó orra alá, hogy nem véletlen, hogy az illiberális-autokrata politizálás sikeressé vált három évtizeddel a kommunizmus bukása után, és ennek az egyik oka, hogy a hidegháborús győzelem érzéketlenné és nagyképűvé tette a Nyugatot. Vagy legalább a nyugati politikusokat.

Ezt a különbségtételt azért nem könnyű pontosan meghatározni a könyv nyomán, mert a szerzők alapmotívuma egy olyan megközelítés, ami az egyes országokat antropomorf módon írja le, mintha a világpolitikára reflektáló érzelmeik vezérelnék a bennük élő társadalmakat. Nem véletlen, hogy a kötet brit kiadását egyenesen pszichológiai politológiaként hirdették. Egyes részeknél ez a felfogás túlzásnak tűnik, hiszen úgy tulajdonítanak a szerzők kollektív érzelmeket népeknek, mintha azok konkrét emberek volnának, egységes indulatokkal.

Látszik, hogy a szerzők alapvetően angolszász közönségnek dolgoztak, részint provokatív alapállásból figyelmeztetve őket, hogy a számukra megkérdőjelezhetetlen liberális értékrendet nagyon sokan nem fogadják el Európa közepén. E szándék közben azonban néha úgy tűnik, mintha az illiberális politikusok szólamait összekevernék a közvélemény általános érzületével.

A könyv fő motívuma az utánzás vizsgálata. A kiindulópont az, hogy 1989-ben közmegegyezés volt Nyugaton arról, hogy a liberális demokráciának nem lehet életképes alternatívája, úgyhogy mindenki a nyugati rendszert készül lemásolni, más politikai-szellemi irányzat már nem erősödhet meg a Földön.

Közép-Európa csalódása

A könyv szerint a közép-európai rendszerváltó elit tényleg hitt ebben a másolásban, de hamar csalódottak lettek az emberek, mert nem hozott gyorsan jobb életet a kapitalizmus és a demokrácia. A 2008-as gazdasági válság és a 2015-ös menekültválság pedig egyenesen arról győzött meg sokakat, hogy nem is érdemes törekedni a Nyugat utánzására.

A szerzők szerint megalázó volt az EU-ba belépő keleti népeknek az örök lemaradottság érzése, a nyugati vizsgáztatások, az igazodás kényszere. Leginkább e gondolat fejtegetésekor tűnik úgy, mintha a politikai vezetők szlogenjeit egy erős népi érzelemmel kevernék a szerzők. Nyilván kívülről nehéz eldönteni, hogy Orbánék Nyugat-ellenes retorikája („Nem leszünk gyarmat!”, „Brüsszel egyenlő Moszkva”) mennyire voltak erőltettek, vagy mennyire követte az emberek valós elvárásait. Ugyanakkor belülről nehéz belátni, hogy éppen Magyarországot komoly Nyugat-ellenes hangulat jellemezte volna a 2010-es évektől kezdve, még akkor is, ha a nyugati minták követését hirdető pártok támogatottsága meggyengült.

A szerzők szerint Orbán Viktor, majd a lengyel PiS vezetői, a lakosságuk létező sértettségét használták ki, amikor Nyugat-ellenes retorikába kezdtek – az más kérdés, hogy a könyv szerint ezt csak azért csinálták, hogy autokrata rezsimeket építhessenek ki, azért, hogy ne kelljen átadniuk a hatalmat, a választási győzelmeik ne egy ciklusig tartsanak, hanem örökre. Ezért hasznos számukra, ha országaik lakossága elutasítja a liberalizmust.

Ugyanakkor arra figyelmeztetnek a szerzők, hogy nagyon is létező közhangulatra tudtak építeni, és ez a közhangulat részben abból adódott, hogy a keletiek életszínvonala nem érte el a nyugatiakét, pedig a rendszerváltáskor ebben bíztak az emberek.

De azért is erősödhetett az elfordulás a Nyugattól, mert rengeteg fiatal elhagyta ezeket az országokat. A demográfiai válság, az utódok eltűnése tökéletes alap volt arra, hogy a menekültek tömeges megjelenése idején tényleg féljenek az emberek, és a bevándorlókkal szemben engedékeny Nyugat ellen hangolódjanak – miközben a lakosság igazi sérelme a sajátjaik nyugati befogadása, azaz a fiatalok elszívása volt.

A szerzők kritizálják azt is, hogy a Nyugat tényleg lekezelte a keletieket, az új csatlakozókat, és ez dacot váltott ki az itt élő népekből. A könyv nagyon logikusan viszi végig e gondolatmenetet, de látszik, hogy elsősorban elméletről van szó, konkrét példákat nem hoz ennél a résznél. Általában állapítják meg inkább, hogy az utánzó mennyire könnyen válik sértetté egy idő után, és hogy e dac természetes emberi reakció, és ezzel Nyugaton senki sem számolt a hidegháborús győzelem mámorában.

Míg ez a gondolatmenet túl általánosnak tűnik, hiányzik a kutatási eredmény mögüle, addig máskor egyértelmű a szerzők felkészültsége: tele van a könyv magyar közéleti szereplőktől vett idézetekkel, meg román mozifilmek leírásával, lengyel börtönsztorikkal, orosz tévéműsorokból vett idézetekkel.

A régió csalódásában a szerzők szerint az is benne van, hogy a nyugati minták másolásával „normális életet” akartak elérni a közép-európai rendszerváltók, forradalmárok. Holott a forradalmárok általában valami radikálisat akarnak, nem pedig kispolgári hétköznapokat. Ezzel a célkitűzéssel eleve nehéz volt katarzist elérni.

Orbán és lengyel szövetségeseinek csúcsteljesítménye a szerzők szerint az, hogy mostanra azt hitetik el a választóikkal, hogy nemcsak hogy nem kell a Nyugatot utánozni többé, hozzájuk méredzkedni, próbálni megfelelni az ottani igényekhez, hanem most már az a korszak jön, amikor a Nyugat utánozza majd a közép-európaiakat. Trump színre lépésével ez még hihetőnek is tűnt, írják.

Stephen Holmes és Ivan Krasztev. Fotó: Nadezhda Chipova és Ming Chen. Fotó: Park Kiadó

Az orosz politika lényege a gúny

Míg Közép-Európa a szovjet uralom után őszintén akarta utánozni a Nyugatot, addig a szerzők szerint Oroszország mindig is csak úgy csinált, mintha utánozná. Átvette ugyan a 90-es években a liberális demokrácia intézményrendszereit, de sosem alkalmazta őket rendeltetésszerűen, és a 2010-es évektől már nem is törekedett arra a Kreml, hogy az utánzás hitelesnek látsszon. Sőt, arra jutnak a szerzők, hogy azért annyira leplezetlenek a választási csalások Oroszországban, mert mostanra a rendszert erősíti az az üzenet a lakosság felé, hogy „úgysem lehet tenni semmit” a politikai vezetés megváltoztatásáért.

A Nyugat utánzásának a mostani orosz politikában azonban továbbra is van szerepe, csak éppen külpolitikai. Az orosz külpolitika lényege a szerzők szerint görbe tükör tartása a Nyugatnak, a trollkodás és gúnyolódás. Ennek egyik jeles példája volt, amikor Putyin a Krím megszállását ünneplő beszédében komplett mondatokat vett át a szerbiai bombázást indokló 1999-es amerikai nyilatkozatokból.

A kortárs orosz utánzás lényege, hogy elbizonytalanítsa a Nyugatot saját felsőbbrendűségi tudatában. Rávilágítson, hogy ott is álszent a politika, másrészt pedig lejárassa az ott ünnepelt szólamokat azzal, hogy éppen az ellenkező értelemben használják ugyanazokat a szavakat, mint ami az eredeti értelme volt. A könyv nem a magyar rész tárgyalásához köti ezt, de példákat bőven lehetne itthonról is hozni, az „Alapjogokért Központ” elnevezésétől egészen addig, hogy a finn sajtószabadság és a dán bíróságok függetlenségének problémáit veti fel a magyar igazságügyi miniszter az EU Tanácsában.

Krasztev és Holmes szerint az orosz beavatkozás a nyugati választásokba szintén parodisztikus akciónak tekinthető, ami abból indul ki, hogy ők csak ugyanazt csinálják, mint a liberális demokráciát támogató civil szervezetek műveltek Kelet- és Közép-Európában: a saját értékeik népszerűsítésével alakítják a választók hangulatát.

Csakhogy ilyen értékek valójában nincsenek a törekvések mögött. Nem véletlen, hogy az oroszok a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenféle rendszerkritikus irányzatot támogatnak, mert szemben a hidegháborús időkkel, most nem egy ideológiát terjeszt az orosz állam, hanem a nyugati magabiztosságot ássa alá.

Ha az orosz kormányzatnak valóban lenne küldetéstudata, akkor nem hagyná, hogy az orosz lakosság egyre nyugatosabb szokásokat vegyen fel, nyugati technológiákkal szórakoztassa magát, használja az internetet stb. A mostani elnyomás Oroszországban jóval enyhébb, mint a történelem során általában volt, emlékeztetnek a szerzők, akik szerint a Putyin-rendszer egyik fő törekvése, hogy továbbra is világhatalomnak ismerje el Oroszországot a külvilág.

A könyv két főszereplője, Putyin és Orbán. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher/MTI/MTVA

Kínának csak a technika kellett

Az utánzásos metafora Kína esetében megint más. Krasztev és Holmes szerint Kína csak a technológiát utánozza a Nyugat dolgai közül, a politikai rendszerének átvételét még csak imitálni sem próbálta soha. A nyugati, elsősorban az amerikai politika látványos tévedése volt, hogy azt hitték, a gazdaság felszabadítása és az életszínvonal gyors növekedése természetszerűleg kikényszeríti majd a politika liberalizációját is.

Kínában nem így történt, sőt, az utóbbi években Hszi Csin-ping elnök hatalma csak erősödött, az elnyomás kegyetlenebbé vált. Kína felemelkedése a világpolitikai vetélkedésben a szerzők szerint végleg elhozta az utánzás korszakának a végét, vagyis a hidegháború utáni, a liberalizmus teljes győzelmét ígérő éra lezárását.

De új hidegháborút sem ígérnek, mert meglátásuk szerint a kínai terjeszkedés nélkülöz minden ideológiai töltetet: a mostani kínai vezetésnek teljesen mindegy, hogy milyen politikai rendszerű ország adósodik el nekik, számukra annyi a fontos, hogy piacot és infrastruktúrát szerezzenek a Föld minél több pontján.

Trump: Győztesek legyünk, ne példaképek

A szerzők kitérnek Amerikára is, amelynek utánzása meghatározta az elmúlt évtizedek történetét. Úgy vélik, hogy Donald Trump külpolitikájának a kiindulópontja, hogy Amerikában sem élvez már konszenzust az a nézet, hogy az USA politikai rendszere morálisan a legjobb a világon, és ezért a többi országot rá kell venni az utánzására.

A Trump-féle ideológia azt mondja, hogy ez a hozzáállás csak arra volt jó, hogy mások kihasználják Amerikát: a második világháborúban legyőzött Németország és Japán például a saját autóival árassza el az amerikai piacot; Kína ellopja az amerikai technológiát, és olcsó árukkal vegye ki a dollárt a lakosság zsebéből; rengeteg pénzért idegen népeket védjenek amerikai katonák, stb.

Trump ajánlata az amerikaiknak az volt, hogy be kell ismerni, Amerikának nem vezetnie kell a világot, hanem bőven elég érvényesülnie a mindennapok versenyében. Nem jónak kell lenni, hanem konkrét alkukban kell győzni, mert az utánzók versenytársakká váltak.

Sosincs Kánaán

Krasztev és Holmes könyve nem ad teljes képet az illiberalizmus 21. századi megerősödésének okairól, az utánzás-metafora erőltetésével eleve szűkíti tárgyalási univerzumát. Azonban nagyon komoly erénye a könyvnek, hogy rendszerként ábrázolja a kortárs világpolitikát, amelyben a szellemi irányzatok és hatalmi törekvések kölcsönösen hatnak egymásra, és amiben az inga mindig visszaleng, és így a történelmet befejezni, a végső harcot megvívni sohasem lehet.

Ez a tanulság pedig igen emlékeztet Henry Kissingernek a Világrend című kötetében megfogalmazott tételére: hiába bízott minden nagyhatalom a világtörténelem folyamán abban, hogy hamarosan eljön a világbéke, aminek a saját értékrendje lesz a kovásza, ez soha nem jött el. Az egyensúlyi rendszereket mindig kihívások érik, a feszültségek mindig újratermelődnek.

Krasztev és Holmes a könyve leginkább figyelmeztetés, az „érted haragszom, nem ellened” pedagógiai gesztussal fordulnak a világ liberális közvéleményéhez, abban bízva, hogy az önteltté és lustává vált nyugati politika némi önkorrekcióval és határozottsággal képes lehet visszavenni az irányítást.

Ivan Krasztev–Stephen Holmes: A fény kialszik – a liberális demokrácia válságáról, Park kiadó, 2021, fordította: Széky János, 366 oldal