„A Mein Kampfon végigvonul egy állandó, következetes kicsinyesség, annak a nagyvonalúságnak a teljes hiánya, amit mára szinte elvárunk az irodalomtól, a filozófiától és a művészettől, melyekben a legfontosabb, legmélyebb és gyakran nehezen megszerzett tapasztalat számunkra a mindenkinek járó megbocsátás, a mindannyiunkban ott élő ember felismerése, a tökéletes egyenlőség mások és önmagunk között. Hitler könyvében nincs ilyen egyetemesség, minden az ő elméjén keresztül áramlik át, amely aztán a saját kénye-kedve szerint manipulálja aszerint, hogy milyen érzéseket kelt benne, és nem szerepel benne egy arc sem – vagyis egyedi, nem egy típus, egy politika vagy egy hivatalos szerep képviselője – a sajátját leszámítva.”

Ezt írja Karl Ove Knausgard norvég író hatkötetes Min Kamp, azaz Harcom című regényfolyamának záró kötetében, és ez, a hatodik kötet a bombagól, ami értelmet ad a harmadik évezred eddigi legnagyobb irodalmi szenzációjának. Amikor három éve a kezembe került az első könyv, nem értettem a felhajtást Knausgard körül, a másodikat olvasva még kevésbé. Persze az első kötet lebilincselően indul, Knausgard az apja haláláról és általában a halálról értekezik, utána viszont a Harcom mindennapi teendők nem túl szépen megírt, hosszadalmas ismertetésébe vált. A hat kötet kb. fele ilyen:

„A víz felforrt, beleöntöttem a tagliatellét. A két öntöttvas edényben sercegni kezdett az olaj. Felszeleteltem néhány fokhagymagerezdet, beledobtam az olajba, majd fogtam a feketekagylóval teli tálat, a fokhagymára borítottam, és lefedtem az edényeket. Hamarosan őrült kopácsolásba kezdtek a fedő alatt. Fehérbort öntöttem rá, petrezselymet aprítottam, rászórtam, majd néhány perc múlva lehúztam az edényeket a főzőlapról, a tagliatellét egy tésztaszűrőbe borítottam, elővettem a pestót, és már készen is voltam.”

Mintha egy focista az ellenfél 16-osánál elkezdene visszafelé cselezni, de azt is nagyon bénán. Idővel persze megszokja az ember, ha ez ilyen, hát ilyen: a harmadik kötetnél Knausgard átlépte a felezővonalat és kitartóan bukdácsolt a saját kapuja felé, a negyedik és ötödik kötetben a kíváncsiság mellett már a megszokás nyugalmával is követtem, eljut-e az öngólig. A hatodik kötetben azonban magabiztosan megállította a labdát a gólvonalon, felnézett, és az egész pályát átlőve óriási, de tényleg ÓRIÁSI gólt szerzett. Kiderült, hogy végig Lionel Messi rejtőzött a szomszéd általános iskola botlábú hülyegyerekének maszkja mögött. Aki végigverekszi magát a hatodik köteten is, annak nem lehet többé kétsége afelől, hogy a Harcom megérdemelten lett ekkora művészeti szenzáció, mert tényleg a kortárs irodalom koronája.

Knausgard-ról és a Harcomról magyar és külföldi lapokban is rengeteget írtak az utóbbi években, kár hosszan ismételni a cikkekben tett megállapításokat. A lényeg: elismert író volt Norvégiában és a skandináv régióban, 1998-as és 2004-es regényeit komoly kritikai siker övezte, ezek után viszont évekig nem tudott írni. Nem csupán kreatív problémái voltak, az időbeosztásával is küszködött, feleségével együtt három gyereket kellett óvodába és bölcsődébe hordaniuk, vezetni a háztartást, bevásárolni, elintézni az elintézendőket, meglátogatni a meglátogatandókat, egyszóval: élni.

Knausgard erre 2008-ban kitalálta, nem foglalkozik a szövegminőséggel, minden hajnalban ír 3-4 órán keresztül saját magáról, méghozzá úgy, hogy megpróbál kiírni mindent, ami nyomasztja, mindent, amit nem tud elmondani, mindent, ami azzá a saját szemében egészen szánalmas emberré tette, aki akkoriban volt. Értelemszerűen az életére vetülő árnyékok leghatalmasabbjával, a gyerekeit lelkileg és fizikailag is bántalmazó boldogtalan, alkoholizmusba csúszó apjával kezdte. A cél nem a szöveg szépsége, az irodalmi érték volt, hanem a totális őszinteség, a teljes és zabolátlan kitárulkozás.

„A kritikus olvasás mindig egyes szövegrészeim törléséhez vezetett. Szóval így tettem. Egyre minimalistábbá vált az írásom. Végül nem is tudtam írni egyáltalán. Hét-nyolc évig alig írtam” – mesélte egy interjúban. „De aztán megvilágosodtam. Mi lenne, ha az ellenkezőjét csinálnám? Mi lenne, hogy ha egy mondat vagy jelenet rossz, nem kitörlöm, hanem kibővítem, és egyre nagyobbra dagasztom? Miután elkezdtem ezt csinálni, felszabadultam az írásban. Szarok a minőségre, szarok a tökéletességre, szarok a minimalizmusra. Az én világom nem minimalista, az én világom nem tökéletes, akkor mi a fenéért lenne tökéletes az, ahogyan írok?”

Az írás radikális tökéletlensége tette lehetővé, hogy Knausgard-nak elég volt három év a Harcom megírásához. Összehasonlításképp: Marcel Proust a Harcommal nagyjából megegyező terjedelmű, de a világirodalom egyik legszebben megírt regényének tartott Az eltűnt idő nyomában című főművét 13 évig írta, és nem is sikerült befejeznie.

Knausgard gyorsaságának azonban – a praktikum mellett – irodalmi haszna is van, segíti a teljes őszinteséget. Az író nem akarja korrigálni magát, nincs is ideje visszakérdezni a saját gondolataira. A Harcom így tényleg olyan, mint egy súlyos vallomás: az író eldöntötte, hogy megteszi, és minél hamarabb túl akar esni rajta. Ez adja a szöveg mélyen húzódó zaklatottságát, és paradox módon olvastatja is a könyvet, hiszen mi is minél hamarabb túl akarunk lenni rajta, miközben többet és többet akarunk a kitárulkozásból. Mert az önelemző őszinteség nem teljes őszinteség, csak addig az, amíg vallomást tesz, és nem próbál önmaga fölé emelkedni. Ha elkezdi az okokat kutatni vagy magyarázkodni, már nem kell az őszinteségre éhező olvasónak.

Knausgard pedig megbízhatóan szállítja az adagokat, elmond mindent, olyan dolgokat is, amiket korábban azoknak sem mert mondani, akikre tartoztak. Hogy mikor, kit és hogyan csalt meg, hogy mikor kívánta a pokolba a feleségét, hogy az anyósának alkoholproblémái vannak, hogy fárasztják a gyerekei, vagy hogy 20 éves koráig nem maszturbált, ezért korai szexuális próbálkozásai során rendszeresen a nadrágjába élvezett. Mindannyian vágyunk erre a szabadságra, hiszen ha a titkaink nem titkok többé, akkor nem is nyomasztanak. Márpedig a mindennapjaink jelentős része a titkaink könyveléséből áll, mit mondtunk el kiről kinek, mi nem derülhet ki kicsoda előtt. Senki nem mondja a szerelme szemébe egy vita során vagy depressziós napjain, hogy

„kedvesem, azt kívánom, bárcsak elütne téged egy kamion”,

éppen ezért lebilincselő olvasni a szabadságáért küzdő Knausgard-t, aki azzal akarja lerázni a kispolgári mindennapok láncait, hogy leírja, azt kívánta, hogy a szerelmét üsse el egy kamion.

De mit jelent ez a valóságban? Azt, hogy Knausgard láncos buzogánnyal rohant rá a saját magánéletére, és önelemző művészeti projektje érdekében a saját személyes viszonyait verte szét. Mert ő is egy ember, neki is vannak ismerősei, az élete így nem kizárólag az övé, hanem másoké is. Nem véletlen, hogy felesége nem sokkal azután, hogy megmutatta neki a szerelmükről szóló második kötetet, ideg-összeroppanást kapott. És mit csinál erre az őszinteség bajnoka? Ezt az ideg-összeroppanást is beleírja a hatodik kötetbe.

Hiába tudja, hogy ez nem csupán róla szól, hanem a szeretteiről és ismerőseiről is, ő elmegy a falig. Egyrészről persze irigylésre méltó, hogy valaki ennyire elszántan teregeti a szennyest, másrészt viszont nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ezért a szorgos teregetésért ő művészi elismerést kap, miközben olyan emberek szennyesét is teregeti, akik esetleg nem akartak irodalmi szereplővé válni. Nincs is annál megalázóbb, mint hogy az ember a saját nevén, önmagát alakítva válik szereplővé egy ismerőse regényében. Knausgard nemhogy továbbadja a rábízott titkokat, hanem milliókhoz juttatja el őket a könyveiben. Mert valahol azért agyrém, hogy én itt, Magyarországon, Budapesten tudom azt, hogy Linda Boström Knausgard-nak 2009-ben ideg-összeroppanása volt, vagy hogy az író kisgyerekeinek mi a kedvenc ételük, tévésorozatuk, és hogyan szeretnek fürdeni.

Mi ez, ha nem határátlépés? Mi ez, ha nem gonoszság?

Ehhez képest az első öt kötetben Knausgard csak árulja az őszinteség drogját, hagyja, hogy az olvasó elemezze őt, hogy feltegye helyette a Harcom alapállásával kapcsolatos nagyon is fontos kérdéseket. Az író csak panaszkodik, hogy milyen nehéz az élete, hogyan kell nap mint nap harcolnia (Harcom, ugye) azért, hogy írhasson, hogy alkothasson valami nagyot, hogy végre elérje azt a státuszt nemcsak a világ, hanem önmaga előtt is, amire fiatalkorában vágyott. Néha persze megjegyzi, milyen nehéz odadobni az ismerőseit prédaként a nyilvánosság elé, de ezt is önmagán szűri át, a lényeg ilyenkor is az, hogy neki még ebből a szempontból is mennyire nehéz.

Nemcsak egy elszánt művész, hanem egy kicsinyes, ostoba, önző és a nagyvonalúságot hírből sem ismerő középkorú férfi képe bontakozik ki az olvasó előtt.

Az első öt kötet olvasmányélményének alapja ezért leginkább a borzongás, elhűlve nézzük, ahogy ez az ember újabb és újabb rétegekben fejti le a húst saját magáról és a hozzá közel állókról, hogy még meztelenebbül, még védtelenebbül állhassanak előttünk. Elkerülhetetlenül halad a felismerés felé, hogy saját magát egyedül nem tudja levetkőztetni, ha igazán őszinte akar lenni, mindenkit le kell meztelenítenie maga körül, akár akarják ezt az ismerősei, akár nem. De míg az olvasó számára ez az összefüggés már a második kötet olvasásakor nyilvánvalóvá válik, az író mintha csak azért sem akarná belátni.