„És amikor eltávolították a vallás utolsó protézisét, azaz eltűnt az emberek lelkéből a »belső pártbizottság« is, végképp a sittes-dalokra hangolt gitár vált az orosz lélek hangvillájává.” (A Metamor Szent Könyve)

Mióta hivatali értelemben véve felnőttem, az átlagnál talán valamivel több irodalmat olvasok (😎), de persze esetlegesen válogatva: Douglas Couplandtől Erlend Loe-ig, James Ellroytól Vladimir Nabokovig, Agota Kristoftól Kurt Vonnegutig és Thomas Manntól Charles Bukowskiig több író is volt, akinek a legtöbb könyvén nagy élvezettel rágtam át magamat. De egyikük írásai sem foglalkoztattak olyan erősen és kitartóan, mint Viktor Pelevin művei.

Az előző gazdasági világválság idején olvastam őt először, és bár csak a harmadikként sorra vett regénye, az A Metamor Szent Könyve húzott be igazán, azóta megvolt minden, ami megjelent tőle magyarul. Egy ideje azon gondolkodtam, miért emelkedik ki a mezőnyből, ha az olvasmánylistámon vannak többen is, akik legalább annyira karakteresek, elismertek, újítók vagy csodálatra méltók, mint ő.

Miért van az, hogy a szuperhősszefo csúcsán is azt találom újra és újra a legérdekesebbnek, aki rendre szatirikus sci-fikbe oltott tanmesékről, szóviccekre alapozott, fantasyvel kevert összeesküvés-elméletről, AI-kban megjelenő istenekről vagy a szerelmes übermensch önmagában elvesző tudatáról ír? Nyilván nem csak az újabb, a megszokott világot felkavaró válság miatt.

Végül arra jutottam: lehet, hogy a bolygó legjobb regényét nem ő írta, de a 21. században (vagy abban, amit mi annak érzékelünk) valószínűleg nincs nála naprakészebb, relevánsabb, hatásosabb író. Ehhez csak hozzátesz, hogy már fiatalon legendává vált.

A tervhivatal hercege

Az élete egy darabig teljesen átlagos volt. Viktor Olegovics Pelevin 1962. november 22-én született középosztálybeli családba Moszkvában. Az anyja angoltanárnő volt, az apja egy műszaki egyetem katonai osztályán tanított. 5 évesen olvasta el az első könyvét, Ilf és Petrov szatirikus regényét, a Tizenkét széket, majd Csehov rövid, vicces novellái jöttek.

Elit középiskolában végzett, 1979-ben. Ott megtanult angolul, majd 1985-ben Oroszország egyik fő műszaki egyetemén, a Moszkvai Energetikai Intézetben vett át villamosmérnöki diplomát. Ide járt posztgraduális képzésre, állást is kapott mérnökként, a sorkatonaságot a légierőnél tudta le.

1989-ben kezdett írást tanulni a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben, de nem fejezte be. Később azt mondta, semmit sem tanult ott. Egy interjúban azt mesélte: „Nem hiszem, hogy valaha is író lehetett volna belőlem a szovjet rendszerben. Nem vagyok hős, mint Szolzsenyicin, bár nagyjából ugyanúgy, mint ő, én is gyűlöltem mindent, ami szovjet.” Egy másikban meg azt, hogy amikor a rendszerváltás után vouchereket osztottak az állampolgároknak, ő a sajátjából sok más honfitársához hasonlóan egy üveg vodkát vett.

1989 és 1990 között a Face to Face magazin munkatársa volt, közben a Tudomány és Vallás folyóiratban szerkesztett cikksorozatot a keleti miszticizmusról. Írt néhány kevésbé jelentős esszét a korabeli politikai helyzetről, majd 1989-ben itt jelent meg az első novellája, az Ignat boszorkánymester és az emberek, ezután sorra nyerte a díjakat.

Az első regénye, az Omon Ré országszerte, majd az Az agyag géppuska világszerte ismertté tette, a Generation P pedig – amit 1999-ben, a megjelenése előtt ingyen feltöltött a holnapjára fejezetenként – az irodalom szupersztárjává emelte. (2008-ig minden regénye ingyen hozzáférhető volt online.)

Másik világ kapujában

1991-ben egy kis kiadónál Carlos Castaneda írásait szerkesztette. A latin-amerikai származású amerikai írót a mexikói varázslóhagyományról írt könyvei tették ismertté az 1960-as évek végén, és Pelevin – aki ekkor már egy-két éve írt ide-oda novellákat és cikkeket – bevallottan sokat merített tőle.

Castaneda olyan ezoterikus történetekről írt, amik szerint a varázslók a látásukkal érzékelik, hogy az emberi fajt évezredekkel ezelőtt foglyul ejtették a ragadozó flyereknek nevezett lények, megfosztva az embereket mágikus képességeiktől, idegen elmét ültetve beléjük. Ami az egóért, a hiedelmekért és az értelmetlen konfliktusokért felelve a helyén tartja az emberi fajt, miközben az állandóan izzó tudatát szipolyozza.

Castaneda abban is előfutára volt Pelevinnek, hogy szintén kerülte a nyilvánosságot, nem engedte, hogy fényképezzék, csak elvétve adott interjúkat, néha évtizedes hallgatás után állt csak nyilvánosság elé.

Kristályvilág

Castanedán kívül nem nagyon nevezett meg példaképet, bár egyszer említette, hogy A Mester és Margarita nagy hatással volt rá, mert egyáltalán nem illett bele a szovjet világba.

Pelevinről mondták már, hogy a „gogoli hagyományok továbbírója”, Viktor Jerofejev és Vlagyimir Szorokin mellett a „posztmodern orosz irodalom fenegyereke” és a „kiberkor pszichedelikus Nabokovja”.

Magát inkább turbórealistának nevezte, vagy ahogy még egyszerűbben fogalmazott:

„az egyetlen igazi orosz irodalmi hagyomány jó könyveket írni, ahogy azelőtt még senki”, és „minél több rétegét aktiválja az olvasó pszichéjének, annál jobb egy könyv”.

Egyszer azt nyilatkozta, nem tartja magát az irodalmi színtér részének, mert eleve nagyon káros egy írónak, ha bármilyen kapcsolatot fenntart ezzel a színtérrel. „Az irodalmi szcéna olyasvalami, ami sosem termel irodalmat, csak az úgynevezett irodalmi életet állítja elő, aminek semmi köze a könyvekhez. Ha könyveket akarsz írni, akkor a lehető legtávolabb kell magadat tartanod tőle” – mondta. Az akkori legnagyobb orosz és az akkori legnagyobb amerikai sztár, David Foster Wallace egyébként kölcsönösen dicsérte a másikat (és egyesek mindkettőjüket az Új Őszinteség mozgalomhoz sorolták).

Ha röviden áttekintjük, miről szóltak Pelevin magyarul is megjelent kis- és nagyregényei, láthatjuk, milyen ügyesen talált bele az adott kor trendjeibe, hangulatába. (Ebben az alapvetően kedvcsináló felsorolásban kisebb spoilerek előfordulhatnak, szóval nyugodtan átugorható, bár Pelevint nehéz elspoilerezni, mert nála az út a cél.)

1. Omon Ré (1992): A főhőst beválogatják egy titkos expedícióba, hogy „a világűrt megtermékenyítsék a jövővel”, de mivel az űrversenyben lemaradt Szovjetuniónak nincs meg a szükséges technológiája, a kozmonauták küldetése öngyilkos misszió, még az is lehet, hogy az egész űrprogram csak arra szolgál, hogy legalább az abban résztvevők fejében létezzen olyan világ, amiben a szovjetek eljutnak a Holdra.

2. A rovarok élete (1993): Ezekben a lazán kapcsolódó novellákban drogokkal, keleti vallásokkal és nagypolitikai viszályokkal küzdő, emberi tulajdonságokkal felruházott rovarok próbálnak felnőni az élethez, de ugyanennyi erővel lehetnének akár rovarszerű emberek is. (Magyarországon színdarab is készült belőle.)

3. A sárga nyíl (1993): Egy öntudatlan utasokkal teli, végeláthatatlanul hosszú vonaton játszódik, ami sosem áll meg, egész Oroszországot magába tömöríti, és valahogy le kellene róla szállni, mielőtt eléri a célját.

4. Az agyag géppuska (1996): Pjotr Puszta hol egy 1990-es évekbeli elmegyógyintézetben, hol a bolsevik forradalom utáni polgárháborúban találja magát Csapajev, a vörös hadvezér (egyben buddhista gondolkodó) mellett, és miközben Buddha ujját keresi, megpróbálja kideríteni, pontosan hol van, ha egyáltalán van olyan, hogy itt. A regényt egy Maria nevű szappanopera-szereplő és Arnold Schwarzenegger szerelméről, egy telefonhívással megzavart harakiriről és újgazdag orosz misztikusokról szóló történetek szakítják meg.

5. Generation P (1999): Egy kiábrándult költő a Szovjetunió összeomlása után a reklámiparba kerül kreatívként, és azért felel, hogy a nyugati márkákat vonzóvá tegye az orosz néplélek számára. Majd – varázsgombát fogyasztva és a marketinget teljesen átlátó Che Guevara szellemének megidézésével – a Jelcin-korszak káoszában a reklámipar csúcsára jut, és kiderül, hogy egy titkos társaság egy óbabiloni isten kedvéért hoz létre virtuális politikusokat, akik animált karakterekként terelik el az emberek figyelmét minden lényegesről.

6. Számok (2003): Ezután a regény után Matolcsy György is megnyalná mind a 8+2 ujját, mert a főszereplője egy, a 34-es szám megszállottjaként pénzt és hatalmat szerző és a nemezisével (43) szembenéző oligarcha, Sztyopa (kb. Pityu). Pelevin azt mondta, sok benne a szex, és mind másmilyen: ember és ember, a jobb és a bal félteke, az ember és az állam közötti is lehet. Azt is elmondta, hogy Japánban javasolta neki Szorokin, hogy ha képes rá, írja meg a maga Lolitáját, csak fiúkról, de valószínűleg egyikük sem ilyesmire számított.

7. A Metamor Szent Könyve (2004): Egy 2000 éves prostituált-rókanő beleszeret egy orosz farkasemberbe, és miközben a maffiával üzletel, Berkeley, Wittgenstein és Derrida elméleteiről beszélgetve kutatja a világ természetét, pedig az az alapállítása, hogy: „Semmiféle filozófiai problémák nincsenek, csupán nyelvi zsákutcák sora van, amelyeket az hoz létre, hogy a nyelv képtelen az Igazságot tükrözni.”

8. A rettenet sisakja (2005): Az egész könyv egy chatlog, amiben a szereplők csak számítógépen keresztül érintkeznek, de egy idő után többen kimennek a szobájukból, ott viszont félelmetes dolgokat tapasztalnak, és kiderül, hogy mindez a Minótauroszt váró Thészeusz megszületése.

9. Empire V (2006) és Apolló batman (2013): A Castaneda előtt fejet hajtó regényciklusban – aminek a címével szemben ennek a cikknek a címe nem valami értelmes – egy orosz férfit megharap egy Brahma nevű vámpír, és kiderül, hogy a világ ura az elit tagjainak a nyelvében élő parazita faj. A vámpírok az emberekből nyerik a táplálékukat, a babloszt, miközben az emberi élet két alappillérét használják ki, a glamourt és a diskurzust. A folytatásban megjelenik Drakula is, és hogy a diskurzust újra komolyan vegyék Oroszországban, a vámpírok rabszolgájaként dolgozó emberelit nagy tüntetéssorozatot szervez.

10. Az éneklő kariatidák terme (2008): A P⁵-ben megjelent rövid kisregényben Léna az orosz elit luxuskuplerájában addig várja mozdulatlanná dermedve az első kuncsaftját, hogy közben átalakul imádkozó sáskává, és leszakítja a férfi fejét.

11. T (2009): A Lev Tolsztojra hasonlító westernfőhős nem tudja, kicsoda, és Optyina-pusztába tartva a keleti harcművészet mestereként pusztítja az üldözőit. Menekülés közben egy Ariel nevű kabbalista démon próbálja meggyőzni arról, hogy néhány lény teremti T. egész világát irodalmi és marketingszempontok alapján. (Később itthon Kőhalmi Zoltán írt kalandregényt hasonló alapötlettel.)

12. A „Burning Bush” művelet (2010): Az Ananászlé a szépséges hölgynekben megjelent történetben az orosz titkosszolgálat beszervez egy odesszai zsidót, hogy csúcstechnológiával és kábítószerek segítségével Isten hangján szólva telebeszélje a mélyen vallásos George W. Bush fejét, csakhogy úgy tűnik, közben az amerikaiak a Sátán hangján szólnak az orosz vezetőkhöz.

13. S.N.U.F.F. (2011): Az Elysiumhoz hasonló világban a Bizáncium nevű, az égben lebegő óriási gömbben él az emberiség szupermodern elitje, míg a Földön orkok középkori színvonalon tengődő milliói élnek diktatúrában. Az egyházi angolt beszélő bizánciumiak kis háborúkat indítanak a szláv keveréknyelven beszélő orkok ellen, halomra gyilkolva őket, de végül hagyják, hogy azok nyerjenek, és odafent az erről szóló filmfelvételeken szórakoznak. A főszereplő a háború egyik drónkamerás operatőre. A férfi élete egy intelligens guminő körül forog, akit maximális erősségre kapcsol, és elkezdődik a tragédia. (Az Európa Kiadó trailere.)

14. Iphuck10 (2017): A Kalifátusra és Kelet-Európára szétesett EU idején egy nyomozó algoritmus – ami mellékesen szépirodalmi igényű bestsellereket ír a nyomozásairól – belekeveredik egy kvantummechanikai módszerrel elkövetett művészeti és egzisztenciális bűnügybe. Közben a világban mindenfelé terjedő vírusok miatt elkorcsosult emberekről is olvashatunk, és azt is megtudhatjuk, hogy a kettészakadt USA jóléti felén a fehérek önként vállalt rabszolgaságba vonulnak, amíg feketévé nem rappelhetik magukat. (A Libri trailere.)

15. Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre (2018): Kiégett orosz oligarchák egy startupnak hála egy géppel sok év gyakorlás helyett azonnal elérhetik a lelki harmóniát. (Ilyen jól még sehol sem olvastam arról, milyen érzés lehet meditálni.) De mivel véletlenül belelátnak az üdvözülés titkos szféráiba, kénytelenek bizarr rehabra vonulni, hogy visszakapják az egykori énjüket. Közben az egyikük régi szerelme a fallogocentrikus világrend ellen ezoterikus harcot folytató titkos feminista csoport tagjaként pinakampóval indul el egy megalázó randi miatt bosszút állni.

16. Gyengéd Érintések Művészete (2019): Ebben a gazdag embereknek rövidítve összefoglalt Dan Brown-paródiában az ősidők óta a történelmet alakító sötét erők mozgását követhetjük végig, hogy eljussunk a brezsnyevi Szovjetunió szintjére poshadt Nyugat és Oroszország végső összecsapásáig, ahol a nagyhatalmak mémekkel vívják a harcot, és igyekeznek triggerelni egymást, hogy minden addiginál borzalmasabban érezzék magukat.

17. A Legyőzhetetlen Nap (2020): Egy harmincas nő körutazásra indul, hogy megértsen valamit, közben turbókapitalista anarchistákkal, nekroempatikus történészekkel, transznemű buddhistákkal és marketológusokkal beszélget. Rituálékban vesz részt, és varázserejű maszkokat próbál ki, amikkel álmában az ókori Róma császárainak bőrébe bújva jön rá arra, hogy az életnek nevezett illúziót egy fekete kő, a „Legyőzhetetlen Nap” nevű projektor generálja. Ezzel pedig a kiválasztott újrateremtheti vagy elpusztíthatja az anyagi világot, felszabadítva a világlelket, akármilyen következménnyel is járjon.

A 2006-ban meghalt állandó fordítója, Bratka László azt írta Pelevinről, hogy az „írásaiban olykor élesen elkülönülve, máskor egymásba átmosódva, egyforma intenzitással vannak jelen a groteszk, abszurd, fantasztikus elemek és a realista leírás; a klasszikus regény- és novellaírói fogások gyakran Stephen King-i, kafkai, esetleg a gótikus regény és a modern (posztmodern) szövegirodalom eszköztárába tartozó módszerekkel ötvöződnek”.

Bratka úgy vélte, „a szovjet világban leélt harminc év ellenére a szerzőt érintetlenül hagyta a szovjet mentalitás, nem alakult ki benne a szovjet emberek mentális alapreflexe, az, hogy ellentétekként, szembenállásokként, szembenállások rendszereként érzékelje, élje meg a világot”. Erre jó példa, hogy mondjuk az Omon Ré, az Az agyag géppuska vagy az A Legyőzhetetlen Nap főhősei két párhuzamos világban egyszerre létezhetnek, és végül mindkét egymást amúgy kizáró értelmezési lehetőség érvényes marad.

Goretity József, aki szintén lefordította néhány könyvét, azt írta, „Pelevin a széthullott világnak ugyanazon szilánkjait sorakoztatja fel, mint Szorokin, de vele ellentétben ezekből a deformált darabokból fabuláris és konceptuális konstrukciókat hoz létre, amelyek persze a didaxis veszélyét is magukban hordozzák”.

Irodalॐ B

Azoknak, akik hozzám hasonlóan nem követik szorosan a fraktálszerűen bővülő világirodalmat, megpróbálom egyszerűen elmagyarázni, szerintem miért érdemes olvasni a sok szempontból is ellentmondásos Pelevint, akinek minden könyve egyszerre ugyanolyan és egészen másmilyen.