Mélytorok a Kremlben, anyázás a Fehér Házban

Három héttel az elnökválasztás előtt, október 15-én jelent meg Bob Woodward könyve az Egyesült Államokban, amelynek előzetesen publikált részletei már egy héttel korábban felforgatták a közéletet. Ahogy azt az elmúlt évtizedekben már megszokhattuk.

Woodward egyedülálló figura. Kollégájával, Carl Bernsteinnel közös oknyomozásuk vezetett Nixon elnök 1974-es lemondásához, és a Watergate-botrány leleplezőjeként és elnökbuktatóként lettek világhírűek. Aztán jött a róluk szóló filmklasszikus, Az elnök emberei, amelyben Robert Redford alakította Woodwardot. Mindez önmagában több, mint amit bármelyik újságíró elért vagy elérhet. De Woodward karrierje még csak ekkor kezdődött.

Az elmúlt 50 évben 21 bestsellert írt, ami példátlan a tényirodalomban. Könyveinek egy része a Watergate-sztori folytatása: külön írt egyet a Mélytorokként elhíresült titkos forrásáról, illetve Nixon egyik tanácsadójáról, aki kulcsszerepet játszott az ügyben. De írt portrékönyvet Alan Greenspan jegybankárról is (magyarul: A gazdaság karmestere), és óriási hatása volt annak, amikor bemutatta a Legfelsőbb Bíróság belső működését. De az igazi terepe a Fehér Ház: tíz elnökségről tudósított, és szinte mindegyik könyvéhez hosszú interjúkat készített az aktuális elnökkel és embereivel.

Történetírás valós időben

Nemcsak a karrierje sikere és hossza teszi különlegessé Woodwardot, hanem a nézőpontja is. Szokás azt mondani, hogy az újságírás a történelem vázlatfüzete, de Woodward esetében ez nem magasztos gondolat, hanem hétköznapi gyakorlat. Egy világhatalom legfontosabb döntéseinek a hátterét akarja megírni, és bár sok apró, néha vicces, néha irreleváns apróságra is kitér, és néha el is veszik a részletekben, de ez a törekvés mindig érezhető.

Legutóbbi nagy dobása az volt, hogy közreadta a Donald Trumppal készített 20 interjúját egy 11 órás hangoskönyvben. A cél az volt, hogy megmutassa a volt elnök személyiségét és döntéshozatali mechanizmusát, de a (szinte) vágatlan felvételek egyben Woodward munkamódszeréről is sokat elmondanak. Aki ezt végighallgatja, érteni fogja a korábbi CIA-igazgató, Robert Gates sajnálkozását, hogy nem szervezték be Woodwardot a szolgálatokhoz. Mert „az a képessége, hogy ráveszi az embereket, hogy beszéljenek olyan dolgokról, amikről nem kellene beszélniük, egyszerűen rendkívüli és talán egyedülálló.”

A közzétett interjúkban Woodward mindig néhány kiemelt kérdésre fókuszál, és még a teljesen szétesett, összevissza hadováló Trumpot is képes újra meg újra visszaterelni a valódi dilemmákhoz. Nagyon eredeti felvetései vannak, amelyek meglepik és kimozdítják az interjúalanyt a berögzült mantráiból, és bár végig nyugodt és udvarias marad, ha kell, akkor erőteljes nyomás alatt tudja tartani Trumpot.

Ez néha már odáig fajul, hogy Woodward kicsit tanárbácsisan felelteti a regnáló elnököt, hogy hát ezt ugye nem gondolta komolyan, amarról meg ugye biztos vannak további elképzelései a személyes sérelmein túl.

Persze az is Woodward kezére játszik, hogy ő maga is amolyan történelmi figura. A vele szemben ülő miniszterek és elnökök joggal gondolhatták az elmúlt évtizedekben, hogy az ún. történelmi örökségüket befolyásolja, mit mondanak vagy nem mondanak neki. Trump például azután adott példátlan hozzáférést Woodwardnak, hogy már megjelent az első róla szóló könyve (magyarul is, Félelem címmel), amelyben az elnök emberei mondják el, hogy Trump „semmit sem ért meg, semmihez sincs türelme, képtelenség párbeszédet folytatni vele. Ha valamiben esetleg megállapodnak, azt Trump nem tartja be, és sokszor úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy erről már volt szó.”

Beszédes jelenet, hogy az interjúsorozat elején, az ovális irodában úgy várta Woodwardot az elnök, hogy odakészítette az asztal mellé a Kim Dzsongunnal közös fotójukat, illetve az észak-koreai diktátor neki írott leveleit. Trump akkoriban a kettőjük közti közeledést, az atomháború elkerülését tartotta a legnagyobb eredményének, de ezeket a leveleket senki sem látta addig, és jogilag nem is lehetett kiadni őket. Trump viszont megengedte Woodwardnak, hogy diktafonba mondja az összeset, mert... hát, valószínűleg azért, mert védeni akarta magát a történelem ítélőszéke előtt. Aztán nekiállt szemérmetlenül udvarolni Woodwardnak: kért tőle egy közös fotót, amit aztán a következő alkalommal már bekeretezve nyújtott át neki, aztán folyamatosan berendelt embereket az interjúk közben, többek között az alelnökét és a feleségét, hogy előttük mondja el: Bob egy legenda, nagyszerű fickó.

De azért ő sem hibátlan