• Ezer nappal ezelőtt Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen. A néhány naposra tervezett „különleges katonai műveletből" irtózatos veszteségeket okozó, felőrlő háború lett, ami a lövészárkoktól távol is szedi az áldozatait.
• Van egy „puhább”, néha láthatatlan, máskor azonban nagyon is látható front is, ami az ukránok pszichológiai megtörésére és az ukrán jövő lerombolására irányul.
• A legvédtelenebb és gyakran láthatatlan áldozatok közé tartoznak az ukrán gyerekek, akiknek a gyerekkora sosem lesz már olyan, mint 2022. február 24. előtt.
• Az oroszok több tízezer kisgyereket vittek erőszakkal Oroszországba, hogy ott gyökerestül kiirtsák belőlük ukránságukat. Ezt az ukránok rendszerszintű gyermekrablásnak tartják, az oroszok evakuálásnak. Nemzetközi jogi szempontból népirtás.
• A következő hetekben cikksorozatban foglalkozunk azzal, hogyan váltak az ukrán gyerekek az orosz háborús stratégia célpontjaivá, mi történik velük a megszállt területeken.
• Ez a cikksorozat első része.

Vlagyimir Putyin 2022. február 24-én hosszú beszédet intézett az orosz néphez, amelyben így fogalmazott:

„Meghoztam döntésemet a különleges katonai műveletek lefolytatásáról. Ezek célja megvédeni azokat az embereket, akik az elmúlt nyolc évben megaláztatásoknak és népirtásnak voltak kitéve a kijevi rezsim részéről. (...) Terveink között nem szerepel ukrán területek megszállása. Senkire sem akarunk erővel rákényszeríteni semmit.”

A beszéd után három irányból megindult az orosz támadás Ukrajna ellen, és elkezdődött a legnagyobb kiterjedésű fegyveres konfliktus Európában a második világháború óta. Ma már tudjuk, az orosz elnök tíznaposra tervezte a „különleges katonai műveletet” – de a szinte felfoghatatlan emberi, gazdasági, társadalmi, környezeti károkat okozó felőrlő háború ezer nappal később is folytatódik.

Ezer nap és fásultság

A háború már nemcsak egy nagyon távoli helyen történő, szinte elképzelhetetlen esemény, hanem a befogadható magyar valóságnak is részévé vált. Azért is, mert kárpátaljai – köztük magyar nemzetiségű – katonák is harcolnak, az ország pedig itt van a szomszédban, alig pár órányi autózásra Budapesttől.

A kezdeti sokk és a kötelező elítéléscunami után, amikor a nyugati hírszerző közösség arra jutott, kicsi az esélye annak, hogy Oroszország fog először atomfegyvert bevetni, olyan helyzetértékelés kezdődött, ami alapján ki-ki a maga vérmérséklete szerint – legyen szó az Egyesült Államokról, az Európai Unióról mint közösségről, vagy egyes országokról, függetlenül attól, milyen közel vagy távol vannak földrajzilag – meg tudja fogalmazni, milyen jövőben szeretne élni, ebben a jövőben kivel vállal közösséget, és kivel nem. Úgy tűnik azonban, hogy ezer nap alatt Európának nem sikerült a felmerülő kérdésekre közös választ adnia.

Hiába borult kék-sárgába az Eiffel-toronytól kezdve a Brandenburgi kapuig a fél kontinens, hiába tüntettek dühös európaiak számtalan orosz nagykövetség előtt, hiába lepték el a közösségi oldalakat a kék-sárga profilképkeretek, ettől még a háború folytatódott. A háború kitörése után a hasonló szimbolikus lépések az ukrán nép melletti szolidaritást kifejezték ugyan, de a háború menetét nem befolyásolták: az oroszokat nem akadályozták meg abban, hogy előrenyomuljanak, és az ukránoknak sem adtak elegendő eszközt ahhoz, hogy megvédjék a hazájukat.

Az Európai Unióból az elmúlt ezer napban Ukrajna kapcsán az amúgy is repedező „egység a sokszínűségben” mottóból eltűnt az egység, amiben a magyar kormánynak megkerülhetetlen a szerepe.