Megint túl vagyunk a csúcson. Mi változott Európában attól, hogy múlt csütörtökön és pénteken az unió legnagyobbjai összedugták az összedugnivalót. Azon túl persze, hogy tojásos-gombás pitét, párolt borjút spenótágyon, és csokoládé triót ettek, s Orbán Viktor egy kisebb polgári lakás áráért érkezett a tetthelyre? Nos, az EUrologustól távol áll a veterán pénzügyi megmondókra jellemző értelmetlen fanyalgás, de a múlt heti eseményeket még mi is unalmasnak értékeljük. Ahogy azt előre megjósoltuk, érdemi döntések nem, inkább csak hosszabb távú politikai vállalások születtek. Jó pár kiskapu nyitva maradt a nagy tagállamok számára, hogy a még idén hátralevő két EU csúcson saját képükre formálják szép fokozatosan az erősödő gazdasági együttműködést. Ezért aztán nem tudjuk, hogy pontosan mikor kezdi meg működését az egységes európai bankfelügyelet, de azt már igen, hogy az Európai Központi Bank részeként fog működni, és év végéig meg kell csinálni az erről szóló jogszabályt. A bankunión Merkel azt is megígérte: tovább folytatják a gazdaságpolitika központosítását.

Azt sem tudjuk, hogy miként fog összeállni az eurózóna külön költségvetése, de szinte biztossá vált, hogy előbb-utóbb lesz ilyen. Bár azt megígérték, hogy nem a 27-es büdzsé kárára jön létre. Majd meglátjuk, az EUrologusnak vannak félelmei… Egy azonban bizonyosnak tűnik: a magyar kormány látványosan távol tartja magát az integrációs meneteléstől. A magyar álláspont az, hogy majd az utolsó pillanatban eldöntjük, csatlakozunk, vagy kimaradunk az egészből. Szerintünk ez hiba, amely jelentős kockázatokat rejt. Olyan hiba ugyanakkor, amelyet csak kormányzati szinten korrigálhatna Magyarország. Erre viszont a kabinet fokozódó szabadságharcos hevületében egyre kisebb az esély. Pedig az EUrologus szívesebben látná Magyarországot az egyre szorosabban integrálódó Nyugat-Európához húzni, mint a dél-keleti perifériával leszakadni a ki tudja hova.