José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke nagyjából úgy van a tagállami vezetőkkel, mint Virgil Starkwell az egykori fegyenctársaival: mindenkinek megmondták, hogy a szökést le kell fújni, de ő valahogy mégsem értesült róla.

Fogd a pénzt és fuss részlet

Mintha Európa állam- és kormányfői elfelejtettek volna szólni a bizottsági elnöknek, hogy a kedvenc témáit egy ideje már ejtették: a foglalkoztatottság, a növekedés, az innovációs politika most nem menő az EU-ban. Talán meg lehet velük próbálkozni újra egy következő ciklusban, mire a franciák és a németek megegyeznek a közös euró büdzséről, és fél Dél-Európát sem kell majd háromhavonta olcsó hitelekkel pumpálni.

Egyelőre a pénzügyi kármentés folyik, és a Bizottság, habár a háttérmunkát serényen elvégzi, a fontos döntésekből, fájdalom, kimarad. Ez részben annak köszönhető, hogy Barroso-t kinevezése óta nem övezi különösebb tisztelet a Tanácsban.

Eleve úgy kerülhetett a helyére 2004-ben, hogy Európa vezető politikusai nem tudtak dönteni a két fő esélyes, a karakteres arcélű ámde karizmatikus liberális Guy Verhofstadt és a brit konzervatív, ezért örök kívülálló Chris Patten között. Aztán kiderült róla, hogy habár tele van energiával és nagyon meggyőzően szónokol, sokszor keveredik önellentmondásba és bátor szófordulatai mögött ritkán van tartalom („az EU alakuljon nemzetállamok szövetségévé!”). 2009-ben összekülönbözött Angela Merkellel, amikor a német kancellár, állandó francia partnerével, Nicolas Sarkozyvel karöltve arra kényszerítette, hogy második hivatalba iktatásának feltételeként készítsen részletes programot a következő öt évre szóló elképzeléseiről, és ismertesse azt az Európai Tanáccsal. Állítólag azóta sem felhőtlen közöttük a viszony.

Barroso nem gazdasági szakember, ezért sokak szemében nem tud hitelesen a válságkezelés élére állni. Ezt a szerepet átveszi tőle az eurózóna pénzügyminisztereit havonta egy zártkörű partira összerántó Mr Euro: Jean-Claude Juncker (mellesleg örökös luxembourgi miniszterelnök), illetve a karikaturisták kihagyhatatlan kedvence, az Európaitanács-elnök Herman Van Rompuy. Mindkét testületben a tagállamoké a főszerep, és a legfontosabb válságkezelő találmányok, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF), az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) és az Európai Pénzügyi Paktum mind kormányközi megegyezésen alapulnak.

A Bizottságra nézve szomorú, hogy az egy hónap alatt tartott sajtótájékoztatóira összesen sem kíváncsi annyi újságíró, mint ahány a most már havonta tartott Európai Tanács üléseken egy éjszakára összegyűlik. Aligha lehet a Bizottságot az EU kormányának nevezni: világos, hogy ki az erő legnagyobb ismerője Brüsszelben.

Hiszen a Bizottság saját projektje, az Európa 2020 stratégia eközben észrevétlenül haldoklik. A program túlságosan szerteágazó: célokat tűz ki a foglalkoztatottság növelésében, a szegénység elleni küzdelemben, az oktatásban, a klíma- és energiapolitikában a kutatás-fejlesztésben. Sajnos ezek közül több is az Unió hatáskörén és jogi lehetőségein kívül esik. Viszont mindegyikhez sok pénz kell, amiről a tagállamok időről időre világossá teszik, hogy nincs. Ugyanakkor, a stratégia hangsúlyos célkitűzései közül hiányoznak azok, amelyek az integráció jövője szempontjából kifejezetten életbevágó területekre, a közös piacra és a versenypolitikára vonatkoznának.

Akárcsak a program, a biztosok kollégiuma is gyenge, széthúzó és nem kapcsolódik szervesen a tagállamokhoz. Először is rengetegen vannak: 27 fő egy gimnáziumi osztályban is bőven elég hozzá, hogy egymást messziről kerülő klikkek alakuljanak ki benne. Barroso is létrehozta a saját csapatát és meglehetősen centralizálta a Bizottság működését, ami azt eredményezte, hogy az intézmény vezető testülete egyre kevésbé használható egységes érdekérvényesítő csapatként. A biztosok inkább a hozzájuk közelálló tagállami fejeseknél lobbiznak egy-egy, nekik fontos projekt finanszírozásáért. Már akiknek vannak ilyen kapcsolataik. A biztosok közül viszonylag kevesen voltak közel a tűzhöz saját országukban a kinevezésük előtt, a három nagy tagország biztosai pedig éppen nincsenek jóban a saját kormányaikkal. A német Günther Oettingert állítólag egyenesen azért küldte Angela Merkel Brüsszelbe, hogy megszabaduljon tőle, a francia Michel Barnier-t és a brit Catherine Ashtont pedig még korábbi, ellentétes színezetű kormányok nevezték ki. (Lady Ashtontól persze még az EUrológus sem várhatja el, hogy az Európai Bizottságot ÉS a világot is megmentse egyszerre.)

Az Európai Bizottság és annak elnöke elszigetelődni látszanak a nagypolitikától. Az EUrológus hallotta, amikor egy vezető brüsszeli diplomata nemrég úgy jellemezte az intézményt, ahogy egy köztiszteletnek örvendő nyugalmazott tábornokot szokás: „már jó ideje nem az Unió politikai irányítója, de professzionalizmusa és technikai tapasztalata nélkülözhetetlen. És hű maradt a közös európai eszményhez.” Mégis, Barroso mintha próbálná énekelni a saját számát a tagállami miniszterek kórusában, azok viszont nem nagyon értik, hogy szegény mit szeretne. A vége pedig valószínűleg az lesz, hogy szomorúan becsukja majd maga mögött az ajtót 2014-ben.