A hétvégén egy amerikai drón megölte Hakimullah Mehsudot, a pakisztáni tálibok vezetőjét. Nem az első és nyilván nem az utolsó ilyen célpont volt, de mindenképpen a fajsúlyosabbak közé tartozott. Mind a kivégzés ténye, mind a módszere egy markáns trend része, amely hosszú távú következményekkel járhat a világra gyakorolt nyugati befolyás szempontjából.

Mégis, a képlet ennél jóval bonyolultabb, mind a konkrét esetben, mind a dróntámadások kapcsán általában. Ott vannak rögtön az ártatlanok. Nem tudjuk, hogy a Mehsud-támadás esetében volt-e, illetve ha igen, akkor hány áldozat, de a múltban rendszeresen előfordult, hogy a célpont mellett a közelben lévő ártatlanok is elpusztultak. Sőt, nem egyszer kizárólag ők.

Hány ártatlan ember halála elfogadható a vélelmezett bűnös kiiktatása érdekében?

Most ne is elsősorban erkölcsi szempontból nézzük ezt a kérdést, hiszen tudjuk, hogy a mindennapi reálpolitikában ez nem igazán tényező. Politikai szempontból azonban ugyanilyen fontos ez a dilemma. Elméletileg az USA célja a gyilkosságokkal az, hogy csökkentse a saját állampolgáraira lelkesedő veszélyt, azaz hogy amerikai életeket mentsen meg. Az ártatlan áldozatok azonban természetesen óriási felháborodást keltenek, és komoly toborzóerőt jelentenek a tálibok számára.

Sőt, közben szépen-lassan felrobban Pakisztán. Az országot mind a szunnita-síita, mind a szekuláris-fundamentalista, mind pedig az etnikai feszültségek egyre inkább szétfeszítik. Mindezt úgy, hogy mára közel száz robbanófejből álló nukleáris arzenálon ülnek. Már legalább egy évtizede a világ kiemelkedően legnagyobb biztonsági kockázataként tartják számon az országot.

Az ebben a szituációban egyensúlyozni próbáló pakisztáni politikai elit helyzetét teljesen ellehetetlenítik az amerikai dróntámadások.

Egyik oldalról támaszkodnának az amerikaiakra az ország bizonyos részei fölött az uralmat már átvett tálibok ellenében, másrészt viszont politikailag kezelhetetlen az a helyzet, hogy semmit nem tehetnek a saját országukban a semmiből lecsapó és néha ártatlanokat elpusztító rakéták ügyében.

Az a tény, hogy ezek a pakisztáni (és jemeni és afrikai) kivégzések drónokon keresztül történnek, ha lehet, még inkább antagonizálja a helyi lakosságot. Ezek a gépek ugyanis a személytelenség és az érzéketlenség szimbólumai, ahol a drónt irányító „pilóta” két popcorn és egy kóla között egy joystickkel lövöldözi ki a hangyaként rohangáló embereket. Ha valaki ellenségeket akar kreálni, arra valóban kiváló ez az eszköz.

Ha mindez nem lett volna elég, a pakisztáni miniszterelnök épp a hetekben hirdette meg, hogy béketárgyalásokat kezdeményez a pakisztáni tálibokkal, hogy legalább a polgárháborús feszültségeket csökkenteni tudja. Most nyilván nem jön létre ez a találkozó, mert a tárgyalópartnerét kilőtték. Miközben az amerikai stratégia az, hogy a tálib vezetőket egyenként levadásszák, ez azt is jelenti, hogy nincs és nem lesz egyetlen olyan ember sem, akivel érdemes lenne tárgyalni.

Pedig ezt a sztorit már egyszer láttuk Szomália kapcsán. Ott a polgárháború, az Al-Kaida és az amerikaiak szépen lassan az összes országos szintű vezetőt kiiktatták.

Végül meg is szűnt az ország létezni, és mára kalózok és a közelmúltbeli kenyai terrortámadás feltételezett végrehajtóinak felkészülési és búvóhelye lett.

Senki épeszű embernek nem lehet célja, hogy Pakisztán a szomáliai útra lépjen.

A célzott gyilkosságok és a drónok problémája sokkal összetettebb annál, mint ahogyan az azt használók hajlandóak elismerni. Akárcsak a tömeges lehallgatások ügyében, ebben is úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok egyszerűen belesodródott a rövid távon legegyszerűbbnek tűnő megoldásba – anélkül, hogy a hosszú távú implikációkat valóban végiggondolták volna.

Ez viszont nagyon súlyos politikai hiba. Olyan súlyú, amelyik az amerikai elnök felelősségét veti fel. Obamáét, akiről ebben az ügyben is az derült ki, hogy nem vezet, hanem részérdekek vezetik.