• Emlékszik arra, mit csinált múlt szombat délután?
• És arra, hogy hol volt 2001. szeptember 11-én délután?
• Na és arra, hogy mit csinált 2003. október 3-án?

Az utóbbira szinte biztosan nem. Hacsak nem kapcsolódik pont ehhez a naphoz egy érzelmileg nagyon erős élmény. Vagy ha nem hipermnéziás.

A hipermnézia egy nagyon zavarba ejtő és rejtélyes állapot. A hipermnéziás embereknek rettentően fejlett az önéletrajzi memóriájuk, gyermekkorukig visszamenve meg tudják mondani, hogy egy adott napon mi történt velük. Az Egyesült Államokban összesen ötven olyan emberről tudni, akiknek az agya így működik.

A hipermnéziás emberek az olyan apró részletekre emlékeznek nagyon pontosan, mint hogy mi szólt egy tizenöt évvel ezelőtti reggel a rádióban, mi volt aznap a reggeli, milyen volt az idő.

Azaz olyan részletekre, amikből összeállnak a történetek, amiket mindannyian mesélünk az életünkről. És amiknek nincs más forrása, mint a saját memóriánk. Ám a memóriánk nem tökéletes, rengeteg dologra nem, vagy máshogy emlékszünk, mint ahogy megtörtént.

A hipermnézia felfedezése 2006-ban épp azért hozta lázba a kutatókat, mert azt remélték, hogy a tökéletes memóriájú emberek agyműködésének vizsgálatából többet megtudhatnak majd általában is a memória működéséről. Egy most megjelent kutatásból viszont épp az derült ki, hogy a hipermnéziás emberek memóriája is ugyanolyan esendő, és ugyanúgy vannak hamis emlékeik.

Kinek lehet hinni?

Elizabeth Loftus évtizedek óta kutatja, hogy emberek visszaemlékezéseiben hogyan képesek olyan események élénken felbukkanni, amik valójában soha nem is történtek meg velük. Ezek az emberek nem tudatosan hazudnak, hanem téves emlékekkel rendelkeznek. Arra jutott, hogy az emlékeket el lehet téríteni: például ha valaki egy esemény után azonnal tapasztalatainak ellentmondó információt kap arról, hogy mi történt, vagy ha nagyon irányított, sugalmazó kérdéseket tesznek fel a múltjáról. Az egyik leghíresebb eset Gary Ramonáé volt. A férfi beperelte a lánya pszichoterapeutáját, mert szerinte olyan emlékeket helyezett el lánya memóriájában, melyek szerint Ramona megerőszakolta őt.

Ezek a kutatások érzékeny ponton támadják az igazságszolgáltatást, hiszen az Egyesült Államokban például a szemtanúk vallomása jellemzően nagy hatással van a bírói és esküdti döntésekre. A felfedezés, hogy a hibátlannak gondolt emlékezőtehetségű embereknél is lehetséges a manipuláció, komoly hatással lehetnek a klinikai- és kriminálpszichológia területére, ahol a téves emlékeknek különösen súlyos következményei lehetnek.

De persze a kutatásnak ennél messzebb ható következményei is vannak. Ha komolyan vesszük az eredményeket, hogyan kell ezután gondolkodnunk az életünkről? Ami amúgy nem több, mint események emlékeiből összefűzött narratíva.

James McGaugh neurológus volt az, aki az első hipermnéziás esetet bizonyítottan diagnosztizálta. Magyarázata szerint emlékeinket mindennapi tapasztalatok színezik, és teszik felhasználhatóvá. És minden visszaemlékezésünk rekonstrukció: minden alkalommal, amikor egy történetet mesélünk magunkról, felhasználunk olyan elemeket, amikre tényleg emlékszünk, és olyan részleteket is, amik általában véve igazak.

Mint ahogy hazudni is mindig úgy érdemes, ha a történetbe, amit előadunk, apró, jelentéktelennek tűnő részleteket is beleszövünk. A történethez szorosan nem kapcsolódó, banális részletek felhígítják a sztorit, és elterelik a másik gyanúját arról, hogy itt esetleg hazugsággal áll szemben. Ez még valami, amit az egyetemen tanultam. Meg azt is, hogy ezekről a kérdésekről nagyon ajánlott Paul Ricoeur szövegeit olvasni.

Bárkit át lehet verni

A mostani kutatás volt az első, amiben hipermnéziás embereknél keresték a hamis emlékek meglétét. Első ránézésre könnyű volt azt gondolni, hogy őket ez a fajta emléktorzulás nem érinti: gyermekkoruk óta eltelt összes napra képesek visszaemlékezni, eseményeket felidézni, és amikor kutatók az általuk elmondottakat ellenőrizték, az derült ki, hogy 97 százalékban pontosak voltak a visszaemlékezések.

A teszt során húsz hipermnéziás embernek mutattak diákat, például arról, hogy egy férfi miközben segítséget színlel, kiüríti egy nő táskáját. Később a látottakról értelmezéseket olvashattak a tesztalanyok, bennük félrevezető információkkal. Amikor ezután el kellett mesélniük a történetet, ugyanolyan arányban dőltek be a téves információnak, és értelmezték aszerint a látottakat, mint az átlagos emlékezőtehetségű emberek.

Ennél is beszédesebb volt a másik kísérlet, amiben a 2001 szeptember 11-én lezuhant United 93-as gép becsapódásáról mutattak felvételeket. Csakhogy ilyen felvétel a valóságban nem létezik. Amikor megkérdezték később tőlük, hogy látták-e már korábban is a filmet, húsz százalékuk felelt igennel. Ez az arány az átlagos memóriával rendelkező emberek körében 29 százalék.

A kutatást vezető Lawrence Patihis szerint bár az eredmény elsősorban a hipermnéziás emberek memóriájának működéséről árul el dolgokat, az eredmények arra is jók, hogy a saját emlékezetünk működésén töprengjünk kicsit. Mert azt ma már senki nem gondolja, hogy a hamis és téves emlékek csak az emberek harmadát érintő probléma. Nincs senki, aki mentesülhetne az ilyen torzítások alól.

A hamis emlékek szakértőjének számító Loftus régóta kísérletezik téves emlékek terjesztésével, egyszer egy rakás embert győzött meg arról, hogy ők gyerekként elvesztek egy áruházban. De a hasonló tévedések a hírességeket sem kímélik. Hillary Clinton például egyszer azt állította, hogy Boszniában évekkel korábban orvlövészek lőttek a kocsijára. Amikor kiderült, hogy erről szó sem volt, Clinton elnézést kért, mint mondta, épp az ilyen tévedése bizonyítja, hogy ő is csak ember.

Loftus szerint rettentően hatásos tud lenni, ha valaki úgy mesél el valamit, hogy közben rengeteg részlettel áraszt el. Hát még, ha eközben érzelmet is kifejez. Ilyenkor sokkal könnyebben gondoljuk azt, hogy ez igaz kell legyen. Pedig a hamis emlékekre is ugyanazon tulajdonságok a jellemzőek, főleg ha olyanok, amiken sokat szoktunk töprengeni: részletesen kidolgozottak, biztosak vagyunk bennük, érzelmileg is megérintenek.

Egy mindenre emlékező viszontagságai

Frank Healy hipermnéziás. Lassan hozta a világ tudomására, hogy milyen képességek birtokában van. De már kisgyerekkorától odavolt a menetrendekért, tévéújságokért, híradókért és időjárás-jelentésekért. Ezekről mentális jegyzeteket készített, amiket máig elő tud hívni. De nagyon sokáig nem tudta, hogy hihetetlen kapacitással működő memóriáját hogyan fordíthatja valami értékes és értelmes dologgá.

Van, amikor az egész inkább tűnik tehernek, mint áldásnak. Az elméje annyira meg tud telni a részletekkel, hogy néha képtelen odafigyelni másokra. Volt, hogy fontos tennivalókat felejtett el megcsinálni, mert régi emlékek árasztották el. Healy képességével csak általános iskola végén állt ki a többiek elé egy iskolai verseny alatt. A többi diák az egész napot azzal töltötte, hogy születésnapokkal meg dátumokkal bombázták őt. A teljesítménye annyira meggyőző volt, hogy tanára végül még az iskolaigazgatót is lehívta, hogy megmutassa neki a fiút.

Aztán ahogy idősebb lett, megtapasztalta azt is, ahogy a fájdalmas emlékek 20-30 év elteltével is ugyanolyan érzelmi megrázkódtatást okozva törnek rá néha. Idővel viszont megtanulta, a negatív élményeket hogyan fordíthatja át előnyére. És ezzel megtalálta azt is, mivel akar foglalkozni: tanácsadó lett, hogy másoknak segítsen feldolgozni negatív élményeiket. És könyvet is írt hihetetlen memóriájáról.

2008-ban látott egy dokumentumfilmet McGaugh kutatásáról. Felvette vele a kapcsolatot, majd pedig személyesen is találkoztak. Rögtön egy kísérleten kellett átesnie. Az egészre nagyon pontosan emlékszik: be kellett mennie egy terembe, ahol barna táblára kellett krétával számokat és betűket felírnia, majd megfordulnia, és visszamondania őket. Majd hosszasan kérdezték egyéb dolgokról. A számokra még ma is emlékszik, mint ahogy rengeteg egyéb részletre is.

Csak mint kiderült, nem pontosan. Akkor készült feljegyzések és hangfelvételek alapján a számokat valóban jól mondta. De kréta helyett filcet használt, egy fehér táblán. Ráadásul előbb esett át egy 46 perces kérdezős szakaszon, és csak utána kellett a táblára írnia.

A hipermnéziás emberek valóban nagyon élesen emlékeznek sok apró részletre. Például, hogy mi volt a vizsgálat napján az ebéd. Más dolgokra viszont egyáltalán nem pontosan. Azaz hasonlóan járnak el, mint bárki más, amikor visszaemlékezik: fogják ezt a néhány jelentéktelen részletet, ami számukra valamiért releváns, és ezért megmaradt arról a napról, és beleszövik az adott nap narratívájába őket.

Ez mindenkinél ugyanúgy működik: minél erőteljesebben kapcsolunk érzelmeket egy pillanathoz, annál valószínűbb, hogy az emlékezésért felelős agyterületünk aktiválódik. Ahogy nyilván nem emlékszünk minden reggelre, amikor dolgozni mentünk, ha viszont látunk egyik reggel egy szörnyű balesetet, azt a napot nem felejtjük el többé.

Az egésznek evolúciós oka van. A túléléshez kellett, hogy az élőlények jól megjegyezzék, hol és mikor forgott veszélyben az életük. Tudósoknak amúgy sikerült már állatok agyába is hamis emlékeket ültetniük, a MIT kutatói vertek át így nemrég laboregereket.

Maga a kutatás egy pillanatig nem állítja, hogy hipermnéziás embereknek ne lenne óriási és nagyon pontosan működő memóriája. Healy például egy csomó olyan apró részletre emlékezett a vizsgálat napjáról, ami a kutatóknak soha nem ugrott volna be, ha nem nyúlnak a feljegyzéseik után. És hihetetlen pontosan emlékezett arra is, hogy mit csinált 1990 március 26-án. Egy klinikán dolgozott, Oscar-gála volt aznap este, és az egyik páciens szóvá tette, hogy nem nagyon figyel oda rá. Mindez 23 évvel ezelőtt.

Healy lelkes volt, amikor a vizsgálat után elmondták neki, hogy erre az egészre azért volt szükség, mert nagyon kevés embernek van hasonló képessége, és szeretnék kideríteni, mit jelenthet mindez a tudománynak. Régi vágya volt, hogy valami értelmes célra használja ritka képességét. Ezek után nem csoda, hogy elég csalódottan fogadta a legújabb kutatás eredményét, amiből az derült ki, hogy az ő emlékei is ugyanannyira torzíthatnak, mint bárki másé.

Ez a történet azt bizonyította, hogy Healy is éppen úgy konstruálja meg emlékeit, mint akárki más. McGaugh szerint mindannyian rendelkezünk narratívákkal: hitekhez és értékekhez társítjuk az emlékeinket, és ebből történeteket gyártunk.

A egész életünk maga egy ilyen történet.

Az elménk és a memóriánk nemcsak rögzít és előkap információkat és tapasztalatokat, de egyben következtet, hézagokat töm be és konstruál is. Ezért nem érdemes nagyon éles határvonalat húzni emlék és történet közé.

Ez pedig kihívás elé állít mindenkit. Azokat az újságírókat is, akik azt választották feladatukul, hogy mások emlékeiből történeteket faragjanak. Erről mesél nagyon megkapóan Erika Hayasaki abban a cikkében, ami ennek az írásnak a forrása volt. 

(A címlapkép Veronában készült, Boss Tweed Flickrje a forrás.)