1962-ben a szovjetek atomrakétákat telepítettek Kubába, alig néhány kilométerre Floridától. Az amerikaiak blokád alá vették a szigetet. Egy hónapig úgy nézett ki, hogy a harmadik világháború nagyon közel van. Úgy tűnt, hogy nincs jó döntés: nem lehet hagyni, hogy a szovjetek odategyék a rakétákat, de egy atomháború apokaliptikus lett volna. Most ennyire közvetlen veszély nem fenyegeti a Földet, de egyszerre két olyan konfliktus is tombol, ahol az USA-nak valamit lépnie kell, és megint nem látszik, hogy mi lehet a jó döntés. 1962-ben végül kompromisszumot kötöttek: a szovjetek elvitték a rakétákat Kubából, az amerikaiak pedig leszerelték a sajátjaikat Törökországban. Most azonban két olyan háborús konfliktus van a világban, ahol nincs kivel alkudozni.

ISIS

Az ISIS (ami nemrég átnevezte magát IS-nek) kikiáltott egy önálló új államot, ami részben Szíria keleti, részben Irak nyugati feléből áll, és kalifátus az államformája. Olyasminek tűnik, mint a tálib hatalom volt Afganisztánban: kegyetlen dzsihádista diktatúra, amelyik háborúzni akar az egész világgal. Ha hagyják megerősödni, öngyilkos merénylőket küldenek az USA-ba, Nyugat-Európába, legalábbis fenyegetnek ilyesmivel. De az is elég, ha vérbe borítják az egész Közel-Keletet.

Logikus lenne megfékezni őket. Csakhogy van ezzel néhány nagyon komoly gond:

Obama 2008-as választási kampánya óta arról beszél, hogy Irakban nem kellenek amerikai katonák, az egész ottani háború elképesztő pazarlása volt az emberi életnek és a pénznek, a 2011-es kivonulást pedig az elnök nagy sikereként állították be. A visszatérés politikai szempontból elképesztő kudarc volna számára, annak beismerése, hogy nem kellett volna kivonulni.

Az IS központja Szíriában van, mielőtt idén Irakban is hódító hadjáratot indítottak volna, Asszad szír elnök ellen (meg a többi szír felkelő ellen) harcoltak. Asszad az USA régi ellensége, másfél éve már majdnem beavatkoztak az amerikaiak a felkelők oldalán. Ha az IS-t szétverik, az rövid távon Asszadnak lesz jó. Aki semmivel sem humánusabb, mint a brutális kivégzéseket elkövető IS: éheztetéssel, kínzásokkal, koncentrációs táborokkal, vegyi fegyverekkel harcol a felkelők ellen Szíriában.

Asszad fő szövetségese és támogatója Irán. Ráadásul Irán befolyása alá került az iraki kormány is, amelyik eddig nem sok sikerrel próbált ellenállni az IS terjeszkedésének. Irán az USA másik nagy ellensége.

Az amerikaiak 2011-es iraki kivonulása óta a síita Maliki miniszterelnök vezeti Irakot. Azt ígérte az amerikaiaknak, hogy békét teremt Irak három legnagyobb csoportja, a síiták, a szunniták és a kurdok között. Ám ehelyett kegyetlenül leszámolt mindenkivel, aki nem az Irán-barát síita politikát támogatta. Az iraki olajbevételeket pedig részben elsikkasztotta, részben vélhetően Iránnak adta, hogy ők Asszad szír elnök háborúját szponzorálják belőle.

Az IS pont azért tudott a szunnita területeken komoly ellenállás nélkül napok alatt nagyvárosokat elfoglalni, mert a helyi lakosság annyira undorodott már Maliki rezsimjétől, hogy eszük ágában sem volt a hivatalos iraki hadsereggel együttműködni. Átálltak az IS mellé, vagy csak hagyták magukat, mert Maliki tűzzel-vassal üldözte a szunnitákat.

Ha az USA komolyan beavatkozik az IS-szel szemben, akkor Asszad és Irán még erősebb lesz, és lényegében helyettük végzi el a piszkos munkát.

A helyzet durvaságát jól mutatja, hogy az IS részben olyan fegyverekkel harcol, amit az amerikaiak adtak az iraki hadseregnek, de hadizsákmányként hozzájuk jutott. Maliki most újabb fegyvereket kér, miközben látszik, hogy vezetése alatt sosem lesz béke Irakban.

Az USA-nak a térségbeli szövetségeseire is tekintettel kell lennie.

Törökország (NATO-tag, hatalmas hadsereggel) nagyon nem akarja, hogy a kurdok megerősödjenek. Márpedig a kurdok Szíriában és Irakban is kvázi függetlenséget vívtak ki ezekben a zavaros években.

A kurdok mindkét országban harcolnak az IS-szel, de Szíriában Asszaddal is, és Irakban nagyon rossz a viszonyuk a Maliki-kormánnyal is. Amerikai szempontból a leglogikusabb az volna, ha őket fegyvereznék fel. Csakhogy Törökország alig néhány éve zárta le több évtizedes háborúját a török területen élő kurdokkal (akik hátországnak használták az iraki kurd területeket, néha oda is utánuk ment a török hadsereg). Ankara nem fog abba belemenni, hogy a kurdok tovább erősödjenek.

Izrael, Szaúd-Arábia és az Öböl-menti olajmonarchiák egyszerre tekintik ellenségnek az irániakat, a szír elnököt, de az IS-t is. Dilemmájuk hasonló az USA dilemmájához: számukra egyik oldal megerősödése sem jó. Az volna nekik a legjobb, ha folytatnák a reménytelen öldöklést egymás között. Csakhogy mindez rettenetes szenvedést hoz a Szíriában és Irakban élőkre, és totális kudarca lenne az USA eddigi politikájának.

Az USA kormánya általánosságban arra jutott, hogy az IS-t nem szabad hagyni, hogy konszolidálja a hatalmát, és valóban új államot építsen. De azt is mondják, hogy a mostani iraki kormány alkalmatlan arra, hogy az IS szétverése után egyben tartsa az országot, olyan vezetés kell Bagdadban, amit a szunniták és a kurdok is elfogadnak.

Maliki kezét hivatalosan nem engedték még el, de egyértelmű, hogy belőle már nem kérnek. A helyzet innentől azért tűnik megoldhatatlannak, mert Maliki alatt annyira kegyetlenné vált a szunnita – síita ellentét, hogy a 2008-2010 közötti elvetélt konszolidációs kísérlet után reménytelennek látszik egy újabb, felekezetek közötti kiegyezés. Ráadásul már nem is bízik egyik oldal sem az amerikai közvetítésben. A szunniták úgy érzik, hogy átverték őket azzal, hogy az USA Malikira bízta Irakot. Maliki pedig ahhoz ragaszkodik, hogy hatalmon maradjon, hiszen tavasszal megnyerte pártja az iraki választást. (Miután az ellenjelöltek jórészét elüldözte, letartóztatta vagy kivégeztette.)

Egészen rövid távon az amerikaiak most egy nagyon is aktuális humanitárius katasztrófát igyekeznek megoldani, ami néhány napig eladhatóvá teszi a beavatkozás sztoriját, de már a hét végére ki kellene találniuk egy új narratívát.

Az IS megpróbálta kiirtani a múlt hét elején a jazidi kisebbséget (ők a zoroasztriánusokhoz hasonló vallást követnek), és e hit követői tízezrével szorultak egy Sztindzsár nevű hegyre a sivatagban, ahol nincs víz, élelem és árnyék. Helyszíni beszámolók szerint a szülők gyerekeik szájába köpnek, hogy a kicsik folyadékhoz jussanak. Az ott lévők vagy szomjan halnak, vagy lemennek a hegyről, és akkor az IS katonái lelövik őket. A jazidiakat egy ideig a kurdok védték, de nekik elfogyott a lőszerük. A kurd katonákat pesmergáknak hívják.

Az USA ezekben a napokban a hegy környékén bombázza az IS állásait, hogy a jazidik elmenekülhessenek kurd területekre.

Ez idáig eladható, és nyugaton is romantikusan hangzik, hogy jazidik, Sztindzsár hegy meg pesmergák, mintha a középkor elevenedne meg. Ám a jazidi tízezrek napokon belül vagy meghalnak, vagy sikerül az USA támogatásával kurd területekre jutniuk, és akkor megint az lesz a kérdés, hogy Iránnal, Asszaddal, Malikivel és az IS-sel mit lehet kezdeni.

Mindeközben Oroszországgal is kezdeni kell valamit

És ezalatt az amerikaiak támogatta ukrán kormány kemény háborút vív Donyeckben az oroszbarát felkelőkkel. A felkelők két nagyvárosba szorultak vissza, és ahogy pozícióik romlottak, Oroszország csapatokat vont össze az ukrán határon. Lehet, hogy be fognak avatkozni. Fegyverekkel és a háborút szervező ügynökökkel eddig is támogatták őket. Az elmúlt napokban az orosz kormány „humanitárius misszióról” kezdett beszélni, ami az ukrán kormány szerint valójában a nyílt hadba vonulást jelentené.

Az ukrán hadsereg biztos, hogy nem bír el az orosszal. Ha az oroszok bemennek, vagy csak még több fegyvert küldenek, esetleg „önkéntes” szabadcsapatokat engednek át a donyecki felkelők megsegítésére, akkor valamit lépnie kell Washingtonnak. Hagyják elbukni az ukránokat? Vagy avatkozzanak be, és ezzel háborút kockáztassanak Oroszországgal? Mikor jön el az a pont, amikor az orosz beavatkozás már olyan mértékű lesz, hogy arra nem lehet elegendő válasz néhány gazdasági szankció? Meddig mennének el az európaiak ebben a konfliktusban? Mit mondjanak Porosenko ukrán elnöknek, meddig menjen el Donyeckben?

Amikor tavasszal vontak össze az oroszok csapatokat az ukrán határon, akkor az ukrán hadsereg nem mert támadni a felkelőkre. Aztán az oroszok májusban visszavonultak, utána indult csak el az ukrán offenzíva, ám most az orosz csapatösszevonás után sem torpant meg.

Ki ijed meg előbb? Az oroszok hagyják, hogy az ukránok visszafoglalják Donyecket? Vagy az amerikaiak hagyják, hogy az oroszok megverjék az ukrán hadsereget? Az itteni dilemma nagyon hasonlít az 1962-es rakétaválsághoz, csak az eszközök még kevésbé egyértelműek. 1962-ben legalább Washington és Moszkva közvetlenül tudott tárgyalni. Itt viszont elvben a kijevi vezetés néz farkasszemet a donyecki felkelőkkel, és a két nagyhatalom mögéjük bújva vicsorog egymásra. Megteheti valamelyik óriás, hogy elengedi szövetségese kezét az ukrajnai hadszíntéren?

Két borzalmas patthelyzet egyszerre

Stratégiai szempontból is feloldhatatlannak látszik egyelőre mindkét hadszíntéren dilemma. És ahogy múlik az idő, nagyon sok ember hal meg.