A múlt pénteki túszejtés túlélője azt mondja, mentálisan nagyjából már rendben van, de a lövöldözés után még mindig felugrik minden kisebb zajra, és nem tudja, mikor lesz képes újra elmenni egy koncertre.

„Ma már úgy érzem, pszichológiailag többé-kevésbé rendben vagyok, de ha elmesélem valakinek a sztorimat, az olyan, mintha valaki mással történt volna meg."

- mondja Stephane. A pszichológusa szerint ez egy teljesen normális reakció, mert a tudata így próbálja megvédeni a traumától.

„Bosszút állunk az elnökötök miatt!"

Mikor a terroristák a főbejáraton keresztül betörtek a klubba Stephane épp az erkélyen volt. Mikor elkezdődött a lövöldözés, először sokan fel sem fogták, hogy mi történik, először azt hitték, csak petárdák durrognak. Majd nem sokkal később elszabadult a pánik, a zene elhallgatott, az együttes tagjai lerohantak a színpadról.

Stephane is rádöbbent, hogy ez most tényleg egy terrortámadás. Gyorsan le akart lépni, de mikor a lépcsőkhöz ért, rájött, hogy akik elállják az útját, azok már maguk a terroristák, és meg akarják ölni. Levetette magát a földre, két szék közé, onnan figyelte, ahogy két kalasnyikovos alak közeledik felé, de észrevették, és a többiekkel együtt őt is a folyosóra terelték.

Közben a túszejtők végig azt ordibálták:

„Az Iszlám Állam tagjai vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy megbosszuljuk a feleségeinket és a gyerekeinket, akiknek Szíriában át kellett élniük, ahogy a ti elnökötök bombázza őket.”

Úgy emlékszik, az első terrorista a színpadnál akkor robbantotta fel magát, mikor a rendőrök rálőttek.

A terroristák ekkor néhány túszt kiállítottak az ablakba, hogy figyeljék, mi történik az épülettel szemben. A többieket pedig az ajtóhoz küldték, így kellett várniuk majdnem két és fél órán keresztül.

Vadásztak a párokra

Közben a terroristák és a rendőrség telefonon tárgyaltak egymással, mielőtt a kommandósok megrohanták az épületet. A terroristák végig azzal fenyegetőztek, hogy ha a rendőrök nem tűnnek el az épülettől, akkor felrobbantanak mindent.

A terroristák kifejezetten vadásztak a párokra. Tőlük azt akarták elérni, hogy az egyiküket kiküldik egy üzenettel a rendőrökhöz, de megmondták neki, hogy ha nem tér vissza 2 percen belül, akkor megölik a másikat.

Mikor a különleges erők elkezdték befeszíteni az ajtókat a túszok sikítozni kezdtek, hogy

„Fel fognak robbantani bennünket. Mi csak túszok vagyunk az ajtónál! Ne gyertek tovább!”

Erre a túloldalon álló terroristák elkezdtek tüzelni a Kalasnyikovokkal, amire a rendőrség villanógránátokkal válaszolt, majd ők is lőni kezdtek. Mikor az egyik rendőrségi gránát épp Stephane lába mellett robbant fel, ő is elterült a padlón.

Innentől kezdve csak arra emlékszik, hogy az egyik terrorista éppen mellette áll, és az egyik kezében a Kalasnyikov, amivel éppen tüzel, a másik keze a detonátoron. Még ma sem érti, hogy miért nem robbantotta fel magát.

Miután a rendőrök visszaszorították a terroristákat a lépcsőkhöz, és meggyőződtek arról, hogy a túszokra nem szereltek bombákat, kiengedték őket.

Nem érez gyűlöletet, de minden megváltozott

Egy héttel a támadás után Stephane azt mondja, hogy nem érez gyűlöletet azok iránt, akik ezt tették vele. Ugyanakkor azt továbbra sem érti, mi járhat azoknak a fejében, akik ilyesmit tesznek.

A párizsi események teljesen megváltoztatták az életét. Korábban imádott koncertekre járni, de még nem tudja, hogy mikor lesz képes újra elmenni egy ilyen bulira. Ha a lakásában valamilyen zajt hall, arra azonnal felugrik, másként néz az emberekre az utcán és a metrón.

A héten már képes volt visszatérni dolgozni a tömegközlekedéstől sem fél. Tudja, most az a legfontosabb, hogy túltegye magát a történteken, és élje tovább az életét.

Most a Facebookon próbálja megkeresni azt a másik 10 túszt, akikkel átélték ezt a két és fél órát. Reméli, hogy ha találkoznak, akkor majd egy sör mellett elmondhatják egymásnak:

„Kaptunk egy második esélyt, és most teljes életet kell élnünk!”