Az utóbbi időben annyira sok a lopás, hogy gyakorlatilag nem tudunk másról írni. Bankok, építőipari vállalatbirodalmak, földbirtokok, média-, kommunikációs vagy tanácsadói közbeszerzések, tuti energetikai üzletek kerülnek nyíltan vagy burkoltan a vezető politikusok környezetében lévő emberekhez a kormány irányításával. Vannak napok, amikor négy-öt súlyos milliárdokat érintő, gyanús üzletről kell beszámolni.

A bukás előtt álló Gyurcsány Ferenc erkölcsileg és szakmailag padlóközelben lévő szocialista pártja is csak álmodni mert volna ilyen ütemű fosztogatásról.

Ezek a tolvajlások a legtöbb esetben jogilag nehezen megfogható akciók. (Bár vannak krimibe illő esetek is, mint például Tarsoly Csaba százszor megpakolt készpénzes zsákjai).

Olyan legálisnak vagy féllegálisnak tűnő módszereket fejlesztettek ki, amelyekkel a politika által kiválasztott cégeket, tulajdonosokat lehet helyzetbe hozni, a számukra kedvezően alakított jogszabályok garantálják a profitot.

Nem kell versenyezni a piacon, nem kell megküzdeni a vásárlókért vagy az ügyfelekért azzal, hogy a versenytársaknál olcsóbban, jobb szolgáltatást vagy terméket állítsunk elő. A kormány mindent intéz. Ha pedig jogilag is zűrös az akció, akkor a párt által nyíltan elfoglalt intézmények (ügyészség, NAV, pénzügyi felügyelet, Állami Számvevőszék, stb) fogják elkenni, nem kivizsgálni az ügyeket. De nem véletlenül dolgozik annyi jól menő ügyvéd Budapesten, a legtöbbször olyan jól adnak tanácsot, hogy az ügyek el sem jutnak a hivatalos útig.

Mi történt mondjuk a szerencsejáték-piacon? A kormány betiltotta a nyerőgépeket, aztán monopoljogot adott néhány kormányhoz közeli magánszemélynek, hogy kaszinókat üzemeltessenek. Még az adózást is kedvezőbbé tették. A kedvezményezettek haszna hatalmas és garantált. A dohánypiac története hasonlóan jól ismert, a kiskereskedelemben a kormány által kiválasztott szereplők kapták meg a terület egészét, a nagykereskedelemben pedig annyira lejt a pálya a kormány barátainak, amennyire csak lejthet. Ezek nem kivételes esetek.

Honnan ez az őrült étvágy a lopásra?

A korrupció a Fidesz legfőbb politikája

Múlt év végén mondott valamit a Fidesz egyik fontos ideológiai munkása, Lánczi András, ami hallatán a legtöbben csak megvonták a vállukat. A gondolat jól illeszkedik rengeteg cinikus nyilatkozat közé, jóérzésű ember nem szereti fölöslegesen idegesíteni magát. Mégis érdemes visszatérni rá, és alaposan elolvasni ezt a szöveget.

„Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban. Például minden külföldit, aki termelő beruházást valósít meg, tárt karokkal várunk. Erre mondják azt, hogy „de hát ez maga a korrupció!”. Ez politikai nézőpont, itt valójában a korrupció szó mitikussá tételéről van szó. (...) A korrupciónak van 13-14 kidolgozott társadalomtudományi értelmezése. Ám az nem szerepel köztük, ha a nemzeti érdekért tesszük ezt vagy azt, az eleve korrupció.”

Fantasztikus retorikai fogás: nemzeti érdek, hogy bizonyos honfitársaink valódi teljesítmény nélkül milliárdos üzletekhez jussanak. A másik félmondatban meg már hopp, már össze is mosta a „korrupciót” az ipar megerősítésével. Ugyanitt azt is elmondja Lánczi, hogy nem lehet maffiaállamról beszélni, hiszen nem öltek meg senkit. („Kit öltek itt meg, szeretném megkérdezni!”)

Tehát amikor a politikai ellenzék, vagy szélesebb értelemben a kormány kritikusai korrupcióval – az állami hatalommal haszonszerzés érdekében való visszaéléssel – támadják a kormányt, akkor valójában a kormány legfontosabb politikáját támadják, mondja a Századvég Alapítvány kuratóriumi elnöke. A kormány legfőbb politikája ugyanis nem más, mint hogy az állam által mozgósítható közös erőforrásokat az állam által kiválasztott csoportokhoz, „hazai vállalkozói réteghez” vezényeljék át, és a játékszabályokat is úgy módosítsák, hogy ez a csoport erősödjön. Azt pedig mind aláírjuk, hogy inkább lopjanak békében, mint hogy gyilkoljanak is mellé.

Kerényi Imre, egy Lánczinál is bohókásabb pártértelmiségi ennél is nyíltabban fogalmazott az ATV-ben néhány hete:

„De hát az természetes dolog, hogy a rokonok és barátok részt vesznek a gazdasági életben, a politikai életben. Azért folyik a politikai harc, hogy ezeket az erőforrásokat birtokolja ez a csoportosulás. (...) Hát miért folyik a politikai harc? Miért? Az erőforrások birtoklásáért. Az természetes, hogy az erőforrások működtetésében a párt a híveinek kedvez. Hát ne legyünk hipokriták, ez a lényege az egész dolognak.”

Lánczi és Kerényi itt tökéletesen megfogalmazta, hogy mi történik körülöttünk. A Fidesz hosszú évek kemény munkájával felépített egy zárt ideológiai rendszert, ami arról szól, hogy

túl kell lopni a szocialistákat.

Ez valahol a Fidesz vezetőinek rendszerváltás utáni pszichózisában gyökerezik. Legalább az 1993-as székházügyig semmilyen gazdasági és médiahátországa nem volt a Fidesznek. Közben arról is meggyőzték magukat, majd a fél országot, hogy a kommunisták viszont minden nemzeti vagyont magukévá tettek. Mire ez a nézet kétharmados politikai tőkévé kristályosodott, természetesen már rég nem volt igaz – a szocialisták mögött álló gazdasági hátországról gyorsan lelepleződött, hogy valójában teljesen üres volt, folyamatosan áramló pénz nélkül nem áll meg. Ma már székházuk sincs. Ennek ellenére a Fideszben és hívei körében továbbra is sziklaszilárd a meggyőződés, hogy bármilyen eszközzel azon kell lenni, hogy a párt mögött álló nagytőkének még több jusson.

Maga Orbán Viktor is rendszeresen azzal vágott vissza az ellenzéknek, amikor a rendszer akkori helyzetbe hozott fő haszonélvezője, Simicska Lajos miatt oligarcháztak (például itt, 2012-ben Karácsony Gergely akkori LMP-s képviselőnek), hogy mégis, mi bajuk van azzal, hogy a kormány helyzetbe hozza a nemzeti tőkésosztályt? Csak nem a külföldiek érdekében dolgoznak? Aki pedig jogsértésről tud, tegyen feljelentést, az ügyészség majd eljár, szólt Orbán érvelése.

Két szektor van a magyar gazdaságban: amiben kormányzati koordinációval lopnak, és ami érinthetetlen

Ha ez így van, akkor miért nem loptak még el mindent, vagy, Lánczi megfogalmazásában, miért nem adták a „nemzeti vállalkozói osztálynak” az egész magyar gazdaságot? A válasz egyszerű: csak azokat a gazdasági területeket érdemes lenyúlni, ahol a kormány a jogszabályok megfelelő alakításával biztosítani tudja a profitot, nem kell versenyezni, nem kell innoválni, nem kell keményen megdolgozni a bevételért. Valójában az történt, hogy a kétharmados Fidesz kormány már a legelejétől kettéosztotta a magyar gazdaságot:

a lopható és a nem lopható szektorokra.

Valahogy így:

Az utóbbi hat év gyakorlata azt mutatja, hogy egyes szektorokban a kormány a szabályok változtatásával folyamatos bizonytalanságban tartja a legjóhiszeműbb piaci szereplőket is, másoknak konkrétan hadat üzen, egyeseket betilt, zsarolással államosít, büntetőadókat vet ki. Adott esetben kiűzi vagy kivérezteti a legtőkeerősebb, esetenként külföldi befektetőket is. A kormány itt bármilyen keménykedést megenged magának, és szinte mindenhol megvannak azok a könnyen beazonosítható kedvezményezettek, akik profitálnak a beavatkozásokból. Olyan is van ezek között a szektorok között, melyeknek a lényegévé vált a rablás, az EU-s pénzek elképesztő (nem hogy a 20-25, de akár 130-320 százalékos) túlárazással való lefölözése – az út- és vasútépítés elég kézenfekvő példa.

Más szektorokban viszont nem csak hagyják, hanem egyenesen agyontámogatják a nagy külföldi cégeket, amelyek tőkét és technológiát hoznak az országba. Ezek az úgynevezett „termelő” szektorok, amelyek megfogható, és külföldön eladható termékeket állítanak elő. A miniszterelnök ahányszor csak teheti, kifejti, mennyire szereti ezeket a megfogható dolgokat, és magát a „termelést”. A kivételezés és a támogatások osztogatása ezekben az ágazatokban is torzítja a piacot, egyeseket helyzetbe hoz, másokat hátrányba, de itt a cégeknek nincs annyi félnivalójuk a kormánytól, nem fenyegeti őket az, hogy egyszer csak átveszi a lukratív bizniszüket egy megfelelően kormányközeli üzletember. Garancsi István nem fog Suzukit vagy akár dugattyúgyűrűt gyártani.

Vérfagyasztó ez a felosztás elég sok magyar vállalkozónak, tulajdonosnak. Konkrétan azt jelenti, hogy ha a balra lévő mezőben van vállalkozásod, akkor számíthatsz arra, hogy valamilyen módon el fognak lehetetleníteni, legjobb esetben is egy torz piac rosszabbik végén küszködhetsz. Hacsak nem vagy magad is vazallus, pontosabban nem találtad meg a csatornáit annak, hogy visszafizess pénzt a megfelelő helyekre (ami azon túl, hogy korrupció, még egy újabb adó is). Teljesen persze akkor sem lehetsz nyugodt, ha az elvileg nem lopható szektorban vállalkozol, hiszen semmi nem garantálja, hogy nem fog a te szektorod is átcsúszni a lopható szektorba.

Feltűnhet, hogy véletlenül pont azokban a szektorokban engedi meg magának a beavatkozást a kormány, ahol a leginkább magyar fogyasztókat szolgálnak ki, nem külföldieket, és ahol a külföldi szereplő nem tud kimenekülni az országból. És főként azokat az iparágakat nem fosztogatja, ahol sokat adnak hozzá a magyar exporthoz, és/vagy el tudnak menni a cégek az országból, ha bántják őket. (Például egy energetikai, távközlési cég vagy egy bank nem tud csak úgy kivonulni az országból, mivel a beruházásai mozdíthatatlanok – nem is véletlen, hogy ők kapták a büntető szektoradókat. Egy autógyárnak viszont nem lenne olyan nagy ügy áttenni az üzemet mondjuk Romániába vagy Lengyelországba, ha a kormány problémázni kezdene.)

A megoldás egyszerű, a kormánynak a külső pénzügyi egyensúly miatt szüksége van arra, hogy az exportáló szektorok valamennyire sikeresek legyenek. Ahonnan viszont nem lehet exportra számítani, vagy ha igen, akkor sem árt a teljesítménynek, ha elüldözik a külföldieket, akkor ott gyakorlatilag szabad rablás van.

Van néhány határterület is, például az eddig békén hagyott, de most éppen állami beavatkozás és valamilyen központosítás előtt álló turizmus, vagy a logisztika, ahol európai szinten versenyképes magyar szereplő is van, de éppen a magyar állam segítségével betonozza be a domináns szerepét. Ilyen a mezőgazdaság és az élelmiszeripar is: az exportban nem elhanyagolható ez a szektor, de mivel a fő termelési tényező, a föld így is, úgy is itt marad, ahogy azzal is lehet számolni, hogy az EU-s terület alapú támogatások is jönni fognak, ezért a kormány itt sem engedi érvényesülni a piaci viszonyokat, sőt, Fejér megye egy részében mintha a valódi, középkori jellegű feudális viszonyokat hozná vissza. Az IT-szektor határeset, mert nagyon sok az állami informatikai közbeszerzés, és ez elég gyakran lopást jelent, vannak viszont versenyképes, külföldi piacra dolgozó cégek is, amiket békén hagynak.

Nem lehet nem észre venni, hogy melyik szektorokban épített magának vállalatbirodalmat Simicska Lajos, és melyik szektorokban vannak azoknak a legfelsőbb szintre közvetlenül bekötött új vazallusoknak az üzletei, akikre lecserélték. Építőipar, média, mezőgazdaság, energetika, közmű (közvilágítás), pénzügy, turizmus, egyszóval a lopható szektorokban.

De mégis, hol a határ?

A Fidesz ideológiai rendszerében mindenesetre eddig elég volt a „hazai vállalkozó rétegre” és a „nemzeti tőkésosztályra” hivatkozni, amikor valaki azt firtatta, hogy miért lopnak, miért szabják a szabályozást konkrét cégekre. Ha a hazai vállalkozók támogatása versenysemlegesen történne, akkor el is lehetne hinni, hogy tényleg ez a cél, de ez nyilvánvalóan nincs így. Teljesen nyíltan saját vazallushálózatot hízlal a most működtetett kleptokrácia.

Ez a kedvezményezett vállalkozói kör nem bírná a piaci versenyt, csak olyan körülmények között tud meglenni, amikor az állam adja neki pénzt közvetlenül, vagy az állam bástyázza körül jogszabályokkal azt a környezetet, amiben háborítatlanul tudja elrakni a járadékot.

Hatékonytalan, lassú és rossz gazdasági modellek virágoznak a lopható szektorokban, és ez a magyar gazdaság elég nagy részére kiterjed.

Vajon mikor kell a Fidesz fizetett lopásmentegető ideológusainak szembenézni azzal a ténnyel, hogy most már, évekkel a „balliberális” politikai infrastruktúra gazdasági szétesése után rég nincs kit túllopni ebben az országban? Vagy hogy ezekkel a lépésekkel ártanak a hazai vállalkozóknak, és valójában csak olyan, nem hogy a nemzetközi, hanem a hazai piacon is versenyképtelen figurákat – gyakran a kormánypárti politikusok rokonait vagy saját strómanjait – hozzák helyzetbe, akik a rablásra optimalizált ötlettelenségükkel már rég nemzetgazdasági szintű nehezéket jelentenek mindannyiunknak?