Az elmúlt években számos európai országban új mozgalmak jelentek meg, melyek az általuk „genderideológiának” nevezett jelenség elterjedésével szemben szerveződtek. Többek között Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Lengyelországban és Szlovákiában is képesek voltak ezek a szerveződések komolyabb politikai hullámokat vetni.

Állításaik Magyarországon sem ismeretlenek, nálunk is fel szoktak tűnni véleménycikkekben és néha politikusi megszólalásokban is. A lényegük, hogy a „genderideológia” terjedésével (bármit jelentsen is ez) az európai civilizáció vége felé tartunk: elmosódnak a határok a nők és férfiak között, odalesznek a hagyományos értékek.

Míg nálunk társadalmi mozgalomról nem beszélhetünk, addig tucatnyi uniós tagállamban szervezett formában, komoly mozgósító potenciállal jelentek meg ezek a tiltakozó mozgalmak. Arról, hogy mi a közös ezekben, milyen elvek mentén működnek és  hogy a progresszív politikai és civil szereplők mit tehetnek, a Friedrich-Ebert-Stiftung (FES) is foglalkozik.

Az alapítvány Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában elnevezésű projektjét vezető politológussal, Kováts Eszterrel beszélgettünk.

Elképzelt közösségek

Ezek a mozgalmak 2012-2013 környékén kezdtek el sorra felbukkanni. Mindig egy-egy konkrét ügy mentén, és jellemző, hogy ott tudtak megerősödni, ahol baloldali vagy liberális kormányok voltak hatalmon, vagy ahol éppen születőben volt egy progresszívabb törvénytervezet.

A kiváltó indok sok minden lehetett: akár az azonos nemű párok házassági egyenlőségének biztosítása, vagy a társadalmi nemek egyenlőtlenségének beemelése a középiskolás tananyagba, esetleg csak egy kutatásfinanszírozási döntés, például egy társadalmi nemek tudománya - tanszék támogatása. Erre válaszul elindultak a tiltakozások, melyek hamarosan a tágabban vett „genderideológiával” szemben határozták meg magukat.

Kováts Eszter (Fotó: Botos Tamás)

Ezzel az volt a fő gond Kováts szerint, hogy a tiltakozó mozgalmak olyan általános politikai ellenségképet alkottak maguknak, amely csak egy saját identitás képzésére és hangulatkeltésre volt alkalmas egy valójában elképzelt közös ellenség ellen. Ami valójában nem fedett senkit, mégis sokakat érintett.

Ezekben az országokban hirtelen a legkülönfélébb progresszív társadalmi szereplők találták magukat a támadások kereszttűzében, egy nemzetközi összeesküvés közös ármánykodóiként mutatták be őket. Holott sokszor ezek a szervezetek és szereplők egymással is komoly vitákban álltak, és egészen mást gondoltak a gender fogalmáról is. És nagyon nem azt, mint amivel a tiltakozó mozgalmak megvádolták őket.

A gender, azaz a társadalmi nem fogalma mára meglehetősen elterjedt akadémiai kifejezés lett ugyan, de a közbeszédbe e támadások előtt nem igazán szivárgott át. Kováts szerint ráadásul a megtámadott szereplők többsége számára maga a gender csak egy absztrakt fogalom, amivel mindennapi munkájuk során kevés dolguk akad. Ami fontos számukra, például a nemek közötti bérrés vagy a nők elleni erőszak kérdése, amelyek mögötti társadalmi okok visszavezethetőek ugyan a gender fogalmára, de ezzel ők nem sokat foglalkoznak, ez csak egy szűk akadémiai réteg terepe.

Mégis liberális, baloldali, zöld politikusok, a feminizmus különböző ágainak képviselői, LMBT-aktivisták, társadalmi nemek tudománya kutatók, nemi egyenlőtlenségekkel és közpolitikával foglalkozó szakemberek találták hirtelen magukat egyetlen címke alatt összesűrítve, miközben egyre hangosabban tiltakozó csoportok vádolták őket azzal, hogy épp elhozzák a „halál kultúráját”.

Mi lesz akkor, ha egy kisfiú babázik?

A támadások számos szereplőt felkészületlenül értek. Igaz, Kováts szerint a feminista szereplőknek is érdemes önkritikusan feltenniük azt a kérdést, hogy hogyan lehet az, hogy a gender fogalma 30-40 éve létezik már, mégsem sikerült ezt átvinniük a közbeszédbe. Hogy miért nem ment át az az üzenet, hogy itt nem arról van szó, hogy különválasztjuk a társadalmi nemet a biológiai nemtől, és azt utána mindenki szabadon megválaszthatja magának, akár naponta is.

"Hanem arról van szó, hogy abból, hogy milyen nemi szervekkel születünk, még nem kellene, hogy következzen, hogy ki végzi a házimunkát, kinek kell több pénzt keresnie, ki dönt az ország nagy kérdéseiről."

De ugyanide kapcsolódik az a belátás is, hogy az, hogy milyen elvárásokat és lehetőségeket társítunk az egyes nemekhez, az koronként és helyenként is változó. Arról, hogy milyen egy „nőies”nő vagy „férfias”férfi, másképp gondolkodnak ma Dániában, mint Magyarországon, és mindkét országban mást gondoltak erről ötven éve, mint jelenleg.

A 'Gyerekek védelmében' szerveződő olasz mozgalom vezetője, Massimo Gandolfini egy római tüntetésen, 2016-ban (AFP PHOTO / ANDREAS SOLARO)

Ehhez képest egy egészen más, valójában senki által nem képviselt gender-fogalom az, amire az újonnan felbukkanó mozgalmak építenek: szerintük a genderideológia terjesztésével a nemek összemosása zajlik, hímnős egyedeket nevelnek a gyerekeinkből, szexualizálják a gyerekeket, előkészítik őket a pedofíliára és így tovább.

"És számos a társadalmi nemekre vonatkozó kérdésről lehet és kellene is értelmesen vitatkozni. Például valaki számára már az is a nemek összemosása, ha egy kisfiú babázik és hogy mi történik ekkor. Szerintem mondjuk az történik, hogy lehet, egyszer majd apa lesz. De van, aki szerint már ez is abba az irányba visz, hogy elveszítjük a kontúrjainkat. Ezeket a vitákat nem tekinthetjük lezártnak, csak az a baj, hogy ha van egy démonizáló ellenségkép, akkor ezek is ellehetetlenülnek."

- mondja Kováts, aki szerint naiv dolog lenne azt állítani, hogy a gender nem kérdőjelez meg konzervatív gyakorlatokat és nem tesz fel tényleg kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy mit tartunk férfinak vagy nőnek, és valóban tágítani akarja e fogalmak horizontját.

De ezekben a támadásokban pont olyan szereplők kerültek egy kalap alá, akik amúgy ezekről a kérdésekről rengeteget vitáznak egymással is, például a béranyaság vagy identitáspolitikai kérdésében. És azzal az olvasattal, ami sok ország tiltakozó mozgalmainál megjelent, hogy itt van egy egységes ellenség, amit az ENSZ-be és az EU-ba beszivárgott háttérhatalmak mozgatnak, nagyon nehéz értelmes párbeszédet folytatni.

Sokan vevők rá

Viszont az is látszik, hogy ezekkel az üzenetekkel számos országban lehet embereket mobilizálni. Franciaországban a kezdetben kifejezetten az azonos neműek házassága ellen szerveződő La Manif pour tous mozgalom 2013 májusában Párizsban több százezer embert tudott az utcára vinni. És bár az azonos neműek házasságának elfogadását nem tudták megakadályozni, de a tiltakozó akciók miatt a törvényből kikerült a mesterséges megtermékenyítés lehetőségének engedélyezése a leszbikus párok számára.

A francia mozgalom egy támogatója (AFP PHOTO / PIERRE ANDRIEU)

Több országban, például Szlovákiában értek el a mozgalmak olyan sikereket, hogy egy-egy tervezett progresszívabb törvényjavaslat elfogadását bizonytalan időre inkább elhalasztotta a parlament.

A genderideológia-ellenes kirohanások gyakran összekapcsolódnak EU-ellenes üzenetekkel: hogy az egész gender 'a mi kultúránktól idegen ideológia, amivel Brüsszel gyarmatosítani akar minket'. Ugyanakkor a „genderideológia” bevetését nem lehet egyértelműen a jobboldalhoz kötni, vannak országok, ahol kisebb baloldali, liberális pártok is beállnak mögé, mert politikai tőkét látnak benne.

Az egyik valós veszélye ezeknek a mozgalmaknak Kováts szerint, hogy jó szándékú konzervatív emberek félelmeit is képes megszólítani, és ezt becsatornázni egy feloldhatatlan "Mi és Ők" olvasatba. Hiszen üzeneteikben sokszor olyan aggodalmakra építenek,  amilyenek minden szülőben joggal merülhetnek fel, ha először, ráadásul ebből a félelemkeltő narratívából hall a gender fogalmáról.

Veszélyesebb, mint a nácizmus és a kommunizmus együtt

Az egész genderellenes mozgolódást az teszi igazán érdekessé, hogy párhuzamosan zajlik több európai országban is, határokon átívelő mozgalmakról van szó. Ez eleinte fel sem tűnt a megtámadott szervezeteknek, mindenki a saját országára koncentrált csak. És épp ezért mindenki az adott társadalom jellegzetességeiben kereste e mozgalmak megjelenésének magyarázatát.

A francia aktivisták például a francia jobboldal történelmi fejlődésében látták az okokat, a lengyelek abban, hogy az egyház mennyire összefonódott az állammal. A kelet-közép-európai államokban jellemző volt egy öngyarmatosító narratíva, hogy ők ott keleten annyira le vannak maradva a „fejlett Nyugathoz” képest, hogy náluk gyengék a feminista vagy LMBT-mozgalmak, és ezért tudtak ezek a genderellenes erők megerősödni.

Lengyel tüntetők a melegjogok szélesítése ellen, 2015-ben Gdańskban (Michal Fludra/NurPhoto)

De a most zajló kutatások is azt mutatják Kováts szerint, hogy ez egy téves megközelítés, nincs ilyen törésvonal Kelet- és Nyugat-Európa országai között. Ami kelet-közép-európai jellegzetesség, hogy itt a genderellenes kirohanásokat jobban összekapcsolják a kommunistázással, ezek az üzenetek ugyanis errefelé jobban rezonálnak a társadalomban. Lengyelországban például Tadeusz Pieronek püspök beszélt arról, hogy a  „genderideológia” veszélyesebb, mint a fasizmus és a kommunizmus együttvéve.

Az eddigi kutatásokból látni már, hogy összekapcsolódnak  a nemzeti mozgalmak: szövegek, szimbólumok, főbb szereplők szintjén is határokon átívelő együttműködés zajlik. Miközben  „genderideológia”mint olyan valójában nem létezik, az ellenségeinek megvannak a maguk ideológusai, akik közérthetően, de bármiféle tudományos alap nélkül magyarázzák el, hogy miért veszélyes a gender. Az egyik legismertebb szerző a német Gabriele Kuby aki a kelet-közép-európai régióban is rendszeresen tart előadásokat és Magyarországon is többször járt már.

Az is látszik, hogy mind fogalmi, mind szervezeti szinten több országban van kapcsolat a mozgalmak és a katolikus egyház között. Egyes országokban, például Olaszországban vagy Lengyelországban egyházi szereplők álltak a mozgalmak élére.

Apácák egy római, a 'család védelmében' szervezett tüntetésen (Christian Minelli/NurPhoto)

Ugyanakkor Kováts szerint fontos, hogy nem szabad a katolikus egyházat homogén masszának látni: az egyházon belül is komoly viták zajlanak a gender kérdéséről, és Magyarországon is vannak olyan konzervatív keresztény szereplők, akik sokat tesznek azért, hogy a genderről differenciált párbeszéd folyjon, és ne induljon be egy gyűlöletspirál.

Melyik emberi jogok piacképesek?

A „genderideológia” típusú támadások elterjedése Kováts szerint azért is veszélyes, mert fontos vitákat tesz láthatatlanná. Erre jó példa, hogy gyakori vélemény, hogy a liberálisok és a baloldaliak mind az azonos neműek házasságának elérését tűzték ki célul. Pedig a melegházasságnak létezik komoly baloldali kritikája is, amire így viszont nem jut figyelem.

Számos szereplő a leszbikus, meleg és biszexuális-mozgalmakon belül is azt gondolja, hogy a házasság jogának kivívását nem lehet a szerelemek egyenlősége iránti elkötelezettség legfőbb vagy végső céljának tekinteni, reflektálni kell arra is, hogy miért pont ez az ügy válhatott zászlóshajóvá, szemben az érintett emberek napi életét befolyásoló, úgymond kevésbé piacképes ügyekkel szemben.

De ugyanilyen törésvonalak húzódnak a feminizmus ágai között is, melyeket a közbeszédet befolyásoló genderellenes kirohanások szintén elfednek. És ez a kérdés átvezet oda is, hogy miért tudnak ezek az újonnan megjelenő mozgalmak sok országban ennyi embert elérni.

Egy létező elméleti magyarázat, hogy ezek a mozgalmak szociális kérdéseket fogalmaznak meg kulturális keretben. A franciaországi tüntetők egyik plakátja például egy 68-as üzenet kifordítása:

Ne nyúlj a házassághoz, foglalkozz a munkanélküliséggel!

Ez a plakát jól illusztrálja a tiltakozásoknak ezt a vetületét, azaz hogy a francia szocialista kormány miért egy olyan szimbolikus elismerési kérdésbe állt bele, mint az azonos neműek házassága, amikor vannak bőven elosztásbeli kérdések is, melyekkel foglalkoznia kellene.

Francia plakátok

Kováts szerint a nők jogaiért küzdő mozgalmakra is igaz, hogy sokszor nem reflektálnak arra, hogy ők is az adott rendszer részei, és az sosem véletlen, hogy pontosan a nők mely csoportjainak ügyeit képviselik, és legtöbbször miért az ezeknek a nőknek fontos feminista ügyeket tartják napirenden. Vannak egy adott időszakban piacképes emberi jogok, és ezek háttérbe szoríthatnak más ügyeket.

Lengyelország egyes régióiban például komoly probléma, hogy tömegével mennek dolgozni a gyereküket egyedül nevelő nők Nyugat-Európába, gyerekeiket addig hátrahagyva. A jobboldal erre ott úgy reagál, hogy milyen anyák ezek, vissza kéne térni a régi családi értékekhez, a gyereknek az anyja mellett a helye.

Viszont komoly kérdés az is, hogy ezeknek a nőknek mit tud mondani egy olyan feminizmus, amely fő üzeneteiben a nők felügyelőbizottságokban betöltött arányáról beszél.

Ezek a viták Magyarországon is jelen vannak. A férfiak otthoni nagyobb szerepvállalását elvben minden feminista szereplő igenli, de arra már sokszor kevesebb figyelem jut, hogy gyakran a rendszerbe vannak kódolva azok a tényezők, amelyek ezt megakadályozzák. Ezért nem elég azt mondani, hogy a férfiaknak kellene elköteleződniük az ügyben, hanem meg kell nézni azt is, hogyan szerveződik a munkaerőpiac, milyen a vállalati kultúra, mennyiben épül a „jó munkavállaló” elképzelése egy olyan emberére, akinek magának nincsenek gondoskodási kötelezettségei, róla viszont gondoskodnak.

A kormány pedig az egy hónapnyi apagyes javaslatát, azaz azt, hogy a 36 hónapból egy hónapot az apáknak kelljen otthon tölteniük (nem kötelezve, csak ha ők nem veszik ki, akkor az elvész), azzal söpri le, hogy ez a családok intim döntése kell legyen. De amíg olyan a vállalati kultúra, ami szankcionálja a gyesre menő apát, vagy a nők kevesebbet keresnek, ezt a döntést sok család nem tudja meghozni.

Ez pedig komoly károkat okoz a nők munkaerő-piaci helyzetében is. Mint Kováts elmondta,

"amíg a gyermekvállalásnak minden társadalmi kockázata a nőkre hárul, amíg csak ők mennek el gyesre, csak ők mennek betegszabadságra, ha a gyerekük belázasodik, addig ők maradnak a megbízhatatlan munkavállalók. Ha a férfiak is úgymond megbízhatatlanná válnának, akkor nem lenne értelme többet a nőket diszkriminálni a munkahelyeken, a rendszernek ki kellene izzadnia magából valami olyan megoldást, amely tekintetbe veszi a gondoskodást."

Muszáj beszélni erről

A megvádolt szervezetek akkor kerülnek a legnehezebb helyzetbe, ha már kialakult a feminista vagy az LMBT-mozgalmakkal szemben egy bizalmatlanság, ha trójai falóként láttatják őket. Mert ekkor minden jóindulatú próbálkozásukat úgy értelmezhetik, mint egy beetetési kísérletet, amiről aztán előbb-utóbb kiderül, hogy csak számítás volt, és a valós célok mások, pusztítóak.

"De még ekkor sincs más alternatíva, mint a párbeszédre törekvés. Mert ezeket az ügyeket polarizáció mentén nem lehet előrevinni és a társadalomnak is nagyon káros, ha kettéosztottan működik."

A FES is szervez hasonló párbeszéd-fórumokat, amelyeken különböző világnézetű emberek ülnek le beszélgetni. A szervezők jellemzően olyan témákat választanak, amelyekhez nem lehet egyszerű jobb-baloldali alapon csatlakozni. Ilyenek voltak például a férfiasság változó formái, az anyaság, a szerelem vagy a méltóság.

Fotó: Botos Tamás

Épp az a cél, hogy eltérő világnézetű emberek képesek legyenek meghaladni a (sokszor amúgy jogos) bizalmatlanságukat, és akár váratlan koalíciók alakuljanak ki. Sok mindenben nem értenek egyet, más dolgokban viszont igen, ezek mentén lehetne együttdolgozni. Ilyen például a nők lealacsonyító ábrázolása a médiában, a háborítatlan szülés, a prostitúció célú emberkereskedelem, a nem fizetett otthoni munka elismerése vagy az idősgondozás kérdése.

A párbeszéd-kezdeményezést néhány feminista szereplő szokta is kritizálni, mert szerintük a közös nevező keresése azt a veszélyt hordozza magában, hogy a végén  kevésbé ambiciózus eredményt lehet csak elérni és sokat fel kell adni az eredeti saját céljaikból.

Kováts szerint viszont a legfontosabb cél éppen abban rejlik, amit a belga politológus, Chantal Mouffe antagonizmus és agonizmus különbségeként vázolt fel: Ugyan el kell ismerni, hogy vannak racionálisan nem feloldható konfliktusok, de a demokrácia feladata pont az, hogy ezeket átfordítsa olyan, úgynevezett agonisztikus vitákba, ahol kölcsönösen elismerik ugyan, hogy ellentét van a két fél között, de a másik felet ettől még a politikai közösség részének tekintik illetve olyan teret kell teremteni, ahol ezek a konfliktusok kihordhatók..

Erre már csak azért is nagy szükség van, mert az elmúlt években látványosan megerősödő genderellenes mozgalmak olyan mi/ők törésvonalat építenek fel, ami ellenséget lát a másikban, és nem ellenfelet. Ennek láttán vannak, akik attól tartanak, hogy akár a nemi egyenlőtlenségek csökkentésében az elmúlt évtizedekben elért eredmények is veszélybe kerülhetnek, már kivívott jogokat és lehetőségeket veszhetnek el.

Az elmúlt évek nemzetközi tapasztalatai sokat elárulnak arról is, hogy egy összeesküvésben való részvétellel megvádolt szervezetnek hogyan érdemes reagálnia. Az látszik, hogy a dühös reakció és a visszavágás sokszor nem sokat segít, ilyenkor ugyanis a szereplők pontosan azt a szerepet alakítják, amit az ellenfeleik szeretnének, és az ő malmukra hajtja a vizet.

Kováts szerint hatékony módszer lehet, ha a vitákat le tudják vinni személyes szintre. Ha nem absztrakt fogalmakról zajlik a párbeszéd, hanem emberi történetekről, emberek személyes tapasztalatairól, akkor nagyobb esély van az elfogadásra.

"Ha valaki kiáll, és elmeséli, hogy két leszbikus nő nevelte fel, és mesél a tapasztalatairól, akkor könnyen lehet, hogy lesz, akinek az sül ki ebből, hogy nahát, nem is lett aberrált személyiség a szerencsétlen gyerekből."

Fontos szerep juthat a megelőző vitáknak is: mielőtt a helyzet eldurvul, meg kell próbálni leülni azokkal, akik potenciálisan mást gondolnak ezekről a kérdésekről. Kováts szerint ilyenkor nem az egyetértés kivívása a cél, de már az is sokat számít, ha a különféle szervezetek szereplői megismerik egymást:

"Ha nem névtelen blogokon üzengetünk egymásnak, hanem személyesen beszélgetünk, akkor sokkal nehezebb a másikban démont látni."

(A fenti képen a francia La Manif Pour Tous mozgalom zászlója egy párizsi tüntetésen 2014-ben, ami aztán több európai államban megjelenő mozgalom zászlójává vált (AFP PHOTO / ERIC FEFERBERG)