Jól megy nekik, mégis durvulnak
2016 április 28., 10:18
A világ legdrágább dacolása lehet ebből
Csütörtökön szavaznak Nagy-Britannia állampolgárai arról, hogy tagjai akarnak-e maradni az Európai Uniónak.
Minden alaposabb elemzés (az IMF, az OECD és brit pénzügyminisztérium készített komoly tanulmányokat) azt hozta ki, hogy a következő években Nagy-Britannia szegényebb ország lesz, ha kilépnek az EU-ból. Még a kilépéspártiak is elismerik, hogy ha győznek, akkor már pénteken esés lesz a londoni tőzsdén, gyengül majd a font, lemennek az ingatlanárak.
Akkora mozgásra számítanak, hogy a City pénzügyi szolgáltatói tömegével szerződtettek alkalmi munkaerőt péntekre.
A mostani népszavazáson azonban nem a grafikonokkal telerakott, irodaházakban előállított tanulmányok érdekli a választók jelentős részét. Hanem éppen az az érzés, hogy ez az egész okoskodó és folyton korlátokra mutogató hivatali világ unalmas és önsorsrontó.
Az utolsó hétvégéig a kilépéspártiak vezettek a közvélemény-kutatások szerint, és ugyan az utolsó hétre volt olyan előrejelzés, ami nagyjából döntetlent jósolt, az lenne a nagyobb meglepetés, ha a győznének a maradni akarók.
A helyzet valamennyire hasonlít arra, amikor a fantasztikus gazdasági fejlődést megélő lengyelek tavaly leváltották a mérsékelt kormányukat, vagy az FPÖ látványos előretörésére a dúsgazdag Ausztriában. Látványos változást akkor is lehet óhajtani, ha nincs konkrét baj, csak sokan szoronganak bizonyos veszélyektől, vagy egyszerűen csak unatkoznak.
Sokkal gazdagabban mennének, mint ahogyan jöttek
Nagy-Britannia 1973-ban lépett be az EU-ba (illetve annak elődjébe), egy olyan korszakban, amikor éppen hanyatlott a gyarmatok elvesztéséből ocsúdó királyság. A szénbányászok sztrájkja miatt nem volt elég áram, 1974 elején három napra csökkentették a munkahetet ezért, a háború utáni legnehezebb időszakát élte az ország.
A 21. század első éveiben viszont fantasztikus fejlődést éltek meg, és bár a 2008-as és a 2009-es év visszaesést hozott, azóta megint növekedési pályán van az ország. A világ 5. legnagyobb gazdasága most a brit, és ugyan a kormány éppen szociális megszorításokra készül, sokkal jobb állapotban van az ország, mint amikor csatlakozott az európai közösséghez.
A mindenkori brit kormányok ráadásul igen sikeresen járták ki, hogy kimaradjanak minden olyan európai megállapodásból, amiből csak akartak. A britekre nem vonatkozik a schengeni megállapodás, nem kell euróval fizetniük, és egy csomó egyéb kivétel mellett David Cameron néhány hónapja azt is elérte, hogy rájuk ne vonatkozzon „az egyre mélyülő integrációt” előíró passzus sem az alapszerződésből.
Szó sincs arról, hogy az EU napi szinten szorongatná a briteket, nincsenek napirenden nagyon éles viták Brüsszel és London között. A kilépés mellett kampányolók sem konkrét ügyekkel jöttek elő, hogy például ezt nem lehet Brüsszel miatt, vagy azt nem lehet Brüsszel miatt, hanem általában mondták, hogy „az nem állapot, hogy egy Luxemburgban székelő bíróság felülbírálhassa a törvényeinket” vagy hogy „máshol mondják meg, hogyan éljünk, és még ezért fizetnünk is kell”. Célozva ezzel arra, hogy a britek nettó befizetői az uniónak. (Viszont csekély mezőgazdaságukra tekintettel egyedüliként a tagállamok között visszatérítés is jár nekik.)
És ugyan bőven ment a kampányban, hogy a rengeteg kelet-európai bevándorló is az EU miatt van, éppen a brit kormány volt az, amelyik 2004-ben korlátok nélkül megnyitotta munkaerőpiacát az új tagállamok polgárai előtt, ellentétben az átmeneti tiltás lehetőségével akkoriban élő Németországgal vagy Ausztriával. Vagyis a munkaerő beengedését sokáig kifejezetten szorgalmazta a brit kormány.
Nem lehet olyan közvetlen konkrét okot találni, ami miatt a briteknek elegük lehetne az EU-ból. Sokkal inkább a brit belpolitikai helyezkedések, az EU rossz megítélése és a brit identitásból fakadó érzelmek vezettek oda, hogy csütörtökön izgulni kelljen azon, hogy kilépnek-e. Ha kilépnek, akkor az jelentősen megváltoztatja az európai erőviszonyokat: az EU biztosan gyengébb lesz egy ekkora erejű tagállam nélkül, megerősödhetnek más országokban is az unió végét óhajtó erők, és a német dominancia tovább erősödhet egy ekkora ellensúly kiesésével, ami komoly konfliktusokhoz vezethet hosszabb távon.
Pártokon belül is egymásnak estek
Európa összes többi országában egy ilyen népszavazás előtt könnyen lehetne azonosítani, hogy a pártok mit akarnak, és az egésznek lenne egy olyan belpolitikai vetülete, ami alapján a kormány és az ellenzék közti harc mentén is lehetne értelmezni a népszavazást. Ez viszont Nagy-Britanniában egyáltalán nincs így.
Kedden egy stadionban hatezer ember előtt tartották az utolsó nagy politikai vitát a népszavazásról, és a vezérszónokok közt a kilépés és a maradás mellett is érveltek konzervatív (tory) és munkáspárti politikusok is.
A konzervatív miniszterelnök ugyan a maradás mellett kampányol, de pártja képviselőinek harmada a kilépést támogatja, és a miniszterei is megosztottak. A Munkáspárt elnöke világ életében kilépéspárti volt, és ugyan a pártja utasításba adta, hogy ne kampányoljon a szakítás mellett, ettől még a baloldal egyáltalán nem feszül meg az EU melletti győzködéstől sem. Egyes politikusaik győzködnek erről is meg arról is.
Ebben a sajátos, pártpolitikán túlmutató helyzetben egészen izgalmassá nőtte ki magát a kampány, és teljesen új törésvonalakat hozott a brit társadalomban. Új identitásképző erő lett az elköteleződés, és ettől az egész ügy érdekesebbé, a viták vibrálóbbá váltak.
A szavazásnak komoly belpolitikai következményei lehetnek: ha a britek a kilépésre szavaznak, akkor a várakozások szerint le kell mondania David Cameron miniszterelnöknek, élesedhet a konzervatívok belső megosztottsága, és a skót függetlenségi törekvés is új lendületet kaphat (a skót nacionalisták maradáspártiak). A Munkáspártban is hozhat még komoly belső viszályokat a mostani megosztottság.
Hogy jutottak idáig?
A mostani népszavazásnak nagyon fontos belpolitikai előzményei vannak. A 70-es és 80-as évek azzal teltek, hogy a konzervatívok támogatták az EU-tagságot, a munkáspártiak viszont ellenezték.
Tony Blair kormányra kerülésével azonban fordult a helyzet. Blair ugyan munkáspárti volt, de elkötelezett EU-párti is, egy időben még azzal is próbálkozott, hogy rábeszélje a briteket, hogy csatlakozzanak az eurózónához. A brit baloldal Brüsszel felé fordulásával párhuzamosan a konzervatív pártban megerősödött az EU-szkeptikus irány: részben, hogy ezzel is ellentmondjanak a Blair-kormánynak, részben pedig mert közben az EU is megváltozott, elindult a szervezet a föderatív átalakulás felé.
A konzervatív párt egyik volt pénzügyminisztere, Norman Lamont volt a párton belüli EU-ellenes szárny első komoly vezetője, még a 90-es években. David Cameron éppen az ő stábjában kezdte a politikai karrierjét.
Amióta Cameron vezeti a konzervatívokat, a párton belüli megosztottságot az EU-hoz való viszony határozza meg. A párt vezetésével elégedetlenek e téma mentén igyekezték kifejezni különállásukat. Közben a 2014-es EP-választáson váratlanul jól szerepelt a kilépést követelő UKIP nevű párt, amely néhány euroszkeptikus tory politikust is át tudott állítani magához.
Cameron ebben a helyzetben azt ígérte, hogy ha 2015-ben is megnyeri pártja a választásokat, akkor ügydöntő népszavazást ír ki a tagságról. A brit miniszterelnök két legyet akart ütni egy csapásra: visszaszerezni az UKIP-hez pártolt választókat, és lezárni a párton belüli vitát azzal, hogy a nép kezébe adja a döntést. Az ígéret elhangzásakor egyébként az EU egy fokkal jobb állapotban volt mint most: nem volt még menekültválság. Van egy olyan olvasata a mostani népszavazásnak, hogy Cameron rövid távú belpolitikai taktikázása vezethet oda, hogy a teljes európai hatalmi struktúra borulhat.
Van azonban egy másik fontos hagyomány is Nagy-Britanniába, ami szintén számít abban, hogy eljött ennek a választásnak a napja. A brit közvélemény egy jelentős része mindig is gyanakvással tekintett az EU-ra, és minden olyan kötöttségre, ami a szigeten kívüli világból jött. És erre a brit sajtó egy jelentős része és sok politikus mindig is rájátszott, és a nemzeti büszkeséget állították szembe a kompromisszumokra építő, átláthatatlan európai renddel.
A 2008-ban kezdődő euróválság, a német dominancia erősödése, a kelet-európai vendégmunkások beáramlása és legutóbb a Csatornán átjutni próbáló menekültek mind erősítették azt a hangulatot, hogy ezzel a kontinentális káosszal jobb nem közösködni. Ez sokkal inkább érzelmi kérdés mint racionális, mert hiába lehet rengeteg részletet elmondani arról, hogy miért kockázatos a kilépés a briteknek és Európa többi részének is, közben sokak alapélménye az, hogy megfertőzi a brit szigetet a sok európai nyavalya.
Ezzel az élménnyel pedig szorosan összefügg ugyanaz az elit-ellenes hangulat, ami a legtöbb nyugati országban a választók nagy tömegének mostanában fontos élménye. Vagyis az a követelés, hogy húzzanak a francba a szabályokkal okoskodók, a népfelség azt jelenti, hogy lehet bátornak lenni, látványos változást követelni csak úgy, dacból is. Ahogy a kilépéspártiak kampányszlogenje is szólt: "szerezzük vissza a kontrollt”.
Ha csütörtökön a többség a kilépésre szavaz, akkor a kontinentális Európa biztosan gyengébb lesz, és ezzel az európai béke esélyei is csökkenhetnek valamelyest. Hogy a britek időben ugranak-e ki a süllyedő hajóról, és ezzel a végén jól járnak; vagy éppen a saját balsorsukat is előidézik a leválással, az megjósolhatatlan. Ha viszont bent maradnak, akkor a népszavazás önbizalmat adhat az európai szövetségnek, és lehetőséget adhat arra, hogy Európa gazdasági erejéhez méltó világpolitikai tényező legyen.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.